kicsi malac

Erről az a véleményem, hogy egyrészt a vulgáris kifejezéseknek is megvan a helye, szerepe, funkciója a nyelvünkben (nem véletlen, hogy ha valamelyiket eltávolítják vagy devulgarizálják, akkor addig semleges(ebb) szavak kapnak vulgáris felhangot), másrészt lustanyu teljesen a helyén kezeli ezeket, nála stílusértéket nyernek (erről szól az irodalom, mint olyan), harmadrészt meg én például soha nem beszéltem úgymond csúnyán gy.e. (gyerek előtt), azóta viszont úgy kell visszafognom magam a gyerek előtt is időnként.

Egyedülálló anyának lenni időnként egyáltalán nem könnyű, például így születésnap előtt sem. Ma este jött el a mélypont, és nem, nem az zavar, hogy nem lesz itt mindkét szülője, vagy hogy mittudomén, kénytelen leszek a születésnapján is hivatalba hurcolni, mert nincs kire hagynom, ezeket ki nem tojja le, amikor ott a rémszarvas.

Az este nyolc ugyanis az ikeában, születésnapra beszerzett, megkarikázott orrú hintarénszarvas felett ért, amihez akkor kellett elővennem a harmadik fajta csavarhúzót, illetve már másfél órája küzdöttem vele tekintélyes testi erőt kifejtve az állat megzabolázása céljából. Pedig előtte a piros Lack asztalka összeszerelésekor sem ejtettem ki az "ejnye már"-nál erősebb kifejezéseket a számon, továbbá a kis, kék cicás-kutyás székecske összeszerelését is vulgáris kifejezések nélkül abszolváltam, de a rénszarvas kihúzta a gyufát, szerintem örült volna, ha csak a seggkörfogatát emlegetem. Szóval minden széplélek kezébe nyomnék egy lapraszerelt (lappraszerelt, hö-hö, elnézést) ikeás rénszarvast, aztán elinditanék egy stoppert.

Egyébként most akciós, csak úgy mondom.

A Muci különben azért széket-asztalkát meg ilyeneket kap, mert mostanában rájött, hogy milyen jó az a kis elefántos fakopáncsos hokedli, amit kapott, és hurcolja mindenfelé, és ráül (egyedi a technikája, négykézlábról felnyomja rá a popóját) hát most kap kék faszéket, meg gyermek rattanfotelt párnával, meg kerti műanyag széket, hadd válogasson.

Illetve vettem még neki egy igazi étkészletet, kis macis fémbőröndben macis tányérok, meg kétfülű pohár. Mostanában ugyanis már tölt magának pohárba (vagy játékvödörbe, akármibe) üvegből vizet, és megissza ügyesen, meg villával eszik tányérból paradicsomos tésztát (á la biochef), ha kicsit lassan is, úgyhogy megérdemli.

Játékot nem azért nem kap, mert kegyetlen, hideg szülő vagyok, hanem azért, mert rengeteg játéka van, és egyikkel sem játszik, hanem inkább mosogat:



Most komolyan, nem én kényszerítem. Ha nem figyelek, felmászik a konyhaszékre, onnan a konyhaasztalra, onnan az U-alakú konyhapultra, aminek végigmászik a túlsó végébe, és mosogat. Ha vigyázok (=betolom a széket), akkor kétségbeesetten csimpaszkodik a konyhapult szélébe, és próbálja felhúzni magát. Ilyenkor részben nagyon büszke vagyok rá, hogy egész sokáig megtartja magát félig nyitott fogásban, másrészt nem szeretem, ha bánatos, ezért általában megadom magam, és önfeláldozóan hagyom mosogatni.

