kicsi malac

Malac éjszaka aludt ugyan 8 órát, ma délután 14:57 óta viszont üvölt, mint a fába szorult féreg, és nagyjából 2 óránként enni akar (azaz 15 percenként akar, de csak két óránként kap, mert kegyetlen szülők vagyunk). Ezt a magatartást csak arra az időre függesztette fel, amíg kipróbáltuk a kengurut (azt is vaterán lőttem, újszerűnek mondott baby björn, és tényleg újszerű (farmervászon, és cseppet sem kopott), a csajszi is nagyon rendes volt, aki árulta, rögtön feladta postán, még mielőtt az utalás átment volna. Amúgy a kínálatát megnézve arra tippelnék, hogy külföldön olcsón megveszi, itthon meg neten egyenként eladja, a másik lehetőség, hogy ötös ikrei vannak, mindegyiknek külön hordozója volt, és egyikük sem használta semennyit sem, mindenesetre érdemes nála vásárolni), szóval kipróbáltuk a kengurut, rögtön advanced üzemmódra kapcsolva, malac ugyanis nem az a bújós fajta, sokkal inkább kíváncsi, és szereti, ha mozgatni tudja a végtagjait, szóval öt perc után inkább arccal előre raktam vissza. Ezen egy kicsit el is búsultam, hogy lám-lám, a malac nem bújós, nincs már rám szüksége, de azután észrevettem, hogy azért pár másodpercenként felsandít rám oldalról, és akkor helyreállt a világrend. Ja, meg fürdetés előtt, amikor lerakom a fürdőszobaszőnyegre, amíg beállítom a vízhőmérsékletet, mindig vadul a nadrágszáramba kapaszkodik, az a biztos.

És kiderült, hogy megismeri a fiúmat, ma a tesco food courtjában hanyatt játszott az ölemben, egyszer csak nagyon elbámult a vállam fölé, és egy pillanattal később megjelent a fiúm a látómezőmben. A többi közeli embert egyáltalán nem bámulta így.

És vigyorgott is ma, amikor a fiúm hiszti közben megcsiklandozta, erről fogalmunk sincs, hogy honnan tudja, hogy kell csikisnek lenni, de valahogy rájött.

Ja, és nagy performanszot nyomtak ma le a zsiráffal, fel akartam venni, milyen aranyosan simogatja, meg gügyög neki, és valószínűleg észrevették, hogy videózom őket, mert Zorcsi másfél perc alatt magára rángatta a zsiráfot, és a nyakát kezdte marcangolni, ilyet se előtte, se azóta nem csinált, de például mosolyogni is a fényképezőgépnek mosolygott először, nagyon előzékeny gyerek.

Mondom én, hogy a malac minőségi ugráson ment át,szemmel láthatóan ügyesebb volt már hétvégén is, csak akkor valahogy nem került sor arra, hogy berakjuk a tornatermébe (általában fogdosta valaki a babát és csókolgatta, vagy hagytuk aludni), viszont kedden leraktam játszani, és baba azon nyomban Megcsapta a Zenélő Macskát, amit addig el sem ért. Ezt még kétszer megcsinálta eredményesen, úgyhogy nem véletlen volt (pedig komplex mozdulat, meg kell tekerni a macsek alján a golyót, csak akkor zenél).

Azóta már levateráztam neki egy téli játszóteret is, Baby Fehn (az ilyen plüssaddiktokat, mint én, nem lenne szabad fehnközelbe engedni, a brendonban alig lehet elrángatni mellőlük). Ábra:



A malac disztinkciós képességeinek finomodására utal az is, hogy engem mostanában már táplálékforrásként kezel, vagyis ha meglát, akkor tátog, ha nem veszem a lapot, akkor üvölt is hozzá. Az apjával nem így bánik, hanem játszik vele (artikulálatlan hangokat adnak ki magukból, és fogdossák egymás arcát). A fiúm szülinapjára megkapta tőlem a keresztapa összest, a második részig már meg is néztük, azóta a gyerek neve Don Malac. És olyan is.

