kicsi malac

Annyi volt a történet röviden, hogy Muckó már vasárnap gyengélkedett, gondolkoztam is, hogy vendégségezzünk-e vagy ne, de nagyon akart menni (szerinte a rendszergazda kutyájához mentünk vendégségbe), aztán este tíz körültől hajnalig hörgött, én meg ébren izgultam mellette, de mindig, amikor hívtam volna a mentőket, jobban lett egy fél órára. Az ironikus az az egészben, hogy vasárnap ajánlották is azt a gyógyszert, amitől az egész megszűnt volna, még fel is írta orvos ismerős, de annyira nem látszott a Mucin, hogy rosszul lenne (és eddig egyszer volt csak beteg), hogy a második bezárt patika után nem kerestem többet (és most százszor leírom, hogy azonnal ki kell váltani a gyógyszereket).

Hétfő délelőtt azután rögtön küldött minket a kórházba a gyerekorvos, megfigyelésre (engem asszem, nem kellett, én csak kísértem), és a nyuszi nagyon kis gyenge volt. Én hazaszaladtam dolgokért, aközben a nagymamája/apja vigyáztak rá, és amikor visszaértem, akkorra már a Muci mutatta meg nekem az inhalálót, meg hogy hogyan kell használni.

Az éjszakát ezek után megint ébren töltöttem nagyrészt, azt hallgatva, vesz-e mindenki levegőt (egy szintén hörgős, egy éves intézetis kislánnyal voltunk egy szobában), aztán reggel beizzítottam a mobil irodát, meg egyáltalán, kipakoltam rendesen, mert azt mondták, hogy valószínűleg maradnunk kell. A reggeli doktornő egy nagyon csinos, helyes, kedves lány volt, egyébként az éjszakai is, csak annyi a baj az ilyen lányokkal, hogy a Muci minden felszólítást flörtölés kezdeményezésének vesz tőlük, és huncut mosollyal rávágja, hogy nem. A lányok meg türelmesek, sajnos, így egy fél órányi évődésbe telt, hogy megkapják, amit akarnak (hiába mondom mindig, hogy a Muci a határozottságot respektálja). Addigra már megnyugodtam egyébként a betegség felől, így határozottan viccesnek találtam, hogy Muci a kiköpött Don Corleone-hangján (Marlon Brando idősen) utánaszól a csajnak, hogy ne fejejtsd ej becukni az ajtót, amikoj kimész (nem bunkóságból, csak örökölt tőlem egy kis OCD-t, és ez neki fontos, este végig akarta járni a folyosót, és az összes ajtót becsukni), majd felém fordult, és egy nép közé leereszkedő, de azért a fontosabb dolgokra való hivatottság tudatában élő főherceg audiencia utáni hangsúlyával kérdezte tőlem rekedtes, számonkérő hangon a doktornőről, hogy hát ez meg ki volt?.

Később az orr-fül-gégész doktorbácsival, aki nem könyörgött neki hosszan, hanem percek alatt lerendezte vele a dolgait, elismerően közölte, hogy nadon üdesz vojtáj, szerencsére a doktor bácsi ezt nem hallotta, mert éppen a helyes doktornénivel flörtölt.

Amúgy, amikor nem volt éppen rosszul, elég jól elvolt a kórházban, a szobatisztaság sem esett vissza, sőt, amikor mondtam, hogy szóljon, ha pisilni kell, mert edényben kéne pisilni a doktornéninek (az igazat megvallva, kábé hússzor szóltam neki ebben a témában), akkor mindig azt válaszolta, hogy jó, ana, szójok, te moszt dojgozzá, és tényleg szólt, és ügyesen belepisilt az edénybe.

Aztán hazaengedték, éjszakára adtam neki kúpot, leginkább anyai rettegés ellen, ügyesen aludt végig az ágyában, sajnos viszont még mindig rekedt, és időnként hisztis, ma reggel például, amikor mondtam neki, hogy nézd, hoztam neked kakaós csigát, akkor azt válaszolta, hogy nem, nem hoztáj, szoha nem hozoj nekem kakaós cigát [a másik kezemre néz] és bajackot szem hoztáj!

Na de az a lényeg, hogy mindjárt meggyógyul.

