A Muci nagyon beindult mozgásügyileg, először felefedezte körülöttünk a világot, majd rájött, hogy neki a világ leginkább én vagyok, azóta követ és birizgál rendületlenül. A fiúm megtanította átmenni a küszöbön (semmivel nem lehetett átcsalogatni, aztán egyszer csak a fiúm eszébe jutott, hogy a tápszeres cumival, a Don a céltárgyat meglátván két másodpercig vívódott magában, majd sóhajtott egyet, és átvetette magát a lélektani határvonalon), és azóta követ engem akár a fürdőszobába (sok kanyar, egy küszöb), akár a hálóból a dolgozószobába (két küszöb). Ha megállok valahol hosszabb időre, például mosogatni, akkor aranyosan simogatja a lábujjaimat, ha elfárad, a lábfejemre hajtja a buksiját és szundít egy kicsit, ha lenézek, akkor hűséges kutyapillantással vigyorog felfelé, ilyenkor meg kell zabálni, de ha meg akarom ölelgetni, akkor röhögve elinal.

Mert tökre macskatermészete van, hogy ott sündörög mindig körülöttem, egyszer csak egy babafej van az ölemben, ha a földön ülök, vagy valaki megnyalja a tenyeremet, de ha el akarom kapni egy kis puszilgatásra, azt kikéri magának, és vigyorogva bár, de menekül. Amúgy meg nagyon ügyesedik, mostanában az a reánk kirótt dévényes gyakorlat, hogy térdelve játsszon, meg minél többet legyen négykézláb, és ezen a héten mintha szárnyakat kapott volna, belém kapaszkodva simán feltérdel, hogy birizgálja a nyakláncomat (komoly ékszerfanatikus, elbűvölten liheg is hozzá, meg minden, mindegy neki, hogy gyűrű, karkötő vagy nyaklánc, csak sok legyen belőle), benégykézlábazik az ölembe, szóval ez a mászás most kattant be neki, hogy csinálni kellene. Mondjuk az első alkalommal még édes, harmadikra már kissé idegesítő, hogy amikor a földön ülve reggelizem a dohányzóasztalról, a gyermekarcú térdenállva kapaszkodik a karomba, és úgy próbál lopkodni a tányéromról, közben meg a fülembe magyaráz, de nem akarom demotiválni a térdelését, úgyhogy  mostanában műsoros az ebéd és a vacsora is. Lesz ez még így sem.