Újdonság még, hogy legutóbb fürdés közben nem hisztizett be a mellem miatt, hanem úszkált ügyesen, ugyanis nem szálltam be vele (soronkívüli mosdás volt, lehányta magát), hanem csak beraktam a vízbe, Zorcsi pedig nagyon élvezte, hogy övé az egész kád, és vidámakat tempózott. Függőlegesen valamiért nem szeret kádazni, de hanyatt tök jól elvan.

Én mindez alatt egyébként igyekszem a magyar bürokrácia útvesztőiben eligazodni, a kálváriám kezdődött ott, hogy nincs olyan rubrika, hogy én június 3-án szülök, ugyanakkor aznap még dolgozom is, hosszan leveleztünk a megoldás végett az illetékes szervvel. Végül az lett, hogy írjam be a harmadiki szülést, és elbírálják, és most nemrég meg is kaptam a határozatot, hogy harmadikára nem kapok tgyást. Ez csupán két hónappal hosszabbította meg a procedúrát, nem beszélve az esőerdők ritkításáról. De még nincs lezárva az ügy, mert írtak, hogy ők úgy tudják, négy éve beszüntettem az egyetemre járást matek szakon, de küldjek erről egy hivatalos végzést, mert különben izé. Nem tudom, hogy mi van különben, mert három éve bejelentetten dolgozom, fizetik utánam a TB-t, most mi van, ha közben titokban egyetemre is járok? Mindegy, ez az OEP volt, de az Államkincstár se marad le tőlük (mert ugye természetesen nem egy helyre kell folyamodni a támogatásokért), mert nekik összeszedtem kismillió papírt, elment velük a megbízottam, majd üres kézzel tért vissza, mondván, hogy a TAJ-kártyám még kell nekik. A TAJ-kártyám sajnos el van veszve (úgy tíz éve, ilyen gyakran van dolgom az állami egészségüggyel), egyrészt ez eddig senkit nem zavart, mert tudtam a számát, másrészt meg az anyasági segély + csp ún. alanyi jogon járó támogatások, mi közük a TAJ-számomhoz? Harmadrészt fénymásolatban is elég nekik a kártya, szóval nem értem, hogy akkor ha beírom a számát, az miért nem jó, de ők tudják.

Ezeket meg szoktam beszélni a malaccal, miközben pakolgatok körülötte, mire ő jelzi felém, hogy a világ sokkal szebb lenne, ha esetleg adnék neki most kivételesen soron kívül is egy kis tápszert, így vagyunk mi el békében.

Malac hirtelen minőségi változáson ment keresztül, eddig is tökéletes és minden körülmények között lenyűgöző személyiség volt ugyan, de most úgy tökéletes, hogy megtartja a fejét függőlegesen és 45 fokban, különösen, ha motiváljuk, például a lépcsőn vagyunk vele. A lépcső olyan, hogy kétoldalt fehér fal, felül fehér plafon, alul szürke lépcső, semmi más, a gyerek meg valószínűleg kifinomultan minimalista ízlésű, mert számára ez a világ legérdekfeszítőbb látványa, a legvehemensebb ordítást is abbahagyja a lépcsőn, hogy tátott szájjal bámuljon körbe-körbe. Mi se értjük.

Ja, és mostanában evés közben az arcomat cirógatja (érti a pozitív visszajelzés fontosságát), nagyon megható, továbbá simán megfogja és ledobja a nejlonzacskót a kanapéról, tisztára finommotoros (ellentétben a fiúmmal, aki kemény motoros (bocsánat, késő van)).

