Fiamzoárd megtanult torkaszakadtából ordítani hosszabban is, de ezt a tudását csak akkor veti be, ha nem vagyok a látómezejében (vagyis ugyanúgy egy méterre vagyok tőle, mint mindig, csak a másik irányba fordul éppen). Ilyenkor, ha megjelenek neki, rögtön abbahagyja, balra néz, elgondolkozva csücsörít és simogatni kezdi a fejét, mint aki azt mondja, hogy igen, anya, tényleg ordított valaki, én is hallottam, biztos a zsiráf volt. Amúgy, ha lát, akkor nem sír, hanem felhevülten lihegni kezd és nyökög közben, az apja el is nevezte kis kávéfőzőnek, mert hát mi tagadás, olyan.

Megtanult továbbá cumizni, egyelőre ugyanolyan izomból jövő összpontosítással csinálja, mint a kezdő autóvezetők, időnként beleájul az erőfeszítéstől, aztán felébred, és látványosan megijed (összerezzen, és a levegőbe dobja a karjait, meg minden) attól, hogy a szájában van valami, ilyenkor roppant vicces látványt nyújt.