a sárikanéni-faktorról

Előfordulhat, hogy már már említettem, hogy Muci hozzám hasonlóan elég szórakozott tud lenni (ami részint vicces, részint idegesítő, részint rendkívül cuki, de úgy alapjában véve nem zavar be túlzottan az életünkbe, hanem ő egyszerűen így Muci). Utána tavaly lefordítottam egy könyvet az ADHD-ról (Thomas Armstrong: Tényleg ADHD-s a gyerekem?), és bár tudom, hogy vigyáznom kell azzal a hajlamommal, hogy bármilyen pszichológiai rendellenességet el tudok kapni pár órára a vonatkozó olvasmányokból (most tavasszal például három egész napig küzdöttem a narcisztikus személyiségzavarral, de már elmúlt), ennél azért hetekkel később is úgy éreztem, hogy határozottan illenek mindkettőnkre az ún. csendes ADHD tünetei. Ami nem feltétlenül rossz.

A könyv amúgy elég jó, az első felében kronológiailag és különböző nézőpontokból körbejárja az ADHD-t, és bár az a szerző határozott álláspontja, hogy noha léteznek gyerekek, akik hasonló, figyelmetlenséggel kapcsolatos reakciókat produkálnak azonos körülmények között, és akiknek hasonló módszerekkel lehet segíteni, hogy ez ne akadályozza meg őket semmiben (kábé úgy, ahogy léteznek olyan gyerekek, akik világosabb bőrűek a többieknél, ezért ha napon vannak, könnyebben leégnek), ezt nem kellene patologizálni vagy címkékkel ellátni, és főleg nem azonnal vagy tartósan gyógyszerezni, amennyiben van más megoldás — szóval ennek ellenére nagyon korrekten körbejár minden oldalt, és rengeteg tudományosan megalapozott forrást citál (azoknak a fordítóknak a nagy bánatára, akik utálják a láb- és végjegyzeteket).

A második felében van 101 tipp “az ADHD-nak nevezett tünetegyüttes” negatív hatásainak a csökkentésére, amelyek között akadnak használhatóak és kevésbé használhatóak (“lobbizzunk az iskolánál, hogy legyen több tornaóra, de olyan keretek között, ahogy mi szeretnénk”).

Szóval, visszatérve Mucira, az ún. csendes ADHD (nagyon leegyszerűsítve) az, amikor az ember nem rohangál sikoltozva folyamatosan (csak olyan átlagos mértékben, ahogyan mindnyájan szoktunk), viszont átlagon felüli mértékben álmodozik (akkor is, amikor éppen figyelni kéne), felejt otthon vagy veszít el dolgokat, és a túl sok ingertől (akár rendetlenség) lefagy, viszont a túl kevés inger sincs rá jó hatással (konstruktív, ihletet adó ingerek kellenek). Ennek a dolognak van egy jó oldala is, az egyik tanulmány például arra jutott, hogy ezeket a gyerekeket/felnőtteket pont ugyanazok a tulajdonságok jellemzik, mint a rendkívül kreatív embereket és a sikeres vállalkozókat vagy feltalálókat, ráadásul többet olvasnak (mert megvan bennük az a tulajdonság, hogy képszerűen, hangokkal, szavakkal megjelenik a fejükben, amit olvasnak, nem szöveget értelmeznek), és átlagban jobb képzelőerővel és jobb empatikus képességekkel rendelkeznek másoknál. Illetve vannak olyan kétoldalú kapcsolódó jellemzők is, mint az erős hajlam az indirekt tanulásra (amikor az ember más tevékenység közben mintegy mellékesen, észre sem véve megtanul dolgokat — ennek az a hátránya, hogy direktben nehezebben megy), illetve hogy — mivel a különböző ingerek fontossága kevésbé vagy másképp priorizálódik –, aki ilyen személyiséggel rendelkezik, az jellemzően mást vesz észre vagy tart lényegesnek egy képen, könyvben, másik emberben, mint mások* (aminek az a jó oldala, hogy olyasmit is észrevesz, amit mások nem).