Szóval kezd felnőni, ennek kapcsán segítségre lenne szükségem, mert most már bármelyik nap arra ébredhetek, hogy felkel, és azt mondja, szeretné elolvasni a Veszedelem az ősvilágból c. könyvet Tőke Pétertől, márpedig az én példányom és a fiúmé és eltűnt a történelem forgatagában, antikváriumokban pedig nem kapható, úgyhogy ha megvan valakinek, és hajlandó az illető reális összeg ellenében nekünk adni, akkor jelentkezzen, legyen szíves. A többi nélkülözhetetlen darabot már beszereztük a malacnak, beleértve az érdekesebb Búvár zsebkönyveket, az Oroszlánszívű testvéreket, a trilobitás könyvet, és egy Sven Nordqvist könyvet is (a többi, nagyjából 50 mellett, a gyereknek lassan több könyve van, mint a fiúmnak, és ez nem költői túlzás), szóval már csak olvasni kellene megtanítani.

A másik gyerekünk is kezd felnőni, mármint a fiúmé, de lassan kezd olyan lenni, mintha az enyém lenne, múlt hétvégén például tisztára bepánikoltam a hatosztályos említésére. Mármint, hogy jövőre felvételizik hatosztályosba, és az apja nem ért az oktatási rendszerhez, az anyja se, ráadásul egyikük sem ér rá ezzel foglalkozni, és úristen, még nem vették a törteket sem, hogy fogják így felvenni az Apáczaiba (mert minimum oda kell járnia, punktum, migyerekünk). Úgyhogy a héten valami idegőrlő mennyiségű középiskolának megnéztem az animált gifekkel ékes honlapját, kiválogattam a szóba jöhetőket (a gyerek fogorvos akar lenni, magyarázata szerint azért, mert azzal sokat lehet keresni, viszont nem kell sokat dolgozni, hiába, apja lánya, praktikus gondolkozású, szóval olyan suli kell, ahol van biológia szak), letöltöttem egy csomó felvételi tesztsort, vettem egy csomó felvételi felkészítő könyvet, összeállítottam egy tantervet (ilyenkor tök praktikus, hogy matek szakra is jártam, meg magyarból is jó voltam, már nem éltem hiába), és keményen nyomni fogjuk minden második hétvégén. Meg a számítógépet is meg kell tanulnia, mert egyáltalán nem ért hozzá, meg angolul is meg kell tanulnia, mert mi itthon minden filmet eredeti nyelven nézünk, max angol felirattal, a könyveink nagy része is angolul van (Tőke Péteren kívül, de az, mint említettem, nincs meg), szóval nyelvi környezet vagyunk.

Szerintem a fiúmra is hatással volt az infarktusközeli állapotom a továbbtanulást illetően, mert hétvégén tett valami utalást a kerítésfestéssel kapcsolatban (ja, hogy fizettetnünk kéne azért, hogy mások vigyázhassanak a gyerekünkre, mert tolongtak éppen), majd megkérdezte a nagylányt, hogy olvasta-e a Tom Sawyert, és a nemleges válaszra összevonta a szemöldökét, szerintem ekkor esett le neki, hogy milyen súlyos a helyzet. De nem baj, kemények vagyunk, és ha arra sikerült rávenni a gyereket, hogy vágassa le a derékig érő haját (töredezett már, és jobban áll neki a rövid), úgy, hogy még tetszik is neki, akkor egy éven belül sikerülni fog akár a törteket is megtanítani, meg a földrajzi nevek helyesírását, illetve az önálló vélemény kialakítását. Amellyel egyébként úgy jártam, hogy nagyon meg, mert addig nyaggattam a gyereket, hogy találjon magának hobbit, amíg ki nem nyögte, hogy ő igazából ház-makettet szeretne összeragasztgatni fából, ami viszont, mint kiderült, kereskedelmi forgalomban sajnos egyszerűen nem létezik (a harcihelikopter-makettekből viszont kezdek expert lenni, álmomból felébresztve is tudnék három helyet mondani, ahol kapni lehet), szóval akinek van ötlete, hol lehet ilyet, az jelentkezzen. Eddig ez a legközelebbi találat, és tetszik is, csak kicsit drága így ünnepen kívülre.

