kicsi malac

Nem azért mondom, de ebből zorcsi.hu lett mr.a jóvoltából. És akkor most megyek, megetetem (nem mr.a-t, Zorcsit).

Hoppá, én még lógok egy havi összesítővel.

Fizikai paraméterek: súlya 8,2 kg (kicsit aggódom, hogy ennyire nem hízik, de azzal vigasztalom magam, hogy Timur korrigáltan is idősebb, és mégis szinte pontosan egy súlyban szoktak lenni, meg amúgy is figyelmeztettek, hogy a korababák soha nem lesznek annyira hurkagyurkák), a hossza franctudja, 73-nak mértük tegnap, de behúzta a nyakát.

Fogak: ebben a hónapban megháromszorozta a fogai számát (nem szeretnék extrapolálni), kijött az összes felső 1-2-es. Mintha a felső hármasok is kezdenének dudorodni, de az még a jövő zenéje. Harapja a dolgokat, mint egy terminátorcápa, tegnap például jött utánam, és mindig váratlanul megrágcsálta a nagylábujjam, ilyet utoljára a macskám csinált. Szerencsére máshol nem harap, és ha feljajdulok, abbahagyja.

Evés: etetőszékben, mint a felnőtt babák! Legalábbis a kanalas dolgok ott mennek, a tápszer még mindig hanyatt, de legalább már egyedül. Újabban nem ledobálja az evőeszközeit, ha csak úgy berakom a székbe lazulni, hanem evőset játszik, vagyis megkocogtatja a kanalábal a tányérját, majd a szájába veszi a kanalat, és ezt ismételgeti. Akkor is tudja csinálni, ha van is a tálkában valami, csak egyelőre még nem jött rá, hogy a kanállal lapátolni kel, úgyhogy egy csomó minden lecsöpög róla útközben. De nem baj, így is cuki.

Az adagja reggel 4 dl tápszer, ebédre 1-1,5 dl szilárdabb dolog + amennyi tápszert még kér, uzsonna mint ebéd, vacsora olyan 3-4 dl tápszer. A védőnő nyomja, hogy ebédre főzelék, uzsonnára gyümölcs, de ennek nem sok értelmét látom, mi se így eszünk, és az emésztésnek is jobb, ha nem keveredik sokféle egy napon belül. Szóval ha éppen sok friss kaja van, akkor ugyanazt kapja ebédre-uzsonnára (eddig még nem tiltakozott), amúgy meg általában felváltva van húsos-zöldséges és gyümölcsös-tésztás nap. A hónap favorizált újdonságai a paradicsomos tészta és a gyümölcsjoghurt.

Alvás: mint eddig, éjszaka 12 óra, nappal két evés között 1-2 óra, ebből a délelőtti 2 a fix.

Beszéd: mondja a mama, baba dolgokat, bár szerintem még fogalma sincs, hogy ezek mit jelentenek (valószínűleg nem véletlen, hogy minden nyelven kb. a mama a mama, és a baba a baba, úgy tűnik, majdnem minden gyerek ezeket mondja először). Van még ugye a nem, a hamm (ezek eddig is), ésvan egy új saját szava, a galigali. Ezt nagyon sokszor ismételgeti, és akkor a legaranyosabb, amikor valami szép dolgot meglát, és áhítattal suttogja, hogy "galigaligaliga!".

Finommozgás: kapott gyerekgitárt, pengeti szépen, akár húronként, és továbbra is imádom, hogy olyan finoman bánik a dolgokkal. Nemisbékáék hoztak neki ilyen cuki átlátszó gömböket még ősszel, a méretük a tenisz- és a pingponglabda között van, és ilyen mandula alakú állatképes színes műanyag lapot tartalmaznak, ami majdnem végigér keresztben a gömbben, és ha mozog a gömb, akkor pörög a saját tengelye körül. Na, ezt a cuccot a várakozásaimmal ellentétben nem gurigatja, hanem az egyik kezében fogja, a másikkal pöcögteti, hogy táncoljon a nyuszi (meg a malac, meg a minden). Illetve időnként természetesen megpróbálja a szájába tömni, sikertelenül.

Nagymozgás: rövidre fogva, kutyázik, de el csak akkor indul négykézláb, ha megfeledkezik magáról, és valamit nagyon szeretne elérni. Amúgy bármibe kapaszkodva állásba húzza magát, de kicsit sem lépeget úgy. Sokat játszik térdelve. Karral felhúzza magát, de a támaszkodóizma sokkal gyengébb, nem is szeret támaszkodni, valószínűleg ezért nem mászik még. Cipőben időnként bal lábbal is tolja magát.

Minden egyéb: most júniusban volt először nagyobb gyerektársaságban, most hagytam először ott a nagymamájánál, és most volt először szülinapja (ráadásul egyszerre mindjárt három). Amúgy továbbra is derűs, békés, de nagy mozgásigényű játékbaba, felfedező típusú, de nem tör-zúz. Igazából nem is értem, mivel érdemeltem ki ezt a gyereket, biztos nagyon jó lehettem az előző életemben (vagy kell lennem a következőben).

Baloldalt csináltam egy (részemről) nonprofit linklistát, amiben olyan szolgáltatások szerepelnek, amit lehetőleg kisgyerekes anyukák nyújtanak lehetőleg kisgyerekeknek, vagy anyukáknak (azután lehet, hogy a Don tizenhat éves korára a sörfesztiválok és a motorszerelő-műhelyek fognak szerepelni benne, nem tudom). Aki szeretne a szolgáltatásával oda felkerülni, az írjon levelet, igazából annyi a kritérium, hogy lehetőleg családi vállalkozás legyen, ne valami nagyobb szabású dolog, amúgy pedig ezért nem kérek semmiféle juttatást. Viszont volt egy lány, akivel régebben fordításról leveleztünk, és nemrég írt, hogy valami babajáték-bizniszt indított, ő légyszi írjon megint, mert tökre nem találom a levelétmegtaláltam.