A kórházban aludtunk, mert Muci kruppos, alig pár méterre vagyunk attól a résztől, ahol a PIC volt, este Anna néni is itt járt saját gyerekkel (maga volt az az anyuka, aki mindig olyan csinosnak tetszett lenni, ah), de ami a lényeg, Mucinak pillanatnyilag a legnagyobb baja, hogy nem hoztam neki kék kubut (csak sárgát, narancssárgát és pirosat, továbbá bodzaszörpöt két szívószállal, az apja meg behozta neki a verdás kulacsát).

Itt írtam a múltkor a bürökráciába gabalyodásomról (vö. kálváriám), és ha már panaszkodtam rájuk, akkor az az igazságos, ha a pozitív dolgokat is megemlítem.

Ugye az egyik az emelt családi pótlékról szólt, ami a Muci három éves koráig jár a Muci gondviselőjének. Viszont évente meg kell igényelni, amihez évente kérni kell egy igazolást a kórháztól, hogy még mindig 1240 grammal született a jogalapom. Mucinak ugye nyár legelején van a születésnapja, szeptemberig nem sikerült audenciát kapnom a kórházba (mint kiderült, azért, mert két doktornő elment onnan, és a maradék két aláírószemélyt érthető módon túlságosan leterhelte az aktuális gyerekek életbentartása ahhoz, hogy az egészségesekkel foglalkozni tudjanak). A MÁK-ot telefonon elérni lehetetlen, amúgy meg Cegléden vannak, szóval megbeszélni sem tudtam velük a dolgokat, és szeptemberben kaptam egy levelet, hogy innentől az emelt csp nem jár (júniusban kaptam utoljára emeltet), fellebezni 15 naptári napon belül tudok igazolással.

Nem kaptam igazolást 15 naptári napon belül, csak valamivel később (ugye voltam bent a kórházban, de szüléshez rohantak, ezért két hét múlva postázták), azért utána végső kétségbeesésemben elküldtem egy kézzel írott levél (nincs nyomtatóm) kíséretében az illetékesnek, amiben vázoltam a tényállást (ennek a folyamatnak egyébként volt két tanulsága, az egyik, hogy iszonyú hamar elfárad a kezem a kézírástól, a másik, hogy még mindig tudok élesben is folyamatosan helyesen és jó mondatszerkezetekben hivatalos levelet írni, nem kellett javítani, bár majdnem belekerült egy olyan, hogy koraszülött gyermekem, Muci).

És ma kaptam egy levelet, amiben megjött az igazolás az emelt csp-ról,  ráadásul megítélték júniustól, pedig csak szeptembertől lettek volna kötelesek. A különbözetet utalni fogják, hálás köszönet az illetékesnek. Valahogy mindig az derül ki, hogy az emberek igazából jók, csak a rendszer rossz.

Voltunk ma a kórházban kontrollon, és már eleve vidám volt bemenni, mert egy olyan őr állt az autós kapuban, akivel tavaly kicsit összehaverkodtunk, és csak intett, hogy menjek fizetés nélkül.

És még vidámabb lett odabent, mert Muci egyszerűen kinőtte a koraszülöttséget. Kész, vége, a doktornő azt mondta, hogy semmiben nincs lemaradva (pedig próbáltam meggyőzni, hogy gyenge a háta, de szerinte nem is), és egyrészt külön megdicsérte azért, hogy W-ben ül (szerinte úgy jobb az alátámasztása a gerincének), másrészt megdicsérte, hogy előbb felállt, és csak utána kezdett ülni próbálkozni (mármint nem ma, hanem általában). És (velem ellentétben) szép a színe, szép a talpacskája, nincs beesett mellkasa, szép a foga, meg mittudomén, mit dicsértek még rajta.

Mucika viszont megint eljátszotta a Jekyll-Hyde-os magánszámát, miszerint amíg vizsgálta a doktornő, addig hangsúlyozottan ártatlanul nézett, mosolygott, és egy mukkot nem szólt, de amint kitette az idegen a lábát a vizsgálóhelyiségből, abban a minutumban kurjongatni kezdett, és az egyik kezével a vizsgálóasztalt csapkodva a másikkal mindent kidobált a mellette lévő dobozból, gyakorlatilag húsz másodperc alatt, amíg én az egyik kezemmel őt tartva a másikkal próbáltam ráadni a gatyáját. Én kevesebb sikerrel jártam, mint ő, úgyhogy a Don nadrág nélkül távozott, mert féltem, hogy ha ragaszkodom az elveimhez, akkor kő kövön nem marad a PIC-en.