Tesók:

Minden rendben, csak postpartum depresszióm van, mert leadtam a fordításomat, amivel titokban biztos voltam, hogy most már az egész életünket együtt fogjuk tölteni, de hát nem. Tegnap egész esete üveges tekintettel mászkáltam, a fiúm időnként oldalba is vágott, hogy mi van már, nem fordítottam egész nap, motyogtam, olyan üresség van bennem.

Zorcsi jól van, csak kez egy kicsit ideges lenni attól, hogy valamelyikünk állandóan puszilgatja, vagy szagolgatja, vagy csak melléhajol, hogy azt az aranyos babaszuszogást hallgassa, majd csinálok valami képet is, csak ahhoz fel kellene tölteni az eszköz akkumulátorát.

A babakocsiról akartam írni még, hogy borzasztóan bevált, a hordozóban (maxi-cosi) Zé rögtön bealszik (lassan belenő az újszülött-szűkítőbe!), a vázat lefelé ugyan nyomni kell egy kicsit az összecsukáshoz, de maximum rátehénkedek, felfelé viszont magától felfújódik, ha kiakasztom, és mindkét irányba félkezes (Quinny buzz, ha valaki nem emlékezne). Nagyon fordulékony amúgy, és akkora kerekei vannak, hogy mindenen átkel baj nélkül. Nekem bevált a bolygósítható kerék is. Asszem, írtam, hogy kaptunk hozzá lábzsákot meg takarót meg napernyőt, na ezek közül eddig csak a takarót használtuk, az...hát, egy takaró, erről tényleg nem tudok többet mondani, de mostanában elképzelhetőnek tartom, hogy kimegyünk majd hosszabb sétákra, és akkor a napernyőt is leteszteljük. A lábzsáknak szerintem Zé egyelőre nem örülne. A mózes meg kiváló ágy egyelőre, így mindig kéznyújtásra van a pocok, és ő is nagyon szereti, a légzésfigyelő is belefér.

Ami egyébként megbolondult mostanában (mármint a légzésfigyelő), vagy nem tudom, mi van, mindenesetre ha a gyerek mélyebben elalszik, állandóan bejelez tévesen (Zorcsi szerintem már frászban van az anya alerttől, hogy mindig figyelmeztetően csippan valami közvetlenül azelőtt, hogy az anyja - érthetetlen okokból - az orra alá dugná az ujját, legalábbis nagyon úgy tűnik, nem szereti ezt a játékot), lehet, hogy át kéne rendeznem. Öt napja még megbízhatóan működött, azóta nem, biztos gonosz erők léptek valamit, vagy nem tudom.

Szolgálati közlemény: átállítottam az archív listákat 30 bejegyzésesre (eddig csak az eldugott "régebbiek" linkkel lehetett a hónapok elejét is megnézni), szóval most már pl. Zorcsi (igen rövid, ehhe-ehhe) születéstörténete is különösebb nehézség nélkül olvasható június elején.

Tegnap drámáztunk, egyrészt reggel elfecsegtem a védőnőnek, hogy Zé az első hét alatt 400 grammot hízott, mire rögtön orvoshoz küldött minket, mert ez nem normális. S. B. aztán megnyugtatott, hogy ő pénteken szépnek látta a gyereket (nem is kért vérvételt, olyan jól nézett ki), ha nem puffad, nem sírdogál, akkor hadd hízzon csak, viszont a gyomorkenetből megint kitenyésztetett a leghűségesebb háziállatunk, úgyhogy írt fel neki Cifrant.

Ezzel kábé párhuzamosan beszéltem Südvével, aki mondta, hogy a kicsi B., az ikerfiúk fele meghalt, egy gyomorvérzés-tüdővérzés-agyvérzés kombót követő három napos szenvedés után, és ami nekem a legkísértetiesebb volt az egészben, hogy az anyukája még életében elbúcsúzott a kisfiútól, és utána kérte, hogy a testvérét rakják máshova, hogy ne kelljen látnia. Ezt ugyanúgy nem tudom kiverni a fejemből, mint Zsé anyukáját, akivel egy szobában voltunk pár napig, amikor beköltöztem. Zsének is meghalt a két ikertestvére, és ez valahogy ott maradt az anyukája szemében, már amikor először láttam, akkor is feltűnt, hogy milyen kétségbeesett mindig a tekintete (a történet jó része viszont, hogy csodával határos módon megjött a teje, amikor összebútorozott Zsével, pedig azelőtt hónapokig nem volt, tiszta marquezes sztori).

