313. fejezet – bénaság, távlati tervek, pápá

Na tegnap este még a balesetit is megjártuk, mert Muci a babás bejegyzés után nem sokkal utánam jött, amikor felszaladtam a telefonomért az emeletre, és amikor meglátott, az ötödik lépcsőfokon feltérdelt örömében, és kitárta a karjait, mejd azzal a lendülettel legurult. Hálistennek gyönyörűen tud esni, behúzza a fejét, meg minden, de azért nem volt szép. Azután estére lett egy véraláfutás a koponyáján jobboldalt, meg egy kék csík, akkor kábé egy órán keresztül vívódtam, mert egyik pillanatban indultam volna a kórházba, a másik pillanatban meg tök aranyosan játszott, azután végül eszembe jutott Anna néni, aki azt mondta, bármi kétségem van, menjek vele az orvoshoz esés vagy fuldoklás esetén, mert abból nem lehet baj. Szerencsére nincs a gyerek fejében gond, de a dokinak volt egy szerencsétlen megjegyzése, miszerint miért nem vigyáztam rá, és erre úgy kiborultam, hogy öröm volt nézni. Mentségére legyen mondva, utána nem győzött szabadkozni, pedig igaza volt, én vagyok a gyerek gondviselője, nekem kell vigyázni rá, csak éppen aludni nem tudok, enni nem tudok, a gyerek egész nap rajtam lóg, napközben aludni sem hajlandó egyedül, csak mellettem, amihez teljes csendben és mozdulatlanul kell lennem (ha nem alszik, önveszélyes), közben dolgoznom kellene, mert határidő van, meg emellett még a napi rutin, hogy összepakolni, porszívózni, mosni-mosogatni mindenkire, bevásárolni, meg a hülye apróságok, hogy számlázni, a MÁK-kal kitöltetni a hülye speckó papírját a diákhiteleseknek a halasztáshoz (mert miért lenne nekik elég a hivatalos igazolás), meg mittudomén. És a gyerek mellett meg elég egy pillanat kihagyás, hogy kaszkadőrködni kezdjen, vagy elkerülje a figyelmemet valami cafrang a földön, amitől megfullad, és az elmúlt egy évben nem volt olyan, hogy bárki csak egy fél napra (két etetés, beláthatatlan idő) átvállalta volna. Szabadságra akarok menni. Ha nyerek a lottón, egyik legjobban áhított nagyívű tervem, hogy elmegyek Ciprusra egy egész hétre, és viszek magammal valami bérelt személyt, aki eteti-pelenkázza-fürdeti a Mucit, figyeli, amíg én fényképezek, meg gondoskodik arról, hogy kéznél legyen mindig minden cucca, én meg csak játszom vele. További nagyívű terveink közé tartozik agnus-szal, hogy amikor négy-öt éves lesz a Muci, elvisszük a gödörbe, ahol a Don kézen fog állni. Ezt agnus találta ki teljesen egyedül és sms-ezte meg nekem tegnap, szerintem zseniális terv, ráadásul lottóötös sem kell hozzá, csak addig valahogy életben kell tartanom a gyereket.

(És légyszi ne kezdjen sajnálni senki, igazából tök jó nekem, van a gyerek, sikeres vagyok a munkámban, amit szeretek, telik tápszerre, és távlati reményeim között szerepel, hogy a Muci előbb-utóbb megtanul magától enni és vécébe pisilni. Ez merész gondolat, tudom, de amilyen kis zseni, kinézem belőle).

Végül saját felelősségre hazahoztam a kórházból, nem maradtam bent vele megfigyelés céljából, illetve kaptam egy nyugtatót is, amivel csodálatosan aludtam egészen reggel hatig, amikor is mintha egy kalapács vágott volna fejbe félálomban, hogy nem minden olyan kerek ám. Ami a Mucit illeti, ő is jól aludt, kicsit lilás még a feje, de ez nem akadályozza abban, hogy most itt segítsen lelkesen blogot írni.

On the brighter side: egy nap alatt megtanult pápázni! Integetek neki, hogy pápá, erre ő visszacsapkod a kezével vigyorogva. Elköszönésre még nem használjuk a dolgot, lehet, hogy soha nem is fogja összekapcsolni azzal, de nagyon nevet rajta mindig, szerinte jó játék.

Reklámok

312. fejezet – baba

Most csak egy gyors bejegyzés, mert ez nekem egy nagyon WTF helyzet, amit a Muci itt előadott.

Ő ugye egy alapvetően bátor fiú, simán fejest ugrik a kádba, felmászik a lépcsőn, bárki ölébe belebújik, akit egy perce ismer, ha kiabálok vele (nem nagyon szoktam, csak ha nagyon veszélyes dolgot csinál), akkor hangosan röhög, simán megfogja a kutya orrát, szóval félénknek nem nevezhető. Ma elkezdett lepakolgatni a játékos szekrényéről, amikor egyszer csak vékony, nyüsszögő, ijedt sírás (ilyet eddig nem hallottam tőle, ha sír, az az esetek 90%-ában könnytelen, átlátszó műhiszti, hogy adjam már oda a notebookot, 10%-ban pedig üvöltő dühből sírás, hogy ő nem akar dévényezni, vagy esetleg éhes). Odamentem, és kiderült, hogy a babát találta meg a polcon (egy 10 centis, aranyos arcú kislánybaba), és azt nézi halálra rémült arccal. Mindegy, megmentettem (a Mucit), de pár perccel később leültem a földre a babával a kezemben, és megnyugtató hangon biztosítottam róla, hogy nem kell félni. Erre a Don, aki általában rögtön az ölembe rohan, ha leülök, négykézlábra állt, és nagyon lassan, óvatosan hátrálni kezdett, miközben a remegő hangot adta a szájával (ha fürdés után fázik, akkor azt mindig kommentálja is azzal, hogy veveveveve). Kipróbáltam a porcelánbabámmal is, attól is fél.

Szóval nem tudom, mi ez, de nagyon kísérteties. Persze lehet, hogy csak attól tart, hogy lánynak nézik, ha babához ér.

311. fejezet – egy kupac kopasz kukac

A mai nap legaranyosabb része az volt, amikor (gyenge idegzetűek ugorják át a bekezdést, sőt, leginkább csak hardcore gyakorló anyukák olvassák) mondom a Mucinak, hogy te gyerek, válsághelyzet van, elfogyott a pelenkád, nagyon gyorsan meg kellene tanulnod vécébe kakálni, mire a Muci vigyorogva odarohant a pelenkáskukájához, felborította, és széjjeldobálta a (szerencsére gyér) tartalmát, mint aki azt mondja, hogy nézd, anya, itt van még egy csomó, jó lesz az. (Aztán persze felpakoltam őt, és elmentünk gyorsan a DM-be, ami szerencsére hatkor még nyitva volt, ezt csak azoknak írom, akik szeretik a happyendeket). A pelenka szót egyébként tisztára érti.

Na és akkor következzenek a kopaszos fotók. Az elsőn orcáján és orcájában lopott csokoládé, a harmadikon galád módon odamutattam neki a sarokba, hogy profilozzon, a második meg csak úgy van, hogy legyen valami az első és a harmadik között.

A következő kép meg arról szól, hogy vége a jó világnak, sikerült felállnia az ágyában is, innen szerintem már csak két és fél nap a lábátlendítés, egyelőre csak a felhúzódzkodással próbálkozik (foggal-körömmel, mint azt éles szemű megfigyelők megfigyelhetik):

És ha már fogak. Volt (van) egy elég régi ütésálló, porálló, vízálló telefonom, amit nem nagyon szerettem, mert nehéz volt nyomogatni a gombjait, de backupnak megteszi. Ezt beraktam Csucsuka játékai közé pár hete, hogy neki is legyen technológiája, és néha játszott is vele (szerinte is jó backupni, már bocsánat). Szóval ma is hurcolgatta magával ide-oda, de egyszer csak azt látom, hogy megint talált valami apró hülye bigyót, amit szívesebben rágcsál, úgyhogy letámadtam, hogy adja ide, mire Mucika kivette a szájából és átnyújtotta a telefon gombsorának felét (ilyen vastag gumis műanyag izé, és kettőbe volt szakítva, ráadásul nem is a gombok mellett, hanem át a gombokon). Azt hiszem, nem akarom tudni, hogy sikerült leharapnia (cápát melengettem a kebelemen), mindenestre megfosztottam az eszköztől (aki beszélni akar vele, hívja ezentúl a vonalason).