200. fejezet – nem az a magányosfarkas-típus

Azért az nagyon jellemző a malacfülűre, hogy a körzeti rendelőben, ahol puccérra vetkőztették, kemény vizsgálóasztalra fektették, hideg dolgokat nyomtak a kis testéhez és tűvel szurkálták, végig vigyorgott és vidáman gügyögött, csak mert két nő is fogdosta és dicsérgette eközben, most viszont, itthon, a pihe-puha meleg bölcsőjében, a játékaitól körülvéve, etetés után éppen nyüsszög (nem sír, hanem ilyen nagyon magas, nagyon vékony, elhaló nyávogásszerű hangot hallat, amiben benne van, hogy ő nem is igazán kíván zavarni, mert tudja, hogy én elfoglalt nő vagyok, aki nem ér rá egy ilyen kis szegény, elhagyott babával játszani, mindezt azután, hogy 11-től 2-ig folyamatosan őt szórakoztattam valamilyen formában), csak mert nem Állok Mellette, és Nézem. (Ezt a fiúm az ünnepek alatt kipróbálta, odaállt a baba mellé, amíg nézte, addig röhincsélés volt, amint elvette a szemét, nyávogás, tervezzük is, hogy csinálunk neki egy szőranyát, nagy szemekkel, ami Nézi).

Mondjuk szerencsére nem az a depresszív típus, mire így a bejegyzés végére értem, már alszik.