kicsi malac

Ebben a részben a Farkasréti temető békéjét dúljuk fel a Mucival, aki pontosan ki tudja választani azt a táblát, amin az életkorunknak megfelelő számok állnak, bár ez szerintem nem tudatos.

Elolvasom »

Agnusnak üzenem, hogy nem kell izgulni, a nő rokon. Mucis bejegyzés következik képpel-videóval-tokkal-vonóhoroggal, meg minden.

Elolvasom »

A Muci belépett a dackorszak lightba, ami egyelőre csak azt jelenti, hogy a kedvenc játéka immár az, hogy ül a kanapén, én különböző játékokat nyújtok neki, ő meg mondja, hogy nem, és eltolja mindegyiket, majd várakozóan néz, hogy erre mit lépek. Anya röhög.

Illetve miközben a tápszerét csinálom, folyamatosan nyifogva rángatja a lábamon a nadrágot, ha túl sokáig tart, akkor színpadiasan lerogy a konyhakőre, mintegy lassított felvételben, először térdre esik, majd hasra omlik, és a padlóba dünnyög panaszosan az éhező kisgyermek. Kicsit még túljátssza, de én azért látom benne a bimbózó színészóriást. Utána viszont, amikor az etetőhelyre (kanapé) fáradok és őt is odainvitálom, azt mondja, hogy nem, és jelezve, hogy először össze kell pakolni ezt a kuplerájt (amit ő csinált), látványosan visszarakosgatja a konzerveket a konyhai polcra. Én általában ezt egy perc alatt megunom, és elkapom a frakkját, akkor istentelen röhögésben tör ki, és hajlandó táplálkozni.

Ha már evés, zöldséget továbbra sem hajlandó egészben vagy szerinte túlsűrített pép formájában fogyasztani, viszont kedvenc táplálékai a felnőttfasírt, a felnőttvirsli és a rizs szigorúan marokból fogyasztva. Az apja szerint a marhapörköltet sem veti meg.

Járni még mindig nem jár, viszont tegnap elsajátította a motorozás alapjait. Ezt először én próbáltam megtanítani neki, de nem jártam sikerrel, valószínűleg azért, mert én is csak elméleti motorozó vagyok, és a felét annak is elfelejtettem. Úgyhogy az anyai oktatással Muci csak odáig jutott, hogy ül a motoron, fogja a kormányát, tekergeti, és közben mondja, hogy bümm-bümm, ami nem csoda, mert én is kábé ezt csinálnám. Viszont a tegnapi látogatónk elmagyarázta neki, hogy hogy is van ez, és egyébként elképesztő megfeleléskényszeres a gyerek, mert amikor engem néz, akkor továbbra is csak kormányt tekerget és bümm-bümmözik, ha viszont szakértő kezekbe kerül, akkor hajtja magát és úgy bümm-bümmözik.

Továbbá az van még, hogy a Muci egy majom, de jó értelemben. Ma fotóztak minket, és amikor még csak a szcéna került berendezésre, a Don a szokásos itten idegenek vannak sztoikus és tartózkodó arckifejezésével bámult maga elé, viszont amint észrevette, hogy Fényképezik A Babát (aki egyébként már egyáltalán nem babás, de erről máskor és másutt), azonnal pózolni és arcokat vágni kezdett. Ez csak négyzetre emelkedett, amikor úgy fotózták a babát, hogy közben a Szép Lány (a sminkeslány, nekem is tetszett) nézte, akkor majd kibújt a bőréből, vigyorgott, játszotta az agyát, csücsörített, huncutkodott. Ezt a Szép Lány értékelte is, mondta, milyen aranyos arcokat vág, én meg mondtam neki, hogy igen, a Muci pofavágásban nagy májer, mire kijelentette, hogy igen, viszont két pofája mindenkinek van, de a Don sokkal többel rendelkezik. Azért azt hiszem, még nem adom be gyerekmodellnek Zoolander Csucsukát, kap még egy-két évet, hogy kifejlessze a szükséges sztárallűröket, addig itthon gyakorolunk.

Most mintegy mellékesen szeretném elejét venni az obligát kérdéseknek, szóval az van, hogy lemerült a fényképezőmben az akku (tisztában vagyok azzal, hogy erre van megoldás), de tényleg lesz majd előbb-utóbb sztárfotó.

Mialatt engem fotóztak valamivel később, a Muci először mintegy véletlenül mindig megpróbált beállni a képbe, utána becsalta a szobájába a fél stábot, és az elbeszélések szerint felnőtt emberek a szőnyegén hevertek röhögve, miközben ő körbemotorozta őket hangos gagyarászás kíséretében (meg úgy hallottam, a kiválasztott kedvenc stylistjának eljátszotta az összes hangszerén az összes dalát is, de szeretném tiszteletben tartani a magánéletét). A fotózást követően zabált, mint egy csorda csíkoshátú vadmalac, majd négy órán keresztül aludt kimerülve, vidám nap volt.