Ebben a bejegyzésben először is a sztárblogszereplő fiam természetfeletti képességeiről áradozom, mint az tőlem elvárható, majd hirtelen átkötéssel belecsapok a méhen belüli fejlődésbe (featuring Barr-test), továbbá először genetikusan feministának tűnök, utána viszont mégsem. Idővel kiderül rólam, hogy valaha szovjet voltam, de könnyebben megúsztam, mint az igaziak, és az emósoknak például nem szólok be, azt majd máskor. Fény derül arra is, hogy az élesztő futtatásának sebességéért miért nem osztanak érmeket, majd a létező és imaginárius gyermekeimmel szemben támasztott követelményeimmel zárul a bejegyzés.

Vigyázat, hosszú, képek nélkül.

Elolvasom »

Na, szóval Don Muci elkezdett kúszni, ami egyrészt nem annyira meglepő és váratlan fordulat, másrészt viszont én úgy ünnepeltem őt, ahogy a természetfeletti képességekkel megáldott szuperhősöket szokás. A Muci egy ügyes.

Már szerda este óta gyanakszom rá, de akkor még csak azt csinálta, hogy szerinte nem tudott kúszni, viszont ha erősen, jedimód rákoncentrált egy tárgyra, akkor megfeledkezett magáról, és odaevickélt. Ezt a reakciót leginkább a Tilos Dolgok váltották ki belőle, úgyhogy igyekeztem mintegy véletlenül minél több Tilos Dologgal körülvenni (na jó, a konyhakést nem raktam le mellé, de egy csomag popsitörlőt simán beáldoztam a nemes célra). És egyszer csak olyanok voltak, hogy kimegyek a konyhába, és pelenkászacskó-zörgést hallok (majd bemegyek, mire Don Muci szorosan a pelenkászacskó mellett fekve erősen úgy csinál, mint aki hozzá sem ért), meg eredetileg távol lévő porszívók borultak, ilyesmi, azután tegnap a saját szememmel láttam, hogy a nyusziképű tankönyvi módon, három húzással odakúszik a notebookomhoz, és diadalittasan nyomogatni kezdi a gombjait. Az összeset. Azóta veszélyben a minden. Ha a Nagyvilághoz oda lehetne kúszni és megnyalni, akkor a Muci odakúszna és megnyalná.

Meg időközben a babakocsi ülőrészét is kipróbáltuk. Nekem nagyon tetszett, a Donnak már kevésbé. Elmagyaráztam neki előtte, hogy ő már nagyfiú, és a nagyfiúk ülnek a kocsiban, hogy mindent megnézhessenek, ő viszont kicsit előreszaladt időben fejben, és úgy értelmezte a dolgot, hogy ő már kamasz, aki ha nem ért valamit, akkor sértődötten, duzzogva kell ülnie. Ennek megfelelően viselkedett egész végig. Szerencsére sírni utál, és úgy gondolja, hogy sokkal jobban büntet azzal, ha nem néz a szemembe és nem mosolyog, nemnemnem, még akkor sem, ha a csodafényképezőgép van nálam, hanem ajakbiggyesztve anyeginezik, ha már ilyen megalázó dologra kényszerítettük, hogy Kocsiban kell Ülnie.



A középső képen látható arckifejezést szerintem bármelyik modern költő megirigyelhetné. De majd rájön a Zoárdfülű, hogy az ülőkocsi jó.

Időközben viszont rájöttem, hogy a tíz és fél hónap azt jelenti, hogy mindjárt egy éves a gyerek, vagyis szülinap, és bár ilyesfajta ünnepségből azért lesz még egy idén (szeptemberben, amikor meg kellett volna születnie), de ez a hivatalos, ezért szeretnék neki valami elsőszülinapos tortát gyártani. Mármint egy felnőtteset is, mert konkrétan babafogyasztásra majd összeütök valamit sütőtökből és almából, kis babapiskótával, de nekünk meg szeretnék valami brownie-tésztásat vékony, de kiadós csokoládékrémmel, amit viszont kék marcipánnal borítanék, és ezzel kicsit körülményesen bár, de elérkeztem a kérdésemhez, miszerint hol lehet kék marcipánt kapni nagy tételben, és hogy kell tortára tenni? Mármint ilyen marcipán for dummies eligazításra lenne szükségem, lépésről lépésre, mert kézügyességem van ugyan, de a tepsit csak hússütésre szoktam használni, szóval kell-e melegíteni, meg nyújtani kell-e, vagy vágni, mitől marad a tortán, ilyenekre lennék kíváncsi, ha esetleg valami cukrászféle is olvas.

Ja, meg a múltkori listából a két legérdekesebb dolgot kihagytam (mármint nekem ezek voltak a legérdekesebbek, a személyes vonatkozásai miatt, másoknak nem hiszem).

Otthonlevés - meg voltam győződve róla, hogy megszülöm a gyereket, édelgek vele másfél-két hónapot, és visszamegyek dolgozni bejárós módon, legalább félnaposba, mert én szeretek bejárni, utálok otthon ülni egyedül, kell a normális, felnőtt emberek társasága.