Szóval lefordítottam a könyvet, kiolvastam a vonatkozó szakirodalmat, elégedetten nyugtáztam, hogy túl jók vagyunk mi erre a világra a legtöbb tippet és trükköt már magamtól is csinálom, abba meg már korábban is belenyugodtam, hogy időnként még az egyetemre is Muci után fogom vinni a táskáját (természetesen most utoljára). Aztán nemrég volt egy rosszabb napunk, amikor minden összejött, például eleve tök fáradtan ébredtem, és konkrétan legalább háromszor mondtam Mucinak (szemkontaktussal, mert tudom a tippeket és trükköket), hogy kikészítettem tiszta ruhát, ne a tegnapit vegye fel, mire induláskor az előző napi, kifordítva felvett pólójában jelent meg a hallban. Utána gyanússá vált, hogy még így is túl gyorsan elindultunk, úgyhogy megkérdeztem a kocsiban, hogy hozta-e a táskáját, persze, anya, válaszolta Muci önérzetesen, de én tovább nyomoztam, és rákérdeztem, hogy visszatette-e a táskájába a tolltartóját leckeírás után, itt már egy kicsit sértődöttebben jött a perszeanya, de nem hagytam annyiban, úgyhogy még azt is megérdeklődtem, hogy és a tolltartójába visszatette-e a ceruzáit. Csak annyival szeretnék utalni a válaszra, hogy nagy szerencse, hogy az iskola mellett van egy papír-írószeres (és igazából megnyugodtam, hogy jó, akkor csak ezt felejtettük otthon).

Szóval ez sajnos így ment egész nap, ráadásul valami aznap este leadandó munkám volt és hőség, és egy picit az is szöget ütött a fejembe, hogy így harmadikban mintha több ilyen napunk lenne (nem anyukatöbbes, ha neki ilyen napja van, az enyém se jó). Harmadik eleje óta új tanítónénijük van, akivel nincs más baj, csak az, hogy nem igazán szereti a gyerekeket (csak a kritika megy, a tanítónéni egy nagyobb osztállyal ment osztálykirándulni, nem a sajátjával, mert “nem bír velük**” — a napközis pedagógusuk az égbe dicsérte őket az ottalvós túra után, hogy milyen cukik és szófogadóak), és gyanítom, hogy van összefüggés, mert Muci, aki eddig mindig megvédte a tanítóikat, amikor valami balhé volt (“nagyon idegesítő lehet ennyi gyerek egész nap, anya”), nemrég elgondolkozva közölte velem, hogy Sárika nénit ő egyszerűen nem szereti. Szerencsére jövőre valaki mást kapnak.

Na de a napunkra visszatérve, ez így ment tovább, ráadásul valami határidős esti leadnivalóm volt, és Mucinak hétkor jutott eszébe (mert rákérdeztem), hogy a matekot még nem csinálta meg, de kiderült, hogy csak egy feladat, hat darab összeadás-kivonás a három-négyjegyű számok körében, zárójelekre figyelni. Amikor nyolckor ránéztem, hogy hol tart, még mindig az elsőt firkálgatta (az a gyerekem, aki a boltban simán összead fejben ekkora számokat), úgyhogy biztattam egy kicsit, meg utaltam rá, hogy lassan én is szeretnék lefeküdni. Nem akarom elhúzni a sztorit, végül az lett, hogy háromnegyed tízkor már szinte sírtunk, úgy bámultunk üveges tekintettel, én Mucit, ő azt a hat nyomorult példát, és Muci mondogatta, hogy ő nagyon szeretné, de egyszerűen képtelen odafigyelni erre annyi ideig, hogy megcsinálja. A megoldás az lett, hogy mivel én is képtelen voltam odafigyelni, elővettem a számológépet, és kiszámoltam (a zárójelekre ügyelve), majd egy kicsit kifaggattam a gyereket, és kiderült, hogy gyűlöli a matekot (tavaly még imádta, és dicséretes lett), meg nagyjából az összes órát. Amikor megkérdeztem, hogy mégis mit csinálnak matekon, elmondta, hogy ugyanilyen példákat csináltak egész órán csendben, azért van már elege belőlük. Az már korábban kiderült számomra, hogy az irodalomóra arról szól, hogy Sárika néni sorban felolvastatja velük bekezdésenként az olvasmányokat (ezzel az a baj, hogy Muci, mire sorra kerülne, háromszor végigolvassa unalmában, és nem tudja, hol tartanak), utána csendben meg kell csinálni a munkafüzetben a feladatokat, és ugyanez igaz a környezetre, stb.