Szóval Zorcsi ennek köszönhetően a nap legnagyobb részét rajtam töltötte, és el is döntötte, hogy oké, akkor ez mostantól legyen mindig így. Trükközik is a hatás elérése érdekében, van ugyanis a büfizős hangunk, amit kiad magából, ha érzi, hogy nyúlok alá kaja után, hogy felvegyem, aminek a fonetikus átírása ööörrrggGGHHHÖÖÖÖÖRRRggghHH, vagy valami hasonló lenne, teljes tüdőkapacitással előadva. Na most mindig ugyanezt a hangot adja ki magából, ha meglát, és előzékenyen szétteszi a két kezét oldalra, hogy könnyebben fel tudjam venni. Ha nem teszem, akkor dörmögve morog. Mindenesetre örülök, hogy annyira megszokott már nálunk, hogy a lakhatáson és ellátáson kívül további igényeket is támaszt, bár tegnap éjjel nem voltam az a vigyori, amikor hajnali háromtól reggel kilencig beszélt nekem Zorcsi arról, mennyire szeretné, ha a karomban tartanám lehetőleg egész éjjel, mindezt a lenti ötezer fokban, a még nekem is rövid kanapén, ahova azért emigráltam gyerekestül, hogy legalább a fiúm tudjon aludni.

Hogy hosszabb távon is közelebb kerüljünk egymáshoz, ma elszaladtam venni hordozókendőnek anyagot, illetve babaruhából is bevásároltam, és sajnos, mindkettőt csak Pesten lehetett, úgyhogy a négy órából, amit távol voltam, nettó egyet töltöttem a dolgok intézésével, a többit a dugóban ültem végig (csőtörés miatt lezárták a Károly körutat, ettől bedugult minden). Viszont kijátszottam a rendszert, és két és fél Kenguru Gold rugdalózó árából vettem a zsiráfmalacnak valami tíz öltözetet a Hádában az ő méretében, nagyon menő lesz.

Ja, és egyébként Zorcsi hivatalosan is nagykorú lett, mától a felnőtt újszülötteknek való tápszert kapja, nem a korásat.

Tegnap volt egy hete, hogy hazajött a malac, bele is rázódtunk a dolgokba, most már éjjelente csak egyszer kelt enni, tudjuk, mire számíthatunk egymástól, meg ilyenek.

Dolgok, amiket megvettünk, de nem használunk:

1. Mikrós sterilizáló. Mivel a Medelát nem lehet abban, kifőzni meg macera, a fiúm választott egy elektromos gőzölőt is, amit egyszerűen imádok, mindent azzal sterilizálok (lemos, bepakol, adagolóval vizet belelöttyint, bekapcsol, kivesz).

2. Bölcső. A malac éjszaka a pihe-puha, de nem megfulladós mózesében alszik itt kéznyújtásnyira mellettem, napközben velem van az ágyban, vagy a kanapén dekkol, ha az alsó szinten pakolászom (szerencsére mintagyerek, nem kell neki tökéletes csend és nyugalom az alváshoz).

3. Cumisüveg-melegítő. Itt csalok, mert csak az elektromos sterilizálónak van ilyen funkciója, de nem használom, mert a kórházban megszoktam, hogy tíz másodperc alatt a mikróban melegítek mindig kaját, gyors, egyszerű.

4. Kézi mellszívó. Egyszerűen nem bírom csuklóval. Másnak viszont csak az működik. Furcsa, különös világban élünk.

5. Az összes olyan rugdalózó, aminek nincs lábfeje. Nem szeretem, ha a malac lába kilóg, és egyelőre a legkisebb zokni is hatalmas rá, fél perc alatt lerúgná.