Ehhez képest most is itthon vagyok, és persze van a torna, meg az orvosokhoz rohangálás, de ezeket meg tudnám oldani félnapossal. És nagyon hiányzik a bejárás, és a múltkor, amikor beugrottam a munkahelyemre, majdnem sírtam a gyönyörűségtől, és elkértem a céges pecsétet, hogy én pecsételhessek le dolgokat, meg felvettem a telefonokat, ilyenek. Viszont a Mucin határozottan látom, hogy ő még nem érett arra, hogy otthagyjam nélkülem minden nap fél napokra, a bölcsi ki van zárva, meg amúgy is olyan kicsit majomszerű kapcsolatban vagyunk, hogy egész nap egymás közvetlen közelében tartózkodunk. És ki puszilgatná a combjait pelenkázás közben, ha nem velem lenne?

Járóka - erről előzetesen meg voltam győződve, hogy mekkora nagyszerű találmány, tisztaságban van benne a gyerek, biztonságban, és nem mellesleg én is végezhetem mellette a dolgom. Most meg az van, hogy el nem tudnám képzelni a járókáztatást. Először is napközben két emelet között rohangászom fel-le, fél napig mindenképpen egyedül lenne a Don, én meg pár percre sem nagyon szeretem a látókörömből kiengedni, és nem a biztonság miatt. Egyszerűen valahogy szükségünk van arra, hogy mindketten benne legyünk egymás aurájában, akkor is, ha így nem annyira higiénikus a minden. Másrészt meg a Don a játékaival elvan pár percet, az apja dolgaival egy kicsit többet, de igazán azt szereti nézni, amit mi csinálunk, akkor is, ha csak a billentyűzetet csapkodjuk, vagy ilyesmi. A teregetést például egyenesen imádja. Én meg sokkal nyugodtabban tudok úgy dolgozni, hogy ott van mellettem, eljátszik, ha elejti az akármijét, akkor oda se figyelve vissza tudom neki adni, satöbbi. (És még mielőtt megint félreértené valaki, nem akarom én a járókát leszólni, biztos nagyon jó az is, de a koraszülöttség miatt eleinte egész nap figyelni akartam a Mucit, hogy nincs-e baja, aztán ebbe szoktunk bele, és most már nem tudom elképzelni, hogy változtassak ezen).

Egyébként nekem ez a gyerekvállalás dolog mindig olyan borzasztó lehetetlennek tűnt, én nem vagyok az a típus, akinek gyereke lesz, a világon legjobban a szüléstől félek (na jó, a medvék és a cápák után), nem szórakoztat különösebben a gyerekek társasága, a szoptatás szerintem perverz dolog, és amúgy is túl egocentrikus vagyok ahhoz, hogy az egész napom egy másik ember jóléte körül forogjon, azzal együtt, hogy azért valahol mindig is akartam gyereket (akin szórakoztató pszichológiai kísérleteket lehet végrehajtani). És igazából mindenki azt mondta ezekre a dolgokra, hogy á, akkor már nem is úgy fogom gondolni, hát, van, amiben igazuk lett, van, amiben nem.

Terhesség - erre úgy gondoltam, hogy átmeneti állapot, majd összeszorítom a fogam, és túlélem, miközben igyekszem nem zavartatni magam attól, hogy egy másik valaki is van a testemben. És nagyjából így is lett, leszámítva, hogy hála a hormonoknak, nem kellett nagyon összeszorítani a fogam, spontán is tök vidáman voltam rosszul, és az idegentest-érzés is csak a 4-5. hónapig zavart.

Szülés - a fejemben ugye ez volt a világ legrosszabb dolga, ezért is akartam a Telkiben szülni, hogy mindenképpen úgy menjen minden, ahogy akarom, és ehhez még mosolyogjanak és ugráljanak is körülöttem. Továbbá meg voltam róla győződve, hogy az első jeltől számítva rohanni kell majd a kórházba, mert mindjárt kiesik belőlem a gyerek (emiatt elég sokan röhögtek rajtam, és nyugtatgattak ironikus hangnemben). Ami történt, az az volt, hogy a szülés tényleg a világ legrosszabb dolga, amihez képest nem a Telkiben szültem (ott nincs koraszülött PIC), viszont tényleg rohanni kellett a kórházba, mert az első jeltől számítva két órán belül kiesett belőlem a gyerek úgy, hogy még visszaküldeni is megpróbálták, hát, így jártam.

Babakelengye - annyira nagyon nem értettem, hogy mit izgulják agyon az anyukák, amikor józan számítások szerint mindent be lehet szerezni azalatt a pár nap alatt, amíg a baba még a kórházban van, de mivel az internetnek nagyjából minden csücskében felelőtlen, gondatlan, érzelmi hulla jellegű anyáknak voltak titulálva azok, akik nem folyamatosan babaholmikat vadásztak, ezért úgy gondoltam, biztos tudnak valamit, amit én nem, és majd olyan 7-8 hónapos terhesen én is elkezdem. Azután úgy esett, hogy valóban azalatt szereztünk be mindent, mialatt a gyerek a kórházban volt (és ez akkor is ment volna, ha csak pár napot van ott). Na jó, a bölcsőt előre megvásároltam, de csak mert olyat akartam, amit manapság már nem gyártanak, és ehhez vaterázni kellett, meg a frissterhes elsőgyerekes nők minden öntudatával vettem pár babaruhát is (ez egy-két hétig nagy flash volt, hogy jogosan turkálok a minicuccok között, azután már annyira nem kötött le).

Nem lesz időm semmire - mindenki azzal riogatott, hogy a gyerekkel annyit kell törődni, meg annyira felszaporodik a házimunka, hogy nem lesz időm se dolgozni, se hajat mosni, vagy mittudomén. Én meg úgy voltam vele, hogy dolgoznom muszáj lesz, legfeljebb felveszek valakit háztartási segítségnek.