A negatívum egyrészt, hogy nem sikerült igazolást kapnom (de majd küldik postán), mert pont megcsászároztak egy korababást, akihez rohanni kellett, másrészt meg hogy én nem hittem volna, hogy ennyire erős reakcióim vannak még mindig a témában, de amint odaszólt a nővérke a doktornőnek, hogy húsz perc múlva császár, szó szerint elbőgtem magam, merthogy valakinek megint korán kell kivenni a babáját. Ijesztő volt, mármint a saját reakcióm. Persze nem rendeztem jelenetet, gyorsan visszanyeltem mindent, mert kicsit abszurd lett volna, ha vigasztaltatom magam más babája miatt, de fura volt az egész.

Anya feloldhatatlan idegzsábája vagyok.

A gyerek után három évig emelt családi pótlékot kapok (amennyiben megigénylem), azon az alapon, hogy 1500 gramm alatt született. Ez egyrészt havi plusz 12 000 forint, másrészt kapok hozzá egy igazolást, amivel behajthatok a temetőbe autóval (ez nem mellékes, errefelé ott lehet nyugodtan sétáltatni a gyereket), BKV-n ingyen utazhatok vele (nem használtam ki), autóra adókedvezmény (egyelőre nem használtam ki), meg évi kemény 6000 forint közgyógy (mivel eddig havonta költöttem ennyit a patikában rá, nem használtam ki). Ez idáig szép és jó.

Ugyanakkor valamiért minden évben igazolnom kell, hogy a gyerek még mindig 1500 g alatt született (WTF?), ezt az igazolást a kórháztól kapom, vagyis kapnám. Egy hete próbálok elérni ott valakit, bárkit, telefonszámot már sikerült szereznem, de soha nincs bent senki illetékes (S.B. és a másik normális doktornő is elment a cégtől), a koraszülöttek nyilván önmagukat gyógyítják, meg minden. A MÁK ügyintézőhöz (akihez az igazolást kell küldenem) van telefonszámom, de folyamatosan foglalt, ráadásul Cegléden van a pest megyei iroda (WTF2), ha akarok valamit, utazzak le oda, és rohamozzam meg az épületet? Szerintem ez az egész arra megy ki, hogy ne igényeljek semmit, csak most nagyon nem mindegy nekem az a pluszpénz. Ráadásul az egyedülálló szülőség után igényelt plusz párezer forint megint egy külön űrlap lenne, amit egy harmadik helyen kellene igazoltatnom, abba bele se kezdtem.

És akkor ott vannak a diákhitelesek, akik elvben szüneteltetik a visszafizetési kötelezettségemet, amíg gyeden vagyok, gyakorlatban meg szintén a MÁK-nál kellene kitöltetnem nekik egy űrlapot. A MÁK saját igazolását ugyan elküldtem nekik már a gyedemről, de az nem jó, mert egy másik, ugyanolyan tartalmú papírra kell nekik ugyanaz a pecsét és aláírás (WTF3). A MÁK ceglédi száma meg folyamatosan foglalt, mint azt említettem, itt bezárul a kör.

Komolyan kezdem csodálni a sokgyerekes kisebbségi családokat, akik a családtámogatásokból élnek.

A Muci orvosa munkahelyet változtatott, és erről nekem megható emlékek jutottak az eszembe.

Elolvasom »

Reggel én bőgtem a fejőshelyiségben, este az egyik új kismama, általában innen lehet tudni, hogy a pattogós nővérke huszonnégyórázik. A már hospitalizálódott kismamákat meg onnan lehet felismerni, hogy nagyon mereven ülnek, ha a pattogós nővérke (aki engem rendszeresen Mégnemjöhetbe Anyukának, illetve Ugyemármegy Anyukának szólít) műszakos éppen. Ő az is, aki mindig rámrivall, ha ránézek egy nemsaját gyerekre, ezzel pár napra őrületbe is kergetett, ugye ilyenkor, ha figyelik az embert, akkor nehéz nem azt csinálni, amit tilos, egy idő után úgy éreztem, hogy úristen, de hát itt a plafonon is koraszülött csecsemők vannak, nincs más hátra, meg kell tanulnom csukott szemmel közlekedni az intenzíven, ösztönből, mint a nindzsák. Aztán egyszer pont olyankor kérdeztem meg S. B.-t, hogy hogy van a Sára, amikor ő is ott volt, S. B. pedig kedvesen elmondta, azóta a p. n. ezzel a gyerekrenézős dologgal konkrétan nem piszkál, de talál másvalamit mindig.