6. Kókuszmatrac. Ld. alvási szokásainkat.

7. Gyári takaró. Nem elég meleg és pihe-puha (szerintem). Backupnak vettem még anno valamelyik méteráru-boltban ilyen polár-anyagot, egy méterszer másfelet, ezt kettőbe vágtam, majd az egyik felét még kettőbe (fibonacci-takaró, mondta a fiúm), és szinte csak azokat használjuk, ld. még a 107. fejezet képét.

Amúgy minden oké, gyerek általában annyira jó és okos és kedves, hogy szombaton szuperanyut játszhattam mellette, a háromórás pelenkázások-etetések-fejések közben lefordítottam 30 000 karaktert, sütöttem mozarellás-paradicsomos csirkét steakburgonyával és sütit, leszedtem a száradó ruhát, kimostam, kiteregettem, és fejések közben végigbőgtem a billy elliotot (elszomorodtam, mert szegény kisfiam, őt biztos nem engedjük majd táncolni, mert mi kegyetlenebbek vagyunk egy egész brit bányászvárosnál, ha a balettművészetről van szó. Persze igazából szerintem még mindig csak a hormonok dolgoznak bennem, elvégre most vagyok a kilencedik hónapban, mint arra a fiúmat mindig emlékeztetem is, amikor fejjel lefelé akar lógatni). És valamikor napközben felöltöztem rendesen, és kifestettem magam, noha nem vártam senkit és nem mentem sehova, de hirtelen belém hasított, hogy ne legyek már elhanyagolt kismama (elhanyagolt szinglinek lenni sokkal kevésbé ciki, társadalmi nyomás, vagy mi), szóval talpig rúzsban büfiztettem, ettől lett nyugodt a lelkem.

Zorcsi azért időnként bemutatja a Sötét Oldalt, hogy milyen is lehetne, ma hajnalban pl. ötkor bedagadt szemmel botorkáltam le vele etetni, pelenkázáskor nem is voltam eléggé résen, úgyhogy összepisilt mindent, nem baj, gyorsan letörölgettem. A kaja felénél jelezte, hogy böfi, úgyhogy felkaptam a vállamra, fél perccel később betrottyantott (mellékesen az erőfeszítéstől nyakon is hányt), nosza, veszem le a pelust, erre megint lepisil mindent, ráadásul ez olyan fürdetős adag kaka volt, sőt, úgyhogy nem kellett csingacsguknak lenni annak megállapításához később, hogy melyik útvonalon mentünk ki a fürdőszobába. És mosdás után a gyereknek még mindig akadtak rejtett tartalékai, a gyilkos sárga sugár például a törülközőt sem kímélte, de aztán valahogy úrrá lettem a káoszon, beadagoltam neki a maradék kaját, feltörölgettem a dolgokat, és emlékeztettem magamat, hogy mennyire örülök, hogy itt van velünk a két és fél kilós, és mindent be tud borítani a testnedveivel. A gyermek is láthatóan örült ennek, legalábbis nagyon vigyorgott, majd oldalra fordult, és édes álomba merült, hogy legyen ereje a következő performanszhoz. De kétnaponta ennyi belefér.

Zorcsi itt egy istenes kakát követő dupla ebéd után töpreng az élet értelméről, de nem is ez a lényeg, hanem hogy milyen kúl már, koraszülött-ruci zsebbel (a bal csípőjénél).

Zorcsi ma pontosan két hónapos (illetve mínusz egy hónap plusz egy napos), ugyanakkor egy két kiló húsz dekás (kicsit több, de nem baj, maradhat) csecsemő, és ez nagyon konfúz dolog, például nem tudom, hogy a négy, vagy a hat hónaposoknak való babateát kapja majd (kisebb nincsen). Eddig a felnőtteknek valót itta, sokszoros hígításban, és imádja, mindig vigyorog tőle.