Ez mondjuk már nekem az elején is egy kicsit gyanús volt, hogy egyrészt a főállású anyák azt állítják, hogy a gyereket kvázi Folyamatosan Nézni Kell, nem lehet mellette hajat mosni, satöbbi, másrészt meg azért aludni ők is alszanak valamikor minden bizonnyal, a nem alvásba ugyanis pár nap után belehal az ember, tehát legalább alvás közben nem nézik, és akkor miért nem lesz baja a gyereknek? Az ilyen time out, hogy addig nem ér félrenyelnie, vagy mi van? Egy hajmosás nagyjából 5 perc a kád fölé hajolva, ennyit miért nem lehet az alvásidőből lenyisszantani?

És biztos minden gyerek más, de nekem az derült ki, hogy egyrészt simán lehet a gyerek mellett háztartani, még élvezi is, hogy nézheti, másrészt az enyém még mindig immobilis nagyrészt, tehát simán ott tudom hagyni a játszószőnyegén, vagy a mózesben, vagy a bölcsőben egy fürdésnyi időre, harmadrészt olyan is volt már, hogy a hordozóban magammal vittem a fürdőbe, amíg hajat mostam, szóval minden jel mellett megoldható a dolog, más kérdés, hogy ha folyamatosan bömbölne a Muci minden éjjel, és kialvatlan lennék, akkor valószínűleg nekem sem a hajmosás lenne az első számú prioritásom, de akkor sem az lenne a bajom, hogy nem tudok hajat mosni, hanem hogy nem tudok aludni. Szóval szerencsére Muci és a háztartás mellé azért befér egy olyan napi nettó 6 óra munka segítség nélkül is. (És egyébként itt tenném hozzá, hogy azért megértem a nyavalygósabb anyukákat is, mert amikor éppen pár napig nincs munkám, sokkal hisztisebb és fáradtabb vagyok, továbbá még felkelni sincs akkora motivációm reggel. A magyar állam helyében én nem segélyeket meg jövedelempótlást osztogatnék (kivéve a beteg és a több kisgyerekes szülőket), hanem adómentessé tenném (az alkalmazó részéről is) azoknak a jövedelmét, akik kisgyerek mellett vállalnak táv- vagy részmunkaidős munkát. Ez sokkal kevesebbe kerülne az államnak (konkrétan semmibe), és depressziós kismamából is sokkal kevesebb lenne, de csak egy ötlet).

Szoptatás - ezt máig sem értem, mármint az oké, hogy ideális esetben a gyerek számára a legjobb táplálék a saját anyja teje (túlsztárolni azért nem akarnám, mert az evolúció nem a legjobb megoldásra törekszik, hanem a legjobb ár/érték arányra, az evolúció olyan szempontból kicsit köcsög, hogy simán belefér neki, ha az anyukák felének meghal a gyereke, feltéve, ha a többinek 4+ utódja életben marad szaporodásképes koráig, nekem viszont nem férne bele, hogy a rosszabbik felében legyek. Ugyanakkor az evolúciónak eddig sokkal több ideje volt táplálékfejlesztésre, mint a tápszergyáraknak, illetve utolérhetetlen előnye, hogy az evolúciónak minden egyes gyermek esetében személyre szabott gyártóegység áll rendelkezésére), viszont a kéthónapos dicső anyatejes periódusunk alatt egyszer sem érzékenyültem el a dologtól. Az egyetlen jó az volt benne, hogy amikor a gyereket szoptatásra érettnek nyilvánították, VIP-es anyuka lehettem, ott ölelgethettem legálisan félórákig, viszont minden különösebb szívfájdalom nélkül hozzátápláltam, amikor éhes maradt, és nem attól éreztem magamat jó anyának, hogy anyatejes, hanem attól, hogy nem éhes a gyerekem. És minden nagyrabecsülésem azoknak, akik hosszabban tudják a saját babájukat szoptatni, én utáltam az egész koránkelést, hatvan percig fejőzést, fájdalmat, kényszerivásokat, bénázást a gyerekkel, mindezt három óránként, és nagyon megkönnyebbültem, amikor már harmadik napja egy csepp sem jött belőlem, és lelkifurdalás nélkül abbahagyhattam. Hálistennek a Muci rendkívül egészséges típusnak bizonyult (el ne kiabáljam).

A gyerekek unalmasok és idegesítőek, továbbá egy kicsit ijesztőek - gondoltam én előtte. És ez így is van. Mármint a másokéi*. A saját gyerek a világ legérdekesebb, legvidámabb, legaranyosabb dolga (és a kakija is rózsaillatú). Játszani meg kimondottan szórakoztató vele.

Reggeli rutin - ez hülyén hangzik, de számomra ez tűnt a legijesztőbbnek. Hogy nem lesz az a finom visszaalvás, hogy reggel kelni kell, etetni, oviba-iskolába vinni, nem lehet azt mondani, hogy jaj, csak még öt percet, és szépen, komótosan nekikészülni a napnak.
Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy amíg bejártam dolgozni, nyolckor keltem, komótoztam, háromnegyed tízkor indultam, most meg Muci kilenc körül elkezd énekelgetni, valamikor áthozza az apukája, és akkor egy kicsit elhentergünk még itt ketten vagy hárman, majd szépen lemegyünk, és megetetem. Abbéli igényét, hogy vigyem el óvódába, eddig nem jelezte. Na jó, az nem kellemes, hogy én csak fél tizenegy felé jutok reggelihez, különösen, mivel vacsorázni nem szoktam, de ennyivel még hajlandó vagyok kiegyezni.

Elmenés otthonról - a babával, mint kiderült, kicsit körülményesebben bár (+15 perc indulásonként), de mindenhova el lehet menni így kocsival, kivéve kocsmába és moziba. Ha kocsmába, vagy moziba akarok menni, akkor meg rábízom az apjára.