És még annyit szeretnék megjegyezni, hogy napok óta ezen röhögök, különösen a két utolsó bejegyzésen, amelyekben egyébként a túlzásnak nyoma sincsen, ezért nem járok én például csúcsidőben játszótérre.

Indításnak a legjobb karácsonyi dologról nem a legjobb fotó, de amikor igazán édes, akkor mindig elrontom, vagy nincs kéznél a gép:

A többi csak felesleges csacsogás, de azért megírom.

 

Elolvasom »

Kezdeném a közérdekű információval: addiktív blog, nagyon rossz hatással van a munkamorálomra.

Na szóval, a Muci társadalmi élete és határidőnaplója nagyon tele volt az elmúlt napokban, és akkor a hétvége még csak most kezdődik.

Ma végül négykor kezdődött a Mikulásünnep, vagyis ideális étkezések közti időpontban, és ráadásul helyileg olyan tíz percre volt tőlünk, legalább rohanni nem kell, gondoltam, egészen addig, amíg a célbaérés időpontja előtt olyan negyven perccel arra nem ébredtem, hogy valahogy hancúrozás közben sikerült elaludnunk (a Mucival, aki ilyenkor nem alszik) az ágyamon egymás-hegyén hátán (a Mucival, aki kizárólag egyedül, néma csendben alszik) cumi és textilpelus nélkül (a Mucival, akinek ezek kötelező kellékek az alváshoz), és egyúttal elaludnom a frissen mosott hajamat is, ami így a fejem bal oldalán derékszögben elállt.

És oké, hogy az út csak tíz perc, de az ajtóból az utcára kijutni kocsival egy másik tíz (pedig most csak a fényképezőért kellett visszarohannom, de a kettős zsiliprendszeren, amelyből az egyik nyitása-zárása manuálisan történik, a másiké meg úm. érzéssel, különben kezdheti az ember előről, nem könnyű kijuttatni az autót), szóval volt úgy harminc percem összekészíteni kettőnket. Ebből az egyik én vagyok, aki sose tudom, mit vegyek fel és mivel, és azt hova tettem, a másik a Don, aki tök gyorsan öltözik, de sajnos én vagyok az anyja, vagyis a ruhaügyi döntéshozó személy az életében, szóval megcsináltam a világ legbénább frizuráját magamnak, hogy ne látsszon tőle a hajam, majd nagyjából tizennyolc perc alatt megpróbáltam eldönteni, mit vegyünk fel, amit aztán két perc alatt fel is vettünk, és mint azt a fényben később megláttam, 1. sikerült a Mucira azt a gatyáját ráadnom, amit már nem mos tisztának látszóra a mosógép (bár ezt lassan mindegyikről el lehet mondani, és az egyik farmerének mindkét térdét szakadtra mászta), 2 bár arra nagyon figyeltem, hogy ne a tépőzáras pelenkázótáskát vigyem magammal, megfeledkeztem az ölbemuci tépőzáras cipőjéről nejlonharisnyaügyileg, remélem, a Calzedoniában egy idő után azért kapok nagybani kedvezményt.

Viszont egyáltalán nem ez a lényeg, hanem hogy a Csucsuka mennyire nem félt. Amíg a többi gyerek télapózott, addig ott ült mellettem egy széken, és néha megjegyezte, hogy vau, meg tapsolt, amikor mások tapsoltak, illetve egy idő után elkezdett kihívóan szemezni a körülöttünk lévő nőkkel, illetve akit elért, azt tapogatta is (amíg észre nem vettem). A télapótól sem félt, csak barátkozni nem akart vele annyira, de a csomagot kegyesen elfogadta. A ceremónia után leraktam husinyuszi húsnyulat, amíg ismerősökkel beszélgettem (szerencsére eddig az összes, önmagát személyesen is azonosító blogolvasómról az derült ki, hogy jó fej, ez nagyon megnyugtató), hogy na akkor adjunk a kötetlen programnak, mire ő vissza se nézve odatepert a négy-öt éves fiúkhoz, és teljes természetességgel beállt közéjük bandázni, azt hittem, megzabálom. Viszont a saját korosztályától és a kisebbektől tényleg tart, tegnap, amikor TZG kisebbikjét dajkáltam egy kicsit, akkor nagyon küzdött benne a féltékenység és a rettegés, végül óvatosan a lábát merte megsimogatni, de nem jött túl közel hozzánk, mert az ilyen babák kiszámíthatatlanok, volt az arcára írva. Tanulság: rögtön egy bátyot kell majd neki szülnöm (a gyerekvállalás tervezgetésében szerencsére cseppet sem fog vissza, hogy nincs egy második gyerekre se időm, se pénzem, se partnerem).

Hazafelé beugrottunk még a boltba is a nap hősével, ami önmagában annyira nem hírértékű, csak mindig elfelejtem megírni, hogy azóta szeret boltba járni, mióta a múlt hónap elejétől nagyfiúsan beültetem a bevásárlókocsi gyerekrészébe. Elképesztő büszkén feszít odafent, csak ügyesen kell vele manőverezni, mert különben bedobálja a polcokról a neki tetsző cuccokat a kocsiba (de ezzel én is így vagyok, szóval nem hibáztatom).