Tegnap zokogó lélekkel leadtam még egyszer a gyereket, és kiszaladtam egy utolsó beszerzőkörútra. A kórházi staff egy jobbfajta csokikkal teli ajándékkosarat kap tőlünk, S. B.-vel kicsit gondban voltam, mert pénzt a híresztelések szerint nem fogad el, én viszont túl sok mindenért túlságosan is hálás vagyok neki ahhoz, hogy azt csokival/virággal/itallal ki tudnám fejezni, úgyhogy végül vettem neki egy digitális képkeretet, ami hőmérsékletet és páratartalmat is mutat (ez ugyebár rendkívül fontos, ha az ember képeket nézeget), illetve egy memóriakártyát hozzá, amire felrakom majd a best of Zorcsit. Meg egy bonbont, amit nagy gonddal választottam ki. Továbbá előhívattam nagyban az összes megható papás-mamás-zékengurus képet, mert ő szereti az ilyesmit.

Anna néninek szeretnék még majd venni valamit külön, ő most szabin van.

Zorcsi is kapott egy kétes értékű ajándékot, egy babamérleget (utálja, ha levetkőztetik, a pucérkodás rangján aluli dolog). Remélem, hamar sikerül majd leszoknia arról, hogy behúzza a nyakát, ha hozzányúlnak, meg azt a szokását sem szeretem, hogy ha bántják (szemcsepp, stb), akkor nem sír, csak mozdulatlanná merevedik, és nagyon szomorúan néz. Nem szeretem, hogy ahhoz szokott, hogy természetes, ha fáj valami, ennyire nem kell nagyfiúnak lennie. Annak viszont (részben) örülök, hogy már határozottan követeli, hogy vele legyek

(itt most volt egy hosszabb szünet, bizonyos kakaügyek miatt, melynek során ruhadarab és anya nem maradt szárazon)

...szóval csak rajtam, de minimum érintésközelben hajlandó elaludni. Következésképpen én nem alszom, de úgy tűnik, anélkül is lehet élni. Azt sokkal kevésbé bírom, amikor elviszik tőlem, olyankor a bukós pelusát szorongatom melankólikusan, mint egy tolsztoji hősnő a véres inget. De ma este megyünk haza, és onnantól nem adom.

Van hozzá kisebb-nagyobb sportrész, mózes, autósülés, takaró, napernyő, esővédők, bevásárlókosár, pelenkázótáska, és háromkerekű. A gyereket a vásárlónak kell biztosítania. A maci rögtön el is vitte egy test drive-ra (általában a zsiráf szokta kipróbálni a gyerekdolgokat, de most a nyuszi biztos nem engedte le, vagy valami).

Tegnap reggel nagy hiszti volt, a nővérek ugyanis elkövették azt a méltánytalanságot gyermekemmel, Mauglival szemben, hogy ruhát adtak rá (egy ujjatlan nyuszis bodyt). Ennek köszönhetően Zoárdra a következő állapotban találtam rá: arcán feháborodással vegyes rémület, két karja finnyásan eltartva, nehogy hozzáérjen a ruhához, a teste meg elképzelhetetlen pózokba facsarodva, hátha úgy sikerül kibontakoznia a ruhából. Szemében Thoreau megalkuvástól mentes elszántsága és életfilozófiája tükröződött, miszerint az ember iktassa ki életéből a pazarló civilizációs dekadenciákat (vö. nyuszis napozó), és elégedjen meg azzal, amit a természet önként nyújt neki (vö. inkubátor, szívecskés párna, macis könyv), illetve, hogy ez a ruha dolog egyébként is hülyeség. Amikor látta, hogy a vergődés nem segít, puszta akaraterőből feltornászta a pulzusát 200-ra (esküszöm, számító tekintettel figyelte közben, hogy reagálok), úgyhogy kétségbeesetten megkértem az egyik nővért, hogy vetkőztesse le. A gyerek, amint lekerült róla a ruha, megkönnyebbülten hanyattvetette magát, és elégedett mosollyal ajkán elaludt, szerencsére nem az a haragtartó fajta.