Szóval én értem, hogy idegesítő lehet ennyi gyerek, meg nem lehet mindenkinek az igényeit és képességeit egyénileg figyelembe venni, de a tavalyi matektanár óráit mindenki imádta, öt percenként más feladat volt más csoportfelosztásban, volt székre állós feladat, körbeülős feladat, együtt dolgozós feladat, minden órán kaptak néhány jó pontot órai munkára, és rengeteget röhögtek. És ott van a különmatek, ahol logikai játékokat játszanak, és amikor bementem Mucit megnézni, kiderült, hogy nagyon is tud koncentrálni, az ötödikeseknél-hatodikosoknál is gyorsabban kapcsol, és élvezi az egészet, viszont utána hosszan vitatkozott velem, mert az álláspontja szerint, amit ott csinálnak, az nem matek, mert nem unalmas, hanem csak játszanak. És tudom, hogy pedagógusbérek, meg minden, de egyszerűen nem értem, hogyan lehet valaki annyira ostoba vagy gonosz, mert erre nincsen jobb szó — és sajnos nem csak Sárika néni ilyen –, hogy az iskolai munkából büntetést csinál, és elsősorban azt tanítja meg a gyerekeknek, hogy a matek az valami végtelenül unalmas dolog, a tanár pedig ellenség, aki úgyis rajta fogja őket kapni valami hiányosságon. És miután gyanút fogtam, írtam egy kör-emailt az általam ismert/szimpatikusabb anyukáknak, és kiderült, hogy mostanra az ő gyerekeiket is simán be lehetne címkézni belső ADHD-val, pedig amúgy nem lennének hajlamosak rá (eddig csak Muci volt, izé, különleges), de most a legtöbb nap végén üveges tekintettel nem figyelnek.

Szóval legszívesebben bemennék Sárika nénihez, vagy az igazgatóhoz, hogy legyen ezzel valami, de igazából nincs értelme, mert jövőre úgyis elmegy, mi meg reménykedünk valami jobban, és ha nem lesz, akkor átírathatjuk Danit egy tanulásra alkalmasabb helyre, de továbbra is nagyon idegesítenek a magyar iskolákban gyakran fellelhető Sárika nénik, akik több kárt okoznak, mint bármennyi otthon hagyott vonalzó vagy elfelejtett házi feladat. A megoldást nem tudom, mert arra egyelőre nem lehet diagnosztizálni, hogy “pedagógusnak álcázott ADHD-s környezeti faktor”, de ezért tart itt ez az ország, mindenesetre gyanítom, hogy Sárika néninél a belső ADHD hiánya is tehet arról, hogy nem lett különösen kreatív személyiség, és a vállalkozásaiban sem túl sikeres egyelőre (szerencsére).

 

 

* Még emlékszem, amikor valamelyik gyógytornász hevenyészve felrajzolt nekünk egy gyakorlatsort sematikus ábrákkal, és valamelyik részben annyi véletlen eltérés volt a két emberke között, hogy hosszú másodpercekig bámultuk, hogy itt most mit is kell csinálni, amikor Muci egyszer csak betippelte, hogy “szerintem át kell venni a pólót, anya” (lábemelés volt).
** Mert túl önállóak, individualisták és véleményük van. Itt most legnagyobbrészt kilenc éves, cukin csipogó gyerekekről van szó, akiknek tényleg van véleménye, és ezt meg is tudják osztani másokkal az udvariassági szabályok betartásával (ami az intézményesített tanulás és az iskolai szocializáció egyik célkitűzése), továbbá teljesen önállóan bekötik a cipőjüket.
Reklámok

2 thoughts on “a sárikanéni-faktorról

  1. 😦 Sárika néni lehetne sikeres a vállalkozásaiban legalább, akkor hátha elmenne a suliból legalább.

    Nekünk – lekopogom – óriási szerencsénk volt, az alsós tanító nénik és most az osztályfőnökök is nagyon-nagyon jók (voltak), egyetlen mostani kivételével (4 gyerek, 3 osztály), akire én már a legelső szülőin kiakadtam, és most utána szépen lassan a gyerekek sem szeretik már meg a többi szülőtől is érkeznek negatív visszajelzések. De szerencsére ez már “csak” egyetlen ofő és egyetlen tantárgy, nem a világ vége.

    • Szerencsére jövőre elmegy, amúgy az iskola hozáállása nálunk is alapvetően tök jó, csak így is kábé öt tanárral kevesebb van a kelleténél év eleje óta, mert nem találnak embert (klassz suli, csak agglomerációban, vagyis utazni kell, tanítói fizetésért).

Szeresd Mucit

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s