Ilyenkor mantrázom magamba mindig, hogy nem utálni, mert a gyerekekkel kedves, a gyerekek érdekét nézi, de például S. B. is a gyerekek érdekét nézi, mégse kívánok öngyilkos lenni soha, ha szól hozzám, pedig ő is megmondja, ha valamit rosszul csinálok. Időnként bűnös, bosszúvágyó gondolatok járnak a fejemben, mint például hogy ezentúl napszemüvegben látogatok, hogy ne lássa a p. n., hova nézek, vagy viccből azt mondom neki, hogy cipővédőtlen lábbal fogok bemenni a PIC-re, ilyesmi.

Na, de a lényeg: Zorcsi 1620 g, szóval előfordulhat, hogy kamion kell majd a hazaszállításához. Amikor este bementem, éppen cumiztatni próbálták, amit a p. n. utasítására nem nézhettem végig (gondolom, a cumi személyiségi jogai miatt), de utána mondta a nővérke, aki az aktust lefolytatta, hogy Zének nagyon jó a technikája, nem lesz ezzel a cumiztatással/szoptatással semmi gond, csak még pici és gyenge, és nem tudja mind a harminc grammot önerőből lenyomni. Zorcsi mindenesetre részben úgy nézett ki, mint egy jóllakott óvódás, részben meg sértődött arcot vágott, gondolom, azért, mert mégis ledugták a torkán a szondát, mindenesetre megnyugtató, hogy van tehetsége a táplálkozáshoz, nagy öröm ez nekünk.

Úgy hirtelen kiürült egyébként a PIC, Sára ma átkerült a gyermekklinikára, Alfonz - ő volt az egyik olyan gyerek, akit otthagytak a szülei, mert túl kicsi volt, pedig mostanra károsodás nélkül megnőtt, szép gyerek lett - szóval ő valószínűleg átkerült a koraszülött osztályra, Zsé anyukájával más időpontokban látogatunk, K. anyukája ritkán tud csak jönni, A. hétfőn hazamegy, T. átkerült a korára, és beköltözött hozzá az anyukája, és van ugyan két új gyerek, de mindkettő nagy baba, szóval tökegyedül leszek mostanában.

Anna néni persze istápol, ma is mesélt egy csomót, meg megdicsért, hogy tiszteséges nevet adtam a gyereknek, nem olyat, hogy Dzsesszika, szóval látszik, hogy jó anya leszek. Aztán megmutatta a hímzéseit, és bár én mindig bíztam az olyan nőkben, akik háziáldásos falvédőt hímeznek, de a nagymagyarországos darab egy kicsit elbizonytalanított. Mondtam is, hogy a jobb széle szerintem nem úgy van, de Anna néni kimagyarázta, hogy nem akart az Ámenbe belehímezni, és ez egyéként is csak szimbólum, nem autóstérkép, úgyhogy ebben maradtunk.

A fejőshelyiség és környéke meg csuda egy hely, már olyan értelemben, ahogy például Mengele laborja lehetett az.

Amikor először ott jártam, elbizakodottan azt hittem, hogy valaki majd megtanít sterilizálni, meg fejni, mert erről kb. annyi fogalmam volt, hogy van a mellem, meg van a fejő, és azt még sejtettem, mint a világ dolgaiban járatos nő, hogy ezeket valószínűleg intim közelségbe kell majd egymással hozni. Aztán nagyon gyorsan kiderült, hogy ott senkinek nincs ideje engem oktatgatni, menjek le, és kérdezzem meg a többi anyukát. Hát jó. Lementem a pincébe, majd majdnem fel is jöttem azzal a svunggal, mert ott csak egy kivilágítatlan alagsor volt tele törött székekkel, és egyéb kiselejtezett bútorokkal, halmokban, gondoltam, biztos nem ennyire le kell jönni, de azért a biztonság kedvéért még benyitottam azon az ajtón, amin egy A4-es papíron a "TORNATEREM" felirat volt feltüntetve. Az ajtó mögött aztán egészen furcsa dolgok történtek, egyfelől egy kanyargós, kihalt, műtőzöld folyosó vezetett minden bizonnyal valahova a föld alá, ahol a zombikat tárolják, mert azok pont ilyen helyen laknak, másfelől viszont egy kedves arcú, vékony, ugyanakkor mégis határozottan nagymamakülsejű néni kavargatott valamit egy lábasban, kisrádióval a sámlin, mint az én nagymamám, és még plüssnyuszija is volt. Rögtön odajött hozzám mosolyogva, nem emlékszem pontosan, hogy kedveskémnek szólított-e, mindenesetre határozottan olyan benyomást keltett, mint aki igen, és megmutatta, hogy a mellette lévő, cca 2-3 négyzetméteres ablaktalan szoba (bocsánat, ez költői túlzás, mert van ablaka, csak az a konyhára nyílik) a neoncsővel, ami akkor még nagyon fel volt szerelve, mert a műanyag dobozokon és a két kézfertőtlenítőn kívül papírtörlő is volt benne, szóval az a fejőshelyiség.

Itt megemlíteném, hogy a fiúm, amikor első éjszaka éjfél után valamivel behatolt az intézménybe, hogy megnézze a gyereket, akkor utána ő is valami nagymamaszerű illetőről regélt nekem furcsa arccal, akivel a felső szinten találkozott, és idővel összeraktuk a képet, hogy ő is az Anna nénivel futott össze.

A fejőshelyiségben minden trükkre szükség van, mert rideg, fülledt, és az nem urban legend, hogy az ember ránéz egy ötcentis csótányra, és leáll a teje. Reggelenként tök jó, mert ott van Anna néni, aki be szokott ülni velem (én vagyok az első fecske), és elszórakoztat (nyolc gyereke van, x unokával, és imád rémtörténeteket mesélni gyerekneveléssel kapcsolatban, meg kórházi sztorikat). Hétfőn például nem voltam reggel, és kedden azzal fogadott, hogy úristen, ne csináljak ilyet többet, hogy se nem jövök, se nem telefonálok, ő nem fiatal már, legalább hívjam fel, annyit összeaggódott, hogy majdnem szívrohamot kapott, aztán sebtibe elmesélt három olyan történetet, amikor egy ideig minden rendben volt az anyukával, aki utána az egyik pillanatról a másikra meghalt. Erre én bocsánatot kértem, és megígértem, hogy nem fogok egyik pillanatról a másikra meghalni. Anna néni különben egyszer derűs arccal közölte velem, hogy vagy kidobják végre a törött bútorokat, vagy kirakja azokat ő az udvarra, és felgyújtja, majd fellép a máglyára tiltakozásképpen, mert ezt már nem lehet bírni, hogy mindig be akarnak költözni a hajléktalanok.

Szóval a reggeleim a társas érintkezés jegyében telnek.

A délutánjaim viszont ijesztőek, mert akkor általában egyedül vagyok, ráadásul mögöttünk a pszichiátria. Egyszer bejött például egy emo lány, és megkérdezte, hogy nem tartanám-e meg a gyógytornát, mert nincs ott a Kati, na azóta magamra zárom az ajtót. Ráadásul ott van tényleg mellettem a gyógytornász szobája, de sose látom az ottaniakat, mert a kanyar mögött helyezkedik el, csak gyerekeket hallok sikoltozni, meg valami rikácsolós hangú nőt üvöltözni velük, egy ideje nem is sétálok arrafelé, nehogy úgy járjak, mint a Dö Áj főszereplője, úgy vagyok ezzel, hogy a tudatlanság áldás. A múltkor ebbe a sikoltozásba viszont valami felnőtt férfiüvöltözés is keveredett felülről, tökre meg is ijedtem, hogy idekeveredett valami elmebeteg, ráadásul az ápolók és orvosok többsége nő, a betegek mind gyerekek, most mi lesz, és akkor jött még a csótány is a képbe. Szerencsére aztán kiderült, hogy csak a bohócdoktorok csinálják a banzájt, nem mintha ettől megnyugodtam volna, szerintem egy felnőtt ember, aki olyan hülyére festi magát és láthatóan gátlástalanul viselkedik, jobban teszi, ha inkább nem sétálgat a pszichiátria környékén, mert még ott tartják. Nem szeretem a bohócokat, na.

Szóval úgy érzem, a fejősszoba rendszeres látogatása tulajdonképpen egyfajta túlélőtáborral ér fel, ami minden kihívásra felkészíti az embert az életben, szerintem javasolom majd ezirányú hasznosítását kis marketinggel sok pénzért, bevételek mehetnének a PIC-nek például.