Ma viszont arcán ugyan dacos kifejezésse, de némán tűrte a tegnapi napozó párját, szerintem vádalkut kötött a nővérekkel, elvégre az egész kórházban alig van kétágyas szoba, ő meg két hete másodmagával hentereg. Mindenesetre, ha már így álltunk, megemlítettem neki, hogy nemisbéka néni (ehhe-ehhe) vett neki egy halom koraszülött-ruhácskát a fejlett nyugaton (ahol csak bemegy az ember a boltba, kiválasztja, és kifizeti, őrület), és nem háborodott fel, úgyhogy talán van jövője a ruhában tartásnak.

Ma ráadásul apás kenguru volt, ilyen:



Holnap reggelre meg berendeltek szoptatni, hadd szokjuk a jót.

Reggel aljas módon körberaktam a gyereket könyvekkel, hogy ne tudjon menekülni a kultúra elől. Néz majd nagyot, ha felébred.



Kiderült, hogy a dinnyéről és ablakról szóló mű nagyrészt textilből van, úgyhogy megint kutatóútra kellett indulnom. A maci esti tisztálkodásáról szóló habszivacs könyvet kb. a tizedik boltban találtam meg (1750-ért, de a mellette lévő üzletben már 3600-ért árulták ugyanazt, pedig nem hiszem, hogy tőlük a szerző annyival több jogdíjat kért volna). A búvár élményeit feldolgozó darab a tizenkettedik boltban jött szembe, de időközben felhívott Südve, hogy a Libriben is van párféle, szóval nem reménytelen a helyzet.

Zorcsi amúgy jól van, 1650g, délután rámrakják.

Az apás kengurun Zorcsi egész másképp viselkedett, mint velem szokott. Először az előző bejegyzésben található képen ábrázolt módon felkönyökölt, és úgy pislogott fel az apjára pár percig, majd letette a fejét, és addig nyuforgott, amíg hátra nem tudta billenteni annyira, hogy lássa az apját. Ekkor nekem feltörtek az anyai ösztöneim, és megigazítottam a buksiját, hogy kényelmes legyen, mire Zorcsi láthatóan felháborodott, és minden erejét összeszedve megint lement hídba. Ezt még egyszer eljátszottuk, majd az apja, akinek nincsenek anyai ösztönei, viszont megfigyelőképessége van, felhívta rá a figyelmem, hogy a gyerek valószínűleg úgy akar maradni.

Azzal vigasztalom magam, hogy azt mindig észreveszem, ha a pocoknak melege van, és tudom is, mit kell csinálni, illetve nagyon ügyesen vásárolok babaruhát (nagyjából egy éves koráig megvan a móringja DéZének, a sapkákat is beleértve), még ha ezekben nagyjából ki is merül a szülői tehetségem. Mindenesetre megsülni, vagy bárhol topisan megjelenni nem fog.

Viszont nem tudom, mit tett vele az apja, de a kenguruzás utáni napon (tegnap) Apjaneve Dani Zoárd Vulkán Turul Kilián szeme elnyerte végső színét (sötétbarna), és S. B., az orvosa konkrétan azt mondta, hogy hozzak neki könyvet. A fiúm először azt hitte, hogy ez csak újabb ürügy arra, hogy bemenjek a könyvesboltba, de pedig tényleg ezt kaptam házi feladatnak, hogy hozzak rágható könyvet, mert a malac már lát, és unatkozik, és el fognak sorvadni az agytekervényei, ha nem lát színes dolgokat. Úgyhogy ma olyan öt különböző boltban voltam (itthon valahogy nem számolnak a koraszülöttekkel, mint fogyasztói szegmenssel, nincs olyan üzlet, ahol egyszerre lehetne nekik gyógyszert, fejformázó párnát, negvennégyes ruhát, nyálazható könyvet, és az apjuknak sortot venni), és szeretném csendben megjegyezni, hogy én aztán igazán megértem, mