Ugye vannak itt a paradicsombokraim, amik egy kicsivel magasabbak a Mucinál, viszont a Muci velük ellentétben olyanokat csinál, hogy megreggelizik, majd odamegy a hűtőhöz, és nyitogatja, és amikor megkérdezem, hogy mit csinálsz, husika, akkor rám néz, és tök komolyan a szemembe mondja, hogy “nem ettem”, majd kivesz egy túró rudit.

Úgy tűnik, júliusra a beszédfejlődést programozta be magának így a júniusi járás után, mert egyrészt még mindig nyomja a babahalandzsát, másrészt viszont hirtelen olyanokat mond, amikor söprögetés közben elejti a seprűt, hogy “leesett, rossz”, meg mindent utánam ismétel. Például a múltkor, amikor közöltem vele, hogy husikám, olyan koszos vagy, mint egy disznó, akkor elkezdett körbe-körbe rohangálni, és kiabálni, hogy “disznó! Disznó!”, közben törvénytelenül röhögött, mert érezte, hogy azért ez valahol vicces. És amikor tegnap kimentünk az erkélyre meglocsolni a virágokat, és erről tájékoztattam szóban is, hogy látod, Muci, kijöttünk, akkor belekapaszkodott a korlátba, és büszkén körbekiabálta a szomszédságnak, hogy “kijöttünk! Kijöttünk!”, ha esetleg valaki nem vette volna észre.

És mostanában azt csinálja, hogy rámutat dolgokra, és nekem meg kell mondanom, hogy mi az, azután elraktározza, és egyszer csak a nevén nevezi, de az apjával is ezt műveli, aki mesélte a múltkor, hogy mutatta neki a képeskönyvben az állatokat, utána lefektette a Mucit, majd hallotta, ahogy gyakorolja az ágyában a mókus kimondását, meg minden. És amikor elment az apja, én is lefektettem a Mucit, és amikor felébredt, akkor az volt az első szava (jelentőségteljesen a szemembe nézve, meg minden), hogy mósuk.

Evés szempontjából meg egy gourmand, eddig a cseresznye volt a kedvenc gyümölcse, most, hogy már nincs, az áfonya az, és ha hozok neki, akkor nagyjából két áfonyaként megölel és puszit ad, és úgy néz rám, hogy érzem, hogy nálam jobb anya nincsen, mert az áfonya biztosítását nem lehet überelni. A másik kedvence a nyári paradicsom, mindent megeszik, amiben paradicsom van, magától a paradicsomtól kezdve a paradicsomos tésztán át a paradicsomos rizsig. És ha esetleg én ennék salátát, akkor nagyon hamar azon kapom magam, hogy a Muci észrevétlenül felmászott az asztalra, és nagyon halkan, nagyon óvatosan, nagyon észrevehetetlenül a tányér fölé lógatja az arcát, és szélesre tátja a száját, mint egy cápa, hogy a villa mintegy véletlenül a szájába vándoroljon útközben (azt hiszem, Chipie írta egyszer, hogy a gyerekekben az a jó, hogy rengeteget lehet nevetni rajtuk, de esküszöm, a Muci erre még rá is játszik).

És egyrészt dackorszakban van, tehát minden nem, másrészt borzasztóan büszke arra, hogy milyen ügyes, úgyhogy ha azt mondom, gyere ide, Mucikám, akkor az nem, de ilyenkor elég annyival kiegészíteni, hogy hozd ide a szandálodat, és akkor fülig érő vigyorral hozza, amit szerencsére nem tud anélkül megtenni, hogy oda ne jönne maga is.

Amúgy meg kérésre megkeresi nekem a böngészőiben a cicát, meg a pingvint, meg az autót, meg a bácsit, de amikor megkérdezem, hogy és hol a kutya, akkor logikusan az ablak felé mutat, mert ugye mi odakint tartjuk a kutyákat. És ha megkérdezem, hol van anya, akkor megpaskol, és puszit is ad, ha azt kérdezem, hol a Dani, akkor magára mutat (leginkább a hasára, mert az a lényeg), de ha azt kérdezem, hol a Muci, akkor teljesen random módon vagy önmagára, vagy rám, mint aki engem is belefoglal a Muciságba.

Képek meg majd lesznek, csak gyengélkedett a fényképezőgép, de már megjavították.