Van ugye ez az ügyem a diákhitelesekkel, hogy ők azt mondják, amíg az ember tgyást/gyedet/gyest kap, addig nem kell fizetnie a hitelt vissza (jobban mondva az állam mondja ezt, de az részletkérdés). Ehhez viszont az ő saját űrlapjukon kell igazoltatnom az illetékes szervvel, hogy tényleg kapom, amit kapok, az illetékes szerv saját igazolása nem jó. Eddig mindig visszarettentett a tettek mezejétől, hogy elképzeltem azt az egy óra autóutat, amíg odajutok, illetve a három órás várakozást egy alvásidőben utcára rángatott Mucival, de most felgyűlt bennem a motiváció, hogy intézkedjek, és az első dolog, amit az OEP honlapján megláttam, az volt, hogy november elsején nyílt itt elérhető közelségben egy ügyfélszolgálatuk, ráadásul ott lehet időpontot kérni.

Nosza, fel is hívtam őket, harmadikra felvették, kaptam is időpontot, de ekkor reggel kilenc óra öt perc volt, és kilenc óra ötvenre rendeltek be. Ez így gyerekkel az emberi teljesítőképesség határait súrolja, de roppant gyorsan a szájába nyomtam a tápszert, összeszedtem a TAJ-kártyáinkat, a személyimet, az ő lakcímesét, a szül. ak.-vi kivonatot, az igazolást, hogy az egyik családtámogatást már nem kapom, az igazolást, hogy a másikat még igen, kivettem a pizzát a sütőből, bedobtam két pelenkát, a hónom alá csaptam a gyereket és a kabátját (nem volt hajlandó felvenni, nekem meg nem volt időm vacakolni vele, és a kocsi tíz méterre áll az ajtótól), a számba vettem a cipőit a fűzőnél fogva, bezártam az ajtót, ismét kinyitottam, elzártam a sütőt, bezártam az ajtót, majd szégyentelenül váltogattam a sávokat, és kilenc óra negyvenöt percre a környéken is voltunk.

Ekkor viszont eszembe jutott, hogy nem emlékszem a házszámra, és konkrétan kilenc olyan ismerősömet felhívtam, akiről feltételeztem, hogy udvariassági sallangok nélkül is hajlandó lekeresni nekem az információt a világszőttesről, de egy részük nem vette fel, egy másik részük pedig nem volt netközelben (információs társadalom, na persze). Kénytelen voltam női ösztönből megoldani a feladatot, és mivel mostanában elég sok állami intézmény ügyfélszolgálatán kellett megjelennem, rögtön feltételeztem, hogy biztos az az épület lesz az, amin nincs jelzés, el van kerítve, és csak egy szomszédos utcából lehet bejutni bele, ha egyáltalán. És talált, úgyhogy kilenc óra negyvennyolckor már be is libbentünk, egyik biztonsági őr nyitotta nekem az ajtót, a másik nyomta a gombot, és bár az ügyintézők Gizikéztek egyet olyan napirajzosan (Gizike, nem tudok kilépni az ügyfélből, mit csináljak?), de így is elég hamar végeztünk, nem kellett Mucit fegyverként bevetnem (van ez a csapatmunkás performanszunk, hogy a Muci látványosan, hangosan ásítozik, időnként felnyüfög, én meg ha éppen a magánéletüket tárgyalják ki az ügyintézők, akkor jól hallhatóan megnyugtatom, hogy a nénik gyorsan befejezik a feladatukat, és akkor a baba mehet is haza az ágyába, hiába, az anyaság sátáni attribútumokkal látja el az embert).

Egyéb tekintetben minden rendben, csak leszerepeltem, mint jézuska, és az első karácsonyi ajándékot, az ikeás fa építőkockákat taligában rögtön odaadtam a Mucinak, mert annyira szerettem volna látni, ahogy megtalálja, és megörül, és nem is kellett csalódnom, mert rögtön meglátta, és tudta, hogy ami ilyen szép és színes, az csak az övé lehet (bár sajnos ezt a fekete notebookomról is tudja), és azóta is imádja pakolászni. Ja, egyébként ehhez kapcsolódik az egyik legfigyelemreméltóbb okossága mostanában, hogy én pakoltam össze a kockákat, amíg a Muci molyolt valamivel, az utolsó darabot viszont nem találtam, és mivel mindig megbeszéljük egymással a problémáinkat, megkérdeztem a Dont, hogy nem tudja-e, merre lehet, mire ő körülnézett, megtalálta, odahozta nekem, és belevágta a kimaradt helybe (mármint a környékére, formabeillesztéshez még nincs türelme). Nagyon megdicsérgettem, úgyhogy pár darabot kivett, hogy visszatehesse őket, és megint megdicsérjem (ilyenkor úgy imádom azt az álszerény büszkeséggel vigyorgó, elálló fülű fejét).

Meg az még a furcsa, ahogy hasonlít rám, ebbe terhesen bele se gondoltam, hogy hasonlítani fog rám, mert hát fiú, és akkor olyan lesz, mint az apja, de például olyan kis hülyeségekben is hasonlít, mint például hogy a jobb felső kettese egy pár fokkal el van fordulva a tengelyéhez képest (a bal nincs), és nekem is ugyanez volt.

És nem tudom, mi ütött belé, de ma megkergette az udvaron a kutyát (vizsla), amíg összeraktam a kocsiját; konkrétan négykézláb rohant utána, miközben harciasan kiabálta, hogy vau-vau, a kutya meg menekült, mert volt már dolga gyerekekkel.

A világ legaranyosabb dolga pedig, hogy ez biztos a kollektív tudattalanuk része, de kiderült, hogy a Muci végtelenül viccesnek találja a kézre húzott zoknit. Úgy derült ki, hogy nevetni kezdett, amikor a kezemre húztam a harisnyáját, hogy kifordítsam, és erre persze a harisnya megpróbálta lecsípni az orrát, azon még jobban nevetett, azóta ha zoknit talál, rögtön hozza nekem. De szükséghelyzetben a lepedő vagy párnahuzat alá dugott kéz is megteszi.

A rendrakási mániája viszont olyan méreteket öltött, hogy ma reggel, mire észbekaptam, felpakolta az éjjeliszekrényre a krumpliját, a papucsomat és éppen a hosszabbítót próbálta felrakni rá, de akkor megbeszéltem vele, hogy vannak dolgok, amiknek a földön a helyük. Mondjuk szerintem nem hitt nekem, de akkor is vicces, hogy ahányszor kinyitok egy fiókot vagy szekrényajtót, rohan, és becsapja.

Boldog Halloween Mucival, a sütőtökkel. Képekben.

Elolvasom »

Ebben a bejegyzésben az időjárási körülmények miatt Muci törpe Eminemként nyomja.

Elolvasom »

Ebben a bejegyzésben a legújabb fejleményekről lesz szó, játszóteres képekkel. Itt alant a Muci nem szomorú, hanem westernhősös arcot vág, miközben belovagol a városba (meg a szemébe süt a nap).

Elolvasom »

Bár igazából csak holnap lesz 16 hónapos, de szerintem addig már nem produkál mellbevágóan új dolgokat, vagy ha mégis, akkor majd updatelek. Egyébként sehogy nem sikerül elsajátítanom ezt a hónapra pontos kormeghatározást, ha kérdezik, akkor mindig azt mondom, egy éves, aztán majd karácsony környékén módosítok másfélre, végül is tökmindegy.

Fizikai paraméterek: hónap közepén volt 9 kg és 76 cm, most is kábé annyi. Kicsit gebe, kérdeztem is a védőnőt, hogy ez nem baj-e, de azt mondta, hogy bár tényleg vékony a korához képest, azért vannak rajta itt-ott hájtartalékok, éhen halni nem fog, egyszerűen ilyen alkat.

Nagymozgás: tökéletesítette a mászást, továbbra is dolgokba kapaszkodva jár, akár fél kézzel kapaszkodva, oldalazik, erre azt mondták a szakértők, hogy tök jó, mert ettől alakul ki a lábboltozata, ne is vezessem kézenfogva. Mostanában próbálgatja a feltérdelést, mármint hogy W-ülésből kapaszkodás nélkül térdre áll, ez megy is neki, úgyhogy a felállás sem lehet messze. Hajtja magát a hintán. Ülés közben egyre többször magától előrerakja valemelyik lábát, és végre stabilan megül a kádban is.

Finommozgás: most nem volt igazából változás elég régóta. Ja, de, a kipakolás után rájött, hogy a dolgokat vissza is lehet pakolni, és a konyhaszekrényre megpróbál mindent visszatenni a helyére, amit levett. Ha ügyes vagyok, akkor sikerül elkapnom azt a pillanatot, amikor már mindent visszarakott, de még nem kezdte meg újpól a lepakolást, és akkor menekítem fel a felső szintre. Illetve aljas módon beraktam egy nagyobb kartondobozt a hálószobába, ott ugyanis az a program, hogy a Muci a játékoskosarából ki-be pakol. Mióta ott van a kartondoboz, random módon pakolgat vissza vagy a kosarába, vagy a dobozba, viszont a doboz túl mély ahhoz, hogy bármit ki tudjon belőle venni, úgyhogy a szabadon mozgó játékai folyamatosan fogynak (és én kevésbé esem rajtuk keresztül). Megfigyeléseim szerint a játékok felezési ideje nagyjából öt óra, ennyit szokott ugyanis kábé a Muci nagyjából ezzel a tevékenységgel tölteni. Aztán másnap reggel kezdi elölről.

Evés: hónap elején még arról panaszkodtam Südvének, hogy alig lehet szilárd kaját beleimádkozni, aztán kábé egy hete megcsináltam két deci asszem paradicsomos-csirkés tésztát bazsalikommal, és a Muci egy menetre bevágta (általában egy decit sikerül egyszerre belenyomnom, másnap kapta volna a másik felét). Azt hittem, csak véletlen, de másnap, amikor 3 decit csináltam két napra, azt is egyben benyomta, csak lestem. Viszont még mindig megiszik olyan 2 dl tápszert a rendes kaják után is.

A másik örömhír, hogy végre hajlandó darabosabbat is enni (mármint olyan villával összetört állagú kajákat). A harmadik meg az, hogy napközben, ha nassolna, akkor kiszolgálja magát, például leveszi a konyhában a piskótás dobozt, kivesz belőle egy piskótát, és elrágcsálja. Már csak arra kellene megtanítanom, hogy utána söpörjön is fel. Viszont rendszeresítettem neki egy tálka kölesgolyót elérhető magasságban, amit délelőtt rituálisan elfogyaszt. A rituálé lényege, hogy egyenként kiveszi és maga mellé teszi a kölesgolyókat, utána megpróbálja kalapként a fejébe húzni a tálkát, majd megeszi a kölesgolyókat. Nagyon, nagyon várom már, hogy a tényérokat tányérként kezelje, és nem olyasvalamiként, amit az arcába vagy a fejére kell nyomnia, mert emiatt a téves beidegződése miatt sok soron kívüli fürdetésnek és átöltözésnek voltunk már szenvedő alanyai (igen, én is, ilyenkor szeret hozzám bújni).

Beszéd: amikor felébred, azt mondja, ana, ana, vau-vau. Ha ugatnak odakint a kutyák, azt mondja, vau-vau. Ha agnus azt mondja, hogy itt a kígyó, sszzz, sszzz, Muci azt mondja vau-vau. Ha agnus azt mondja, brumm-brumm, Muci azt mondja, vau-vau. Ha mesélem agnusnak, hogy és képzeld, akkor is azt mondja, hogy vau-vau, amikor..., akkor Muci boldogan közbevág, hogy vau-vau.

A kedvenc szaván kívül továbbra is használja még a nemet, csak az most kissé háttérbe szorult, viszont egy csomó mindent megpróbál utánozni. Ma például elvittem játszótérre, és előtte énekelgettem neki a hinta-palintát, hogy legyen egy kis fogalma, hová megyünk, mire Muci utánam énekelte, hogy in-ta, dádádá, dádá-dádá dádádá, tök jó ritmikával meg dallammal. Teljesen el voltam képedve.

Fogak: kinőtt még kettő, pillanatnyilag nyolc foga van, azzal már nagyot lehet harapni.

Társasélet: a nők jó fejek. Agnus különösen jó fej, mert lehet kupakokat dobálni a dekoltázsába, és azt mondja, brumm-brumm. A férfiak is jó fejek alapvetően. A kisgyerekek nagyon ijesztőek, pár kivételtől eltekintve (ezért szeretném játszótérre vinni, minden belső berzenkedésem ellenére, de ma például egy gyerek sem volt ott az enyémen, meg pár hatodikoson kívül). A kutyák nagyon ijesztőek, ugyanakkor az emberek élete a kutyák körül forog. Muci kedvenc játéka, hogy kimegyünk a kertbe, feláll a hátam mögött, a lábamba kapaszkodva, és ha elég messze annak a kutyák, akkor kidugja oldalt a kis fejét, és odakiabál nekik, hogy vau-vau. Ha nincsenek elég messze, akkor megpróbál felkúszni a lábszáramon.

Szóval mindent egybevetve jól elvagyunk így mi.

Ebben a bejegyzésben a Muci a Lexus-szalon büféjében él klubéletet, utána meg a szokásos ömlengés. Telefonnal készült képekkel.

Elolvasom »

Nagyon szalad az idő.

Fizikai paraméterek: saját mérlegén mérni már nem lehet a malacot, csak úgy, hogy én ráállok a felnőttmérlegre vele és nélküle, majd elvégzem a szükséges kivonást. Don Muci Zoárd pontosan 9 kiló, a hossza ismeretlen, valahol 74-80 centi között.

Nagymozgás: az augusztus a nagymozgás hónapja volt. A gyermek négykézláb mászik (de szélsebesen, ma egy pillanatra letettem a ház előtt, és két perc alatt körbemászta, persze követtem), kapaszkodva lábon is elmegy bárhova, és megtanult az ágyról meg mindenről lefarolni (ezt már hónapok óta mutogatom neki, hogy nézd, lerakod a lábad óvatosan, és úgy, de nem volt hajlandó, erre pár napja az ágyon rohangászva hirtelen fény gyulladt a tekintetében, és odament a széléhez, majd lemászott, elsőre ügyesen, olyan arckifejezéssel, hogy ja, lerakom a lábamat és így, már értem. Ezt sose fogom megszokni, hogy mindent egy nap alatt tanulnak meg). Sajnos próbál a lépcsőn is ezzel a módszerrel lemászni, de figyelem. Ja, és ül, tök szépen, általában W-lábakkal, de néha valamelyiket előrecsapja. Ez kardinális kérdés, mert neki a háta (volt?) hipotón rettenetesen, az üléssel meg a mászással így együtt most már nagyjából gyógyultnak nyilvánítható (persze a neurológus tuti a fejét fogja csóválni valamire, de én már nem aggódom).