Összegezve, valahogy nem nagy cucc az egész gyerekesdi, kábé olyan, mintha egy időigényesebb kisállata lenne az embernek, a legtöbb félelmetesnek tűnő dolog simán túlélhető vele, meg igazából szórakoztató is (vegyen Ön is gyereket).


* Na jó, a másgyerekei közül is van olyan, akit szimpatikusnak találok, de leírhatatlan a különbség a sajátgyerek és a másé között. Arra engem soha senki nem figyelmeztetett, hogy a gyerekét úgy alapból szereti is az ember.

Újabb érvvel gazdagítottam a Muci leendő "miért jobb fej az anyukám nálad, te Másik Nő" listáját: az anyám rugdosta magát a lábammal, amikor elfáradtam.

(Jól van na, esküszöm, hogy amikor nagycsoportos lesz, akkor nem fogom helyette megrugdosni a néniket a buszon, mert tudom, hogy az egészséges jellemfejlődés része, hogy egyedül, segítség nélkül hajtsa végre a maga elé tűzött feladatokat, de az a kedvenc játéka, hogy engem gyepál, és szegénykém még kicsi, és elfáradt, és annyira nevetett, amikor megfogtam a lábát, és helyette rugdostam magam).

Mucit egyébként borzasztóan érdekli a zene, megbűvölten figyel mindig, minden formájára (a felhúzható játékra is, meg az én éneklésemre is, ami azért már határeset), úgyhogy megint elgondolkoztam azon, elvigyem-e Ringatóra. Rákerestem, megnéztem az időpontokat, ilyesmi, de sajnos volt ott illusztrációként egy kép is, amin ilyen anyukák ülnek egymáshoz nagyon közel a gyerekükkel, és idült mosollyal énekelnek. Ez pár napra rögtön visszavetette az érdeklődésemet, de utána arra gondoltam, hogy hmm, azért előfordulhat, hogy normálisak, nem lenne szabad előítéletekkel viseltetnem, csak mert mosolyognak, például a PIC-es anyukákkal sem volt különösebb bajom. Sőt. Mondjuk azért hozzá kell tegyem, hogy a PIC az egy különleges helyzet volt, mert egyrészt minden felelősséget levettek a vállunkról a gyerekekkel kapcsolatban, elő sem fordulhatott, hogy valamit elrontunk, vagy a másik elront, másrészt meg azért mindenki nagyon együttérzett a többiekkel a helyzet miatt, szóval társaság szempontjából a PIC a béke és nyugalom szigete volt.

Na mindegy, belegondoltam ezekbe, és visszamerészkedtem olvasni a 2008. második félévi babák topikjába az indexen, hogy akkor most majd tárgyilagosan megnézem, milyenek is ezek az anyukák, majd úgy tíz perccel később erősen megemelkedett adrenalinszinttel menekültem vissza a munkába. És egyébként igazságot kell szolgáltassak az ottani anyukák nagyjából kétharmadának, akik teljesen normálisak, de van az az egyharmad, amelyik, hát, hmm, talán leginkább a reaverekhez tudnám hasonlítani őket a fireflyból. Azt már elfelejtettem, hogy akkor mi ütötte ki a biztosítékot, de most megint benéztem példákat keresni, és rögtön az első oldalról kiderült, hogy (a) a csecsemőknek nincsenek emésztőenzimjei, (b) aki két éves kora előtt bilizteti a gyerekét (nem szigorral, odafigyeléssel) az megnyomorítja a gyermeke lelkét (erről esetleg szólni kellene Szirka anyukájának, mert lehet, hogy több kötetnyi szakirodalmat elolvasott a témában, de az indexes kismamákat úgy tűnik, elfelejtette megkérdezni, pedig ők megmondták volna a tutit) (c) a tápszert szigorúan csak vízzel, natúr szabad adni a babáknak, különben mittudomén, mi történik (felrobbannak?). És ami a legrosszabb, ezek nem csak úgy csevegésszinten vannak megemlítve, hanem arra használják őket az elméletek kiagyalói, hogy ledorongoljanak, és lehetőleg minél inkább megalázzanak velük más kismamákat, mert az jó, vagy mittudomén.

És egyébként azt sem hiszem, hogy az emberek a kismamaságtól hülyülnének meg, csak például a félrefordítós topikjaimba olyanok írnak, akik tudnak legalább egy nyelvet legalább olyan szinten, hogy észrevegyék a félrefordításokat, és az érdeklődésük is kiterjed a napi gondokon túlra, a kismamatopikokra meg olyanok írnak, akiknek van legalább egy gyerekük, amihez, lássuk be, nagy ész nem kell úgy alapból. Na mindegy, lényeg, hogy így esett, hogy a Muci esetleg azért nem lesz hárfaművész, mert az anyukája személyes érzékenységből kifolyólag nem vitte Ringatóra, de legfeljebb megírja majd a blogjába.

Ja, a köcsög természetet meg kinőhetnénk már evolúciósan, állandóan hülyeségeket vízionálok, mint anya.

Szóval eddig csak az az idegesítő tulajdonságom volt, hogy fejben mindent ötezerszer lejátszok előre, milyen útvonalon fogok menni, melyik sávból mikor váltok a másikba, kivel találkozom, mit mondok majd kedves szépet neki, és mit teszek, ha időközben nukleáris támadás éri a várost. Ezzel szerintem együtt lehet élni, és ennek köszönhetem, hogy teljesen hülye helyzetekben is aránylag gyorsan reagálok.

