És ezt még muszáj feljegyeznem, hogy nagyon-nagyon hiányzik nekem az a bújás, amit a Don icipici korában produkált, kenguruzás meg szoptatás közben. Azóta izeg-mozog, nyüzsög-ficereg, és imádja, ha fogdossuk, de akkor is ugrálni kell, meg rugdosni, meg markolászni a másikat. Na és most pár napja szépen elhernyózott a hátán fél métert fejirányba, aztán egyszer csak a fél feje alól kiment a kanapé, amitől úgy megrémült, hogy zengett a ház az üvöltéstől, ettől persze én is szívrohamot kaptam, pedig már fogtam is a fejét, de soha nem szokott így sírni, legfeljebb nyüsszög egy kicsit bánatosan. Na de nem is ez a lényeg, hanem hogy kiderült, malac azt szeretné, ha ringatnám egy kicsit, mint a kisbabákat, és közben kedves dolgokat mondanék neki, úgyhogy ez következett, ő meg közben szenvedő ábrázattal visszagügyögött, és mident egybevéve egy nagyon kellemes pár percet töltöttünk együtt, mielőtt természetesen le kellett rakjam a földre (pokrócra), hogy további hátonkúszó-gyakorlatokat végezhessen, de azért úgy tűnik, van még remény, időnként kell még a Donnak az anyukája.