Meg olyanokat csinál, hogy elpakol, de mindent, amit talál, bele a fiókokba, ahova befér. Meg a szemetesből kihalássza a papírzsepi zacskóját, és visszateszi az éjjeliasztalkám fiókjába, mert A Papírzsepit Ott Tartjuk. Illetve ha kap egyet, mert kuncsorogni szokott érte (hmm, lehet, hogy kap egy doboz papírzsebkendőt is születésnapjára?), akkor fogja, és elkezdi a padlót vagy a bútorokat törölgetni, és közben skandálja, hogy tista! Tista! Nem tudom, mihez kezdjek ezzel a gyerekkel, nem tudom, kitől örökölhette ezt (sóhajtotta lucia csüggedten).

Ja, ha már tista, van egy csomó szava is. Vagyis folyamatosan dumál, ha kettesben vagyunk, és látszik, hogy tényleg mond valamit, csak én vagyok hülye ahhoz, hogy megértsem. Bizonyos szavak egyértelműek, például az eső (vajon miért), az apa (minden telefon és kapucsengő után megkérdezi, hogy apa?), az autó, az ajtó (a két kedvenc játék), továbbá szól, ha pisi van, vagy ha kaka van (és szemérmetlenül füllent, mert ha visszakérdezek, hogy igen, kaka? akkor rávágja, hogy nem, nehogy átpelenkázzam, mert annál szörnyűbb kínzás nincs a világon).

Ja, és a szép. Szép a virág, szép a kert, a cica, az nagyon szép, és egyszer csak odajött hozzám, megsimogatta a szemem (oké, konkrétan félig kinyomta, de tudom, hogy nem szándékosan), és ellágyulva megjegyezte, hogy szép. Ettől én tócsává olvadtam. De egyébként akkor is mondja, hogy szép, amikor sminkelek, amivel nem is lenne baj, csakhogy ő is szép akar lenni, és ezért időnként kilopja a táskámból a barna szemceruzámat, és elbújva kirúzsozza magát (nagyon ügyes egyébként a finommozgása, jegyezném meg ebből az apropóból).

És továbbra is nagy színész, ha puszit kérek, akkor affektálva eltakarja az arcát, azt mondja, aaaj, neeeeeeeeeeee, közben vigyorog, majd látványosan sóhajtozva azért ad puszit (anya tócsa). És lehet, hogy azért kap egy ikeás cicát is nagy napra, mert imádja a cicákat, ha rászólok valamiért, akkor nagyon édes arcot vág, és azt mondja, miau, mert tudja, hogy a cicákat mindenki szereti, nem pedig olyanokat mondanak neki, hogy Dániel, meg ne lássam még egyszer, hogy bekapcsolod a sütőt.

Szóval áll a rénszarvas meg minden, és minden jó, ha minden jó.

Válsághelyzet van a mi kis csendes utcánkban, ugyanis a szomszéd megint átépíti a házát, minek következtében második napja fúrnak és kalapálnak szimultán, egyben folyamatosan, reggel kilenctől délután ötig. És ez nem olyan befúrok egy csavart a falba fúrás, hanem falat bontanak vele, egy ablaküvegre tőlem.

Délre én már tök ideg vagyok, mert a gyerek nem tud aludni a fúrástól, én dolgozni nem tudok a fúrástól, ráadásul elkaptam a náthát, fáj a torkom és a fejem, amit fél nap alatt ki tudnék feküdni békében és nyugiban, de nem így, hogy az egyik oldalról fúrnak, a másik oldalról egy álmosságtól üvöltő-nyüsszögő malac üvölt és nyüsszög, a munkával meg nem haladok. Gondolkoztam, hogy átmegyek kiabálni velük, de nem tudom, mit kiabálhatnék nekik, mert a szomszéd telkéről és napközbenről van szó, ráadásul a szomszéd udvariasan szólt előre, de akkor is. A gyerek mondjuk szerintem élvezné, ha átmennénk, szereti az ilyen szerelős dolgokat, meg a sikongatást.