Viszont mostanában ez reverz folyamat, ráadásul a gyerekről képzelgek baromságokat, hogy leejtem dash ledobom dash rálépek véletlenül dash leesik magától. Láza lesz, és nem tudom levinni, fuldokolni kezd allergiából, és nem ér ide a mentő, mittudomén. És ami a legrosszabb, a mi lett volna, ha. Most például felébredtem a kirándulás utáni éjszaka (utánanéztem, telihold volt), és kettőtől hatig újból és újból végigment a fejemben, hogy mi lett volna, ha leesik a gyerek a körzetinél a vizsgálóasztalról (körbejárható, keskeny, padszerű izé). Mondjuk végig ott álltunk mellette, de akkor is, és egyszerűen nem voltam képes kiverni a fejemből a gondolatot, pedig tudom, hogy hülyeség.

És ez azért is nagyon borzasztó, mert általában rettenetesen optimista vagyok, oké, végiggondolom minden tettünk lehetséges negatív kimeneteleit is, viszont ezt elég vidáman teszem, és meg vagyok róla győződve, hogy amire előre gondolok, az nem fog megtörténni. És nem parázok dolgokon általában, semmin. A gyerekkel kapcsolatban viszont tele vagyok fals megérzésekkel, kezdve onnan, hogy fel se merült bennem, hogy koraszülött lehet, de amikor a kórházba mentünk, akkor tudtam, hogy meg fog halni, amikor tüdővérzése lett, akkor tudtam, hogy nem fogja túlélni, amikor először félrenyelt kaja közben, akkor tudtam, hogy fulladásos halál, de minimum agykárosodás, vagy tüdőgyulladás, satöbbi. A múltkor felhívtam a fiúmat, hogy biztos nem szivárog-e nálunk a gáz (mondja ezt meg nekem a munkahelyéről, de egyébként megmondta, mert tájékoztatott, hogy nálunk büdös gáz van, érezném). Borzalmas. Mondjuk sisso ajánlott valami könyvet a dolog kezelésére, és ez, mint gyógymód nekem nagyon szimpatikus, de lehet, hogy inkább jól fejbe kellene vágnia valakinek (bár azt is lehet könyvvel).

Tisztára nyűgi vagyok, és fáj a fejem is, úgyhogy ma morogni fogok anyaságilag.

1. Bár eddig jó fej voltam, pontosabban nem lett volna pofám így a fiúmmal élve az egyedülállót beikszelni a családtámogatási papírokon, de ha a magyar állam továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy az élettársi kapcsolat, mint jogi kategória, veszélyeztetné a házasság intézményét, ezért nem ismerik el, akkor isten bizony át fogok jelentkezni egyedülállóra, mert olyat nem játszom, hogy ha a fiúm kórházba kerül, akkor a senkije nem vagyok, ha meg kevesebb pénzt akarnak adni, akkor az élettársa.

2. Nagyon, nagyon remélem, hogy Telkiben normális lesz a gyerekorvos, mert ha egy melegfrontosabb napomon csinálja ezt az itteni nő, amit tegnapelőtt, hogy három hete csak tegnapelőttre volt hajlandó időpontot adni, mert ő ugye két hétig nincs az ünnepek alatt, de még felírni sem hajlandó semmit, azután most lecsesz, amiért koszmós és ekcémás a gyerek, pedig emiatt telefonáltam három hete (és látta volna akkor, most már istenesebb, a koszmónak ma pl. már nyoma sincs), szóval akkor bizony vérengzés sem kizárt a részemről.

3. Ez csak ilyen visszatérő mantra, és tényleg nem ragaszkodnék ahhoz, hogy a hegyi turistautakat és a barlangokat is tegyék babakocsival megközelíthetővé, de a csecsemőosztályt, a védőnő hivatalát és a gyógyszertárakat azért légyszi-légyszi mégis, mert leszakad a karom, tényleg. (Erről jut eszembe, van olyan, hogy valaki két hét pihenéstől megizmodosik? Mert az ünnepek előtt sokkal leszakadósabb volt a karom, pedig a malacfülű azóta csak hízott).

Nyüssz.

Ja és ugye mindezzel együtt, hogy terhesség, kórházak, dráma, meghatott pillanatok, költözés, új autó, lakásátrendezés, azért az L. megjegyzése volt a legtalálóbb, aki a múltkor a mozgólépcsőn azt mondta nekem, hogy hát igazából az én életem nem is változott meg attól, hogy gyerekem lett.

2008. július
Júliusban beletörök egy kicsit a kórházi rutinba, megszokom a lift nélküli második emeletet, ahol a PIC és a koraszülöttek vannak, a horror-fejősszobát az alagsorban, a pikírt PIC-es nővérkét, aki minden anyukát megríkatott párszor (és nem érdekel, hogy milyen ügyes a munkájában, ha én tudtam kedvesen szólni majdnem minden nap, hogy már megint azért sír a sornyi gyerek, mert nincs behúzva a függöny, és rásüt a nap az inkubátorokra, és melegük van, legyenek szívesek behúzni, akkor ő is tudott volna legalább nem bunkó lenni), és reggel-este rohanok fáradtan a kórházban, közben fejek, meg dolgozom ész nélkül, mert határidő, de tíz centivel a föld felett járok boldogságomban, mert a gyerek nagyon szépen fejlődik, és mosolyog, és lát, és nekünk van a leghozzáértőbb, legkedvesebb PIC-es orvosunk, Anna néni meg egy tündér, a többi meg kit érdekel. A hónap végén azután S.B. kunyerál nekünk egy baba-mama szobát egy hétre a szomszéd osztályról, harmincegy fok van, aludni sem tudok benne, de a malac úgyis akkor a legnyugodtabb, amikor rajtam szunyálhat, én meg úgy úgysem tudnék. És három óránként egyébként is etetés van, közte babázom, és a hét végére a melegtől és a pihenés hiányától el is megy a tejem, de megszokom, hogy ez a baba az én gyerekem, és tiszta letargia vagyok, amikor elviszik szemészeti vizsgálatra. Szerencsére visszakapom. Ebben a hónapban egy csomó dolgot először csinálunk, első apás kenguru, első fürdetés, első etetés, első együttalvás. Meg veszek egy autót.