Finommozgás: megtanult tapsolni, megtanult pápázni, tud papírra írószerrel vonalakat húzni (akarok venni a naiv stílusú művésznek valami babakrétát, meg nagy csomagolópapír-íveket), aranyosan simogat, kipiszkál mindent mindenből, törölgeti a száját, ha maszatos (amitől ugye a szája nem lesz kevésbé maszatos, csak minden más is olyan), a telefon meg a monitor gombjait is egyenként nyomogatja, pakol ki mindenből mindent. Kapcsolgatja a lámpát, ilyenek.

Evés: Még mindig a tápszer a sztár, még mindig négyszer eszik egy nap, a darabos bébiételt nem szereti, de a kenyérhéjat (vagy bármi felnőttkaját) elrágcsálja. Amit a gyümölccsel csinál, az háztartási horror, de asszem, jut a hasába is.

Alvás: éjszaka 12 óra, délelőtt kb 2, délután 1-2, de ha program van, kibírja alvás nélkül.

Beszéd: a kutya az a va(u)va(u), a nem az maradt, ha felébredt, anyázik. Ha babás képeket nézek az interneten, akkor mondja, hogy baba, meg a tükörnél is, egyébként meg halandzsázik. A tükör egyébként nagy sztár, ha már itt tartunk, mindig sikoltozós örömmel üdvözli, megkeresi az én tükörképemet is (minden tükröződő felületen), vigyorog, és lehetőség szerint lesmárolja magát. Nárcisz Muci.

Betegség: hát volt ez a seggügyi krízis, amit a Canesten + Neogranormon elmulasztott, meg időnként fél napig - egy napig láz nélkül szörcsög, vagy köhög, de az elmúlik. Ez légyszi maradjon is így.

Élmények: most aludt először távol tőlem, máshol, egyrészt a nagymamájánál, másrészt az apjánál, nem volt gond. És ebben a hónapban volt először strandon is asszem, azt kimondottan élvezte.

Egyéb: az ébrenléti idejét lehetőleg a közvetlen közelemben tölti, mellettem üldögélve lemeózza, amit fordítok, ha pakolok, akkor lelkesen pakol ő is (ez különösen akkor öröm, amikor én rakom be a tiszta ruhát a kosárba, ő meg a másik végén rakja ki), ha porszívózok, akkor ő is jön, és fogja, ha heverészem könyvvel, akkor keresztbe-kasul átmászik rajtam, de karban lenni nem szeret. Örökmozgó, állandóan mennie kell és csinálnia valamit, ez jó, mert legalább edz, meg én is, amikor este elpakolok utána. Nála édesebb vigyorimanó nincs, minden hülyeségemen röhög, idegen nőkre mosolyog az utcán, meg minden. Ugyanakkor mindig rosszban töri a fejét, amikor a tápszerét csináltam tegnap, akkor gyakorlatilag minden kanál után oda kellett rohannom hozzá, és elvennem a kétszázast, amit szerzett valahol, elkapni a gyertyatartót, amit egy drót segítségével leverni készült, levadászni a székről, amire felmászott, meg mittudomén, egy két és fél decis üvegnyi időbe nagyon sok rosszaság belefér. Estére mindig fekete a térde, és lassan mosási szakértő leszek a cuccai miatt, de asszem, jó csapat vagyunk így ketten is (legalábbis még mindig életben van, és én sem őrültem meg még teljesen). Hálistennek már nem alapértelmezetten önveszélyes, nem esik, a lépcső közelébe meg csak akkor megy, ha én is.

Szóval ezek vannak most.

Ebben a bejegyzésben tök jó nekünk a strandon, ügyesen pancsolunk a képeken Muci és én, persze agnus is, csak őt nem raktam be, mert ki tudja, mit szólna hozzá. Maffiózok, lángosok, parkolás és egyéb izgalmak.

Elolvasom »

A Muci meghülyült.

Én imádom a gyerekemet, akár jó, akár rossz, de pár napja mintha bolondgombát evett volna, és a történések mostanra csúcsosodtak ki (legalábbis nagyon remélem, légyszi-légyszi). Tegnap egész nap pörgött, mint a búgócsiga, ide-oda rohangált, össze-vissza verte magát, a legfelsőn kívül minden fiókot kihúzott a konyhában és kipakolt belőlük, közben többször elesett és bömbölt. Amíg kint voltunk barackot szedni, összekakálta magát nyakig, úgyhogy a szörfruha végül vízzel is találkozott, mert csak a kádban mertem meghámozni a gyereket. Aminek során kiderült, hogy fel tud állni a kádban, és ki tud mászni belőle (az utolsó pillanatban persze elkaptam, de addig nem interveniáltam, mert kíváncsi voltam, meddig jut). Amikor visszatuszkoltam négykézlábra a kis pucérseggűt, kirángatta a kezemből a zuhanyrózsát, és elkezdte ő zuhányozni a kezét. Ez nagyon jól is ment, egészen addig, amíg eszébe nem jutott, hogy ő most megnézi, honnan jön a víz, és maga felé nem fordította a rózsát. A váratlan szökőártól azután úgy megijedt, hogy négykézlábról hasraesett, és egy kisebb börleszkmutatványt adott elő, miközben menekülni próbált a nem tudom, mi elől, de szerencsére megmentettem.