Bíztam egy darabig a gonosz feljelentgetős szomszédnéniben is, hogy kihívja a rendőröket, és addig is csend lesz, de nem tette, és közben eszembe jutott, hogy süket egy kicsit. Mondjuk írhatnék neki egy névtelen levelet, Kedves Gonosz Néni megszólítással, amiben tájékoztatom, hogy a szomszédjában ismeretlen fiatalemberek (azok mindig gyanúsak neki) fúrnak, de aztán még megüti a guta, kijön Horáció, a napszemüvegét letolva megígéri, hogy megtalálja, akinek ez a lelkén szárad, aztán kideríti, hogy én írok indigó színű zselés tollal a fúrás hangkörnyezetében.

Szóval végül megelégedtem annyival, hogy amikor lementünk a postára, megsemmisítőnek szánt pillantást vetettem a munkásokra, mire azok udvariasan rámköszöntek. A pernahajderek. Volt képük.

Na mindegy, szóval haldoklás van, bár tegnap kaptam már húslevest a gyógyuláshoz, de megnehezíti a dolgot, hogy a Muci kizárólag a hasamon keresztbefekve és a telefonomat nyomogatva nem beteg és árva. Ha leteszem a földre, akkor megáll az ágy mellett, és szívettépő tekintettel előadja a teljes repertoárját: tapsol, a feje fölé emelve rázza a kezét, elénekli, hogy in-ta, in-ta, elbújik a textilpelus mögé, de utána meglesz, meg ami még eszébe jut. Közben egyre jobban lefelé görbül a szája, ha nem vagyok hajlandó felvenni, pedig ő milyen rendesen dolgozik nekem. Mindezek előtt ellentmondást nem tűrően kikapcsolja a fűthető lepedőmet, ez valamiért a mániája. Ha felveszem, akkor ide-oda mászkál és hempereg rajtam.

Továbbá tanítom kifújni az orrát, Muci lelkesen utánoz is, egyelőre ott tartunk, hogy ha zsebkendőt kap a kezébe, hatalamasat fúj bele a szájával, majd széttépi darabokra (ez utóbbit nem én mutattam neki). Már az orrszívót is ismeri, ha meglátja, fogja a megfelelő végét, az orrához teszi, és szipog (ha az én kezembe látja meg, üvölt).

És a legaranyosabb az volt ma, hogy éppen egy szemöldökcsipesszel szerelt egy ilyen babalegódarabot, amikor észrevettem, hogy idő van, tisztába kell tenni, meg enni adni neki, és tájékoztattam, hogy Mucikám, most megyünk pelenkázni (igyekszem mondani neki, hogy mit fogunk csinálni, erre a tevékenységre a pelenka a kulcsszó). A Muci szigorúan rám nézett. majd lesújtó hangon közölte velem, hogy penga nem-nem, és folytatta a szerelést (szabadfordításban: anyám, ne molesztálj már ilyen jelentéktelen hülyeségekkel, mint a pelenka, amikor a térhajtóművet kell megjavítanom).

Szóval minden rendben, csak a fúrást hagyhatnák már, meg gyógyuljak meg (és egy intelligens, művelt, jóképű milliomos imádó sem ártana, ha már itt tartunk).

Ebben a bejegyzésben a legújabb fejleményekről lesz szó, játszóteres képekkel. Itt alant a Muci nem szomorú, hanem westernhősös arcot vág, miközben belovagol a városba (meg a szemébe süt a nap).

Elolvasom »

Ebben a bejegyzésben a Muci a Lexus-szalon büféjében él klubéletet, utána meg a szokásos ömlengés. Telefonnal készült képekkel.

Elolvasom »

A gyerekben az az egyik legtutibb feature, hogy ugye szépen megnövesztettem a hasamban (már amennyire), utána megszületett, és azóta tökre önmagától megtanul mindent. Mindig tudja fejből, hogy mi a következő feladat, és addig gyakorolja, amíg tökélyre nem fejleszti.