Bár itt csak pár bekezdés, de ez a két hónap idén nagyon hosszú volt, legalább fél éves, és soha nem akart vége lenni.

2008. augusztus
Nekünk adják a gyereket örökbe. Haza is vihetjük, meg minden. 2210 grammal visszük el, hónap végére még két kilót hízik. Szeret itthon lenni. Én is szeretem, hogy itthon van. A fordítást így már seperc alatt befejezem, és utána le tudok pörögni a hosszú nyárról. Eleinte együtt alszunk odalent, a kanapén működik a kókuszmatrac alá rakott légzésfigyelő, össze tudjuk nyomni az orrunkat. Utána, amikor hűl egy kicsit az idő, feljövünk a hálószobába, azóta Zé a mózesében alszik. Augusztusban még kelt négyóránként. Hónap végére egészen hagyományoscsecsemő-formája lesz.

2008. szeptember
Malac társadalmi életet kezd élni, kicsit túlhízza magát, de utána növéssel korrigál, szeptemberben igazából nem történik semmi, csak végre szép az idő, szokjuk egymást, mint akkor is tennénk, ha időre született volna, gusztustalanul sokat édelgünk, a fiúm meg leginkább kirándulgat mindenfelé (ő november-december környékén fajult el nagyon az édelgést illetően).

2008. október
Az október is nagyjából eseménytelenül telt, Zé megtanulja átaludni az éjszakát, hintázni kezd, elindul a dévény is neki, és úgy általában véve egy tündércafat. Ebben a hónapban én is "csak" a munkahelyemnek dolgozom, úgyhogy a rám szakadt szabadidőket kitöltendő matekozom és magyarozom a nagylánnyal, meg helyrepofoztatom magam minden szempontból, még mielőtt olyan kismamás kezdenék lenni. Fodrász, fogorvos, fogyás, revalid, ginzeng. Multivitaminok.

2008. november
Malac továbbra is fejlődik, nagydarab, férfias, a harmadik dévény után emeli a fejét hasonfekvésből, konzekvensen átalussza az éjszakákat, nincs rá panasz. Sütőtököt eszik számolatlanul, két hónapos oltást kap. Én bevásárolom vele a karácsonyi ajándékokat és díszeket nyugiban, sokat olvasok, megint elkezdek egy könyvet fordítani. Nincs időm mélabúsnak lenni, meg utálni az őszt igazán.

2008. december
Folytatódik a nem történik semmi különös, hurcolom a malacot tornázni meg orvosokhoz, rendületlenül imádjuk egymást, Zé megtanul megfogni és odahúzni dolgokat, meg az oldalán feküdni, kedvenc játéka a textilpelenka és a cumi. Textilpelenkát mindenhova visz magával, cumival nekünk kell ellátnunk. Én eközben mézeskalácsot sütök, és karácsonyt csinálok, szép lett. És tavaly ilyenkor már bennem volt a malac, csak nem tudtam, úgy feküdtem az ágyon Dextert fordítva, idén ilyenkor meg ott hevert mellettem a malac és rugdosott, úgy feküdtem az ágyamon Dextert fordítva.

Jövőre igazából csak kevesebb kórházat és orvosozást szeretnék, a többi maradhat így.

Évértékelős.

2008. január
Az elején pár napja tudom, hogy terhes vagyok, kezdek biztató jeleket látni arra nézve, hogy mégsem fogok belepusztulni a tüdőgyulladásba, illetve hogy talán mégis vállalható helyzet az, hogy gyerekem lesz. Az év első munkahétfőjére kaptam időpontot a nőgyógyászhoz, aznap délelőtt csúnyán vérzek, biztosra veszem, hogy elmegy a baba, ettől nagyon szomorúan gubbasztok a mosdóban, délután viszont megnyugtat a doki, hogy csak lerúgta a malac a méhszáj felett elhelyezkedő méhlepény csücskét, nézzem meg, ott látszik az ultrahangon. Ez az intermezzo arra jó, hogy rádöbbenjek, mennyire nagyon akarom ezt a babát. Kapok utrogestant, szedem, és a hónap végén már ekkora a gyerek. Bár alapból úgy terveztem, hogy majd júniusban jelentjük be a családnak, hogy mi van, a blogomba meg csak annyit írok majd casually, hogy na, elmentem szülni, amikor esedékes, de nem bírjuk ki, és mindenkinek elmondjuk, és külön blogot csinálok a gyereknek. A kategória nem elég jó neki.

2008. február
Jönnek a szokásos terhesdolgok, paradicsomot eszem banánnal (ill. titokban pombert fokhagymás tejföllel, de ezt nem mertem bevallani a fiúmnak), rémálmodom, és tájékoztatom a munkatársaimat is a Helyzetről, még éppen időben, mert február végére olyan 7 kilót hízom. A magzatot a fiúm elnevezi Zoárdnak. A hónap képe.