Utána a kilenckor már hortyogni szokó kis Mucim este fél tízkor még itt parádézott a hálózsákjában négykézlábon, a fáradtságtól vörös szemekkel, olyan arccal, mint aki azt mondja, hogy értsem már meg, neki muszáj most négykézlábra állnia, ő is utálja az egészet, de ha egyszer muszáj. És ez idáig még vicces is.

Ami nem vicces, az az, hogy a reggelt a baleseti ambulancián kezdtük, hatkor ugyanis üvöltős sírás (én kettőkor mentem el aludni, mert még dolgozni is kellett), berohanok, a gyerek ott ül a mózesben, és fröcsög a szájából a vér. Én lábon kihordtam egy szívrohamot, megtörölgettem, szerencsére erre vidám lett, és vér se jött több, de mivel nem sikerült a forrást felderítenem, elvittem megnézetni, a belső vérzés nagy parám. A diagnózis szerencsére az volt, hogy biztos csak elharapta a nyelvét, de én így meg fogok őszülni hamar, ha a Muci egy pihe-puha mózesben, ahol csak a cumija és a pelusa van vele, véresre töri magát, úgyhogy azonnal húztunk a Brendonba utazóságyért (a rácsos ágy ezzel a nappal végleg kiesett, egyrészt kemény, másrészt aki a kád csúszós szegélyébe kapaszkodva felhúzza magát karizomból, az a rácson is felmászik, az utazóságynak viszont legalább puha az oldala, nem lehet megtámaszkodni rajta). Meg kapott egy nyári hálózsákot is, hogy ne süljön meg, ágyneműt viszont nem osztottam neki, az utazóságy aljába rakok majd pokrócot, a takarót úgyis lerúgja fél perc alatt mindig, a párnahuzatból és a lepedőből meg tutira kötélhágcsót fonna, hogy kimásszon és fejest ugorjon a parkettára.

Ja, arról meg is feledkeztem, hogy tegnap még egyszer csak mindenütt vörös foltok lettek rajta, most vagy melegkiütés, vagy a barackmennyiséget nem bírja, vagy a 20 ml áfonyás ásványvizemtől lett ilyen (tegnap kapott először, mert kinézte a kezemből, én meg örültem, hogy legalább iszik valamit, de abban egyébként is csak áfonya van, aszkorbinsav és valami minimális cukor, amit mind kapott már és eddig nem mutatott allergiás tüneteket), továbbá a szájába tömött egy marék földet barackszedés közben, majd félóráig köpködött, és szemrehányóan nézett rám, hogy ezt a hülyeséget miért nem akadályoztam meg. Az a baj, hogy hiába próbálnám elmagyarázni neki, hogy is vannak ezek a dolgok, a "baba", "nem" és "meme" szavakkal egyszerűen nem tudom megfogalmazni az önálló felelőségvállalásra és a tetteink következményére vonatkozó gondolataimat, mást meg nem ismer (igazából szerintem a babáról sem tudja, micsoda, csak tetszik neki, hogy van közös szavunk, ami után nevetünk).

A mai nap mérlege egyelőre annyi (a balesetin kívül), hogy ellopott tőlem egy sültkrumplit, amit meg is evett a hat és fél fogával (igen, kijött a jobb felső hármas), amikor leültem a dohányzóasztalhoz bepúderezni az orrom, akkor belemancsolt a púderbe, majd az arcomba törölte a kezét, közben kirántotta a hajamból a hajgumit, mindezt vészjóslóan imbolyogva térden. Utána dél körül fel kellett szaladnom valamiért az emeletre, addig gondosan becsatoltam a pihenőszékébe, és hát bizony sikerült felborulnia vele, életében először. Fél perc alatt. Most éppen az új ágyában piheg, aminek a matracát szerencsére ólommal bélelték (esetleg arannyal, mindenesetre nagyon nehéz, nem borulékony), én meg nagyon remélem, hogy vége az átoknak, és nem gyújtja ma ránk a házat, miközben magára rántja az apja motorját, késekkel a kezében.

Ebben a bejegyzésben két videó található a Donról, amint a vad természettel ismerkedik. Szörfruhában.

Elolvasom »

A Don az elmúlt két napot az én munkaügyeimből kifolyólag nagyrészt a fiúm anyukájánál töltötte röhincséléssel, azt hiszem, mindketten kimulatták magukat. Nagyokat játszottak meg sétáltak, és amikor megérkeztem, akkor például az erkélyen vártak, a malacfülű kurjongatása ott visszhangzott az utcában, azt hittem, elolvadok (a szomszédoktól meg ezúton is elnézést).