Na jó, tapsolni például én tanítottam meg, de a köpködés tisztára az ő ötlete volt (esküszöm). Odaül mellém, és vidáman berregve leköpköd, majd cinkosan vigyorog (vö. az én nyálam a te nyálad). Azért remélem, egy idő múlva megtanul majd nem köpködni is. A fújást azt simán elleste tőlem, amikor a túlmelegített ebédjét fújkáltam, mondjuk arról szerintem még fogalma sincs, hogy ez mire jó, de lelkesen artikulálja, hogy ffffffűűűű, ffffffffűűűűű. Ennek kapcsán az olvasásba is belevágtunk, mert imádja a freeblog logót a képernyőn, én meg mindig mondtam neki, hogy az a fff betű, hát ma már ő mondta. Többször. És ráadásul kezd manipulálni, mert ma a fél kezemmel előle takarva a billentyűzetet gépeltem a másikkal, és egy idő után abbahagyta a próbálkozást, hogy tapsikáljon egy kicsit, én meg lenyűgözve visszatapsikáltam neki, mire a Don a támadó kobra sebességével vetette rá magát a felszabaduló billentyűzetre.

És ülve tapsikolni meg azért tud, mert (ta-dááám!) megtanult támaszkodás nélkül ülni stabilan (a mindkét láb hátracsap stílusban; a dévényes terapeutánk mesélte, hogy a babáknak háromféle ülési módszerük van, hát ő ezt választotta). Eddig is alig támaszkodott csak, de most tökre megy kéz nélkül, hadonászva, tapsolva, és gyakorolja is mindenhol, az ágyon rugózva, a kanapé peremén, a gyermektornáztató egységen (rám meg jön a frász). A másik mozdulat, amit gyakorol, az állásból letérdelés. Eddig azt csinálta, hogy fél kezével kapaszkodott a magasban, a másik féllel meg óvatosan lenyúlt a talajig, megtámaszkodott, és onnan állt négykézlábra. Ma meg látom, hogy az ágy szélénél játssza, hogy mindkét kezével az ágyba kapaszkodva letérdel-feláll, letérdel-feláll. Kicsit agyonpuszilgattam, de eltolt, hogy hagyjam, neki most dolga van, és folytatta.

Egyéb tekintetben egy cukkermanó, nevetgél, a nyűgössége elmúlt, alvás után már néha azzal hívogat, hogy anya, anya, a zsiráfra meg olyan meghatott örömmel szokott nézni, hogy azt egyszer muszáj lesz levideóznom (a többi plüssálat nem érdekli, még az alvósnyula sem). Gondolkozom azon, hogy átruházom a zsiráfra a családfő és férfiminta szerepét, szerintem jól járnánk (a zsiráfnak kb. olyan a személyisége, mint Hobbesnak a Calvin és Hobbesban). Egyedi családmodell lenne ugyan, de talán egy kicsit kevésbé nukleáris.

Na mától kezdve hivatalosan is egyedülanyuka vagyok, nagyon csúnya dolgok derültek ki (3 éve csalva vagyok két különböző nővel, és távolról sem jogosnak vélhető indokkal), innentől kezdve csak azért kérek mindenkit a nagyon negatív megjegyzések visszatartásától, mert ez a gyerek blogja, és nem szeretném, ha később csúnya dolgokat kellene neki olvasnia az apjáról, éppen elég bajt csináltak már neki a szülei (kivéve engem).

Ami a fontos: szeretném rendezni a gyerek családi állapotát, gyerektartás+láthatás kérdéseit, kihez menjek? Igazából minden közös megegyezéssel menne, és mindkét részről több, mint ami a papíron van, de én már csak a papírban bízom ezek után. Javaslat?

(És engem most nagyon nem kell sajnálni, van a Closer című film, aminek a végén van az a jelenet, hogy a csaj, aki évek óta kepesztett a pasiért, feláll egy mondat után azzal, hogy I don't love you any more, és megy az utcán, és mosolyog, na, az a csaj én vagyok, és tényleg szemernyi kétségem nincs már semmi felől).