2008. március
Kevés blogot írok, mert kábé ez az a hónap, amikor rosszul vagyok. Folyamatosan aludnék, közben meg hányingerem van, kivéve evés közben, vagy hányás után öt percig. Mindennek szaga van, és sose hagynak eleget aludni. Ugyanakkor a hormonoknak köszönhetően állandó, bódult boldogság telepszik rám (nagyon vidáman hányok). Van egy horror-AFP vizsgálatom (szerintem ha mindenki kiverné a balhét a körülmények miatt, és nem beletörődne, hogy ez így megy, nagyobb esély lenne a változásra), eldöntöm, hogy én többet a Jánosba soha, semmiért (büntetésből nyáron két hónapig kell járnom oda naponta kétszer), és hónap végére Rugdal a Malac.

2008. április
Tök jó minden. Minden tök jó. A rosszullétek elmúltak, a hormonok megmaradtak, otthon pakolászok, mint a szélvész, mert szép fészket kell csinálnunk a gyereknek. Kiderül, hogy Zoárd fiú, mindene megvan, meg egyáltalán. Örömömben úton-útfélen könyveket vásárolok neki. Süt a nap, elmegyünk 4D-s ultrahangra, az AFP-men és a vérképemben is tuti minden. Tök jó.

2008. május
Sokat utazunk. Először Paklenicán süttetem vemhes hasam a nappal, miközben a fiúm falat mászik, utána Erdélyben sátorozunk egy hétvégét. Ide jön velünk a fiúm 11 éves lánya is, akit tavasz óta kéthetente áthozatok magunkhoz hétvégén, hogy legyen velünk normális a kapcsolata, ésszeressék majd egymást a testvérével. Elmegyek a Telki kórházba terheléses cukorvizsgálatot csináltatni, megnézetni a szemem, illetve látogatást tenni a szülőszobáknál, hogy megnézhessem, hol fogok szülni. Kicsit aggódom, hogy nem fogunk majd időben beérni a kórházba, mégsincs olyan közel, de a szülésznő és a fiúm kórusban megnyugtatnak, hogy az első jelek után még elmehetek fodrászhoz, kifesthetem a körmöm, rendet rakhatok a lakásban, és összepakolhatom a cuccom, akkor is beérünk. Hát akkor jó. Cseszeget a védőnő, hogy látogassam meg, beíratom magam június 4-re.

2008. június
A legelején sokat rugdos a gyerek, fáj a derekam, de örülök, hogy ilyen kis eleven. Azután harmadikán ugye dolgozom, elmegyek fodrászhoz, majd otthon még írogatok egy kicsit, és akkor azóta is ismeretlen okokból megindul a szülés, és még aznap meg is születik a malac, 1240 grammal, 37 centisen, szinte napra pontosan 6 hónapra. Mint később a fiúmtól megtudom, szerencsére felsír. Nekem a mintegy negyedórás kitolási szakasz alatt eltörik (vagy megreped, nem tudták egyértelműen megmondani) a farokcsontom, illetve utána nem jön ki a méhlepény, úgyhogy altatásban veszik ki, közben veszítek egy csomó vért. Másnap azután a folyosón egy kicsit magamba rogyok, miközben megyek pisilni, hogy ne katéterezzenek megint, szépen nekitámaszkodom a falnak, és lecsúszom mellette guggolásban, pont a nővérszobával szemben, de egyikük sem jön segíteni egy olyan tíz percen keresztül. És ezt csak azért írom le, mert tök melodrámás is lehetne, hogy még pisilni sem tudok elmenni, nemhogy a gyerekemet megnézni egy távoli épületbe, sok lépcsőn át, de valahogy mégsem érzem magam olyan rosszul, úgy gondoltam, elvagyok én itt a fal mellett, majd csak lesz valami, a gyerekről is meg vagyok győződve, hogy jól lesz, aztán végül jön egy egy hete szült nő, hozzám képest fergeteges kondícióval, és vigyorogva kitámogat a mosdóba. Másnap kedvesen bár, de kiraknak az intézményből, mert rengetegen szültek, és én voltam az egyetlen nem rooming ines, látogatni meg otthonról is tudok.

Pár nap múlva harminc éves leszek, de amikor az ember gyerekének tüdővérzése van aznap, akkor nem ér rá a harmincévességen túráztatni magát, azt se bántam volna, ha negyven vagyok, csak a töpszli legyen jól. Fejéssel beindítom a tejem, veszük a malacnak hűtőt, textilpelenkát, miegymást, és szerencsére a tüdővérzés után már komolyabb baj nem történik vele (átszalad ugyan rajta egy csomó kórházi fertőzés, de tünete egyiknek sincsen).

Ja, és hónap végén mintegy mellékesen átköltözöm a fiúmhoz. Összepakolni én pakolok, szállítani a fiúm és az L. szállítanak, és minden alkalommal megjegyzik, amikor a lépcsőfordulóban összefutunk bepakolás közben, hogy e-book.

Folyt. köv.

Ingyengörény, jólnevelt, kézhez szoktatott, albínó (krém?) szerető gazdákat keres. Én pont ilyen állatot akartam 2-3 éve, de a gyerek orvosa szerint az első fél évében inkább ne tartsunk vele egy légtérben állatot, a görénynek meg sürgős.

A bolti ára egy ilyesfajta darabnak 30 000 körül van. A görények okosak, nevelhetőek, alapértelmezésben nem büdösek. Lehet őket sétáltatni hámmal, lakásban szabadon tartva oda kell figyelni, hogy ne rágjanak meg kábeleket (nálunk sajnos csupa kábel a padló mindenhol), de ketrecben is lehet tartani. A görény szobatiszta, a saját almába piszkít, és elég finnyás is a tisztaságra. A görény divatos, a görény az új macska. A görényről népszerűségre esélyes blogot lehet indítani. A görény téged akar.

Jelentkezéseket e-mailben várok, kérésre megírom, kitől lehet átvenni az állatot.