Mondjuk mindkét este halál fáradt volt, de ez érthető, ha buli van, akkor egy egyéves nem lesz hajlandó mennyiséget aludni. Estére viszont úgy felpörgött, hogy sírdogált evés előtt, és egyszer le is kellett mennem hozzá visszafektetni és visszaadni a cumiját (a Don eddigi élettörténetében példátlan eset). Ma viszont gyakorlatilag végigaludta a napot, az evések körül egy-egy órát játszott, egyébként viszont a fészkében szuszogott (megint nőtt egy adagot, mert már egyértelműen be kell hajlítania a lábát a mózesben, de lehetetlen megmérni a sajtkukacot. Esetleg majd hozzámérem a polifoam széléhez, és azt lecentizem, vagy valami).

(A nyűgösségről jut eszembe, én nem értem ezt, hogy most, amikor a csapból is az folyik, hogy a gyerekeknek csak biót és hordozzuk természetes módon magunkra kötve, akkor ugyanabból a csapból miért folyik, hogy csecsemőknek adjunk ilyen meg olyan homeopátiás szereket mindenfélére? Most vagy az van, hogy a homeopátia humbug, és csak placebóilag hat, vagy pedig pszichoaktív szerekről van szó (különösen a Sedatif pc, Osanit, stb). Az nem érv, hogy természetes és növényekből van, a marihuána sokkal természetesebb és növényből van, illetve az se okoz hozzászokást vagy bármi rosszat hosszú távon, mégsem adnám a gyereknek divatból sem. Vagyis igen, ha nagy fájdalmai lennének, vagy önveszélyes rohamai, akkor sokkal előbb adnék neki orvosi marihuánát, mint a bevizsgálatlan homeopátiás készítményeket. A gyógyszeripar ugyanis parasztvakításnak tartja a homeopátiát, ami azzal jár, hogy a hp szerek hatását senki sem ellenőrzi (az nem tűnik nekem túl tudományosnak, hogy "a visszajelzések alapján nincs vele gond"), márpedig ha tényleg működnek valamilyen módon, akkor az lenne az alap, hogy mielőtt marokszámra dobálják a csecsemők után, legalább néznének utána a hosszútávú következményeinek a klasszikus módszerekkel. Persze lehet, hogy csak én nem értek valamit, mondjuk azt, hogy azok a cukorgolyócskák valójában lélektani anyanyugtatók).

Na de visszatérve a kismajomra, igazi kis örömgyerek továbbra is. Nevetgél, ha talál valami új vagy elfeledett dolgot a padlón, huncutkodik, és mindig hangos kurjongatással jelzi, ha éppen rosszalkodik (túl közel megy a lépcsőhöz, vagy feltérdel a kövön), hogy azért meg tudjam menteni, ha bajba kerülne. Kedvenc tevékenysége a fiúm nyakában való lovaglás, olyankor cseppet sem fél, hanem fülég érő szájjal kapaszkodik a fiúm hajában, aki szorgalmasan galoppozik, közben meg a kurtalábú röhögve pattog a nyakában (természetesen ISO szabványos kézi fogással tartja őt az apukája, és a durvább részeknél kaszkadőr helyettesíti a Dont).

Ma egyébként hozzátáplálásilag kapott egy darab sajtot meg egy fél sárgabarackot marokba, mert szeretném, ha próbálgatna magától enni. A pépes ételekkel egyelőre az a gondja, hogy minden újfajta kaját (és rövid az emlékezete) úgy tesz magáévá, hogy először ujjal megbökdösi, nem harap-e, majd az egyik kezébe veszi, és a másikkal simogatja, illetve fordítva, és csak utána nyalja meg, ami a májas brokkolipép esetében eléggé gusztustalanul néz ki, szilárd kajával viszont szimplán csak cuki. A sajtra fintorgott, de azért szorgalmasan körberágta, a barackot meg kiszopogatta a héjából (és közben nyakig barackos lett, mert egy nap alatt megtanulta levenni az ikeás merev előkét, de sebaj). Holnap bébirépa és csirke (főzve, nem neki kell elkapnia) lesz az áldozat, stay tuned.

Ebben a bejegyzésben a Don látogatóba megy Timurékhoz, ahol a fiatalok különböző tapasztalatokat cserélnek, és egyáltalán nem sírnak.

Elolvasom »

Ebben a bejegyzésben a Don nagyon sok füvet lát hirtelen, amitől először megijed, de utána három napig úgy tűri a mínuszokat, mint egy született hegymászó (bár a hegymászókkal nem megy az anyukájuk is, hogy átpelenkázza őket). Hosszú bejegyzés, sok képpel.

Elolvasom »

Tömör, velős, de (túlexponált képekkel) illusztrált beszámoló a Don vasárnapjáról és jövőbeli kilátásairól négy mondatban.

Elolvasom »

trauma indukálta szeparációs szorongás * lányok és nők * muci a rengetegben * küzdelem a táplálékért

Elolvasom »

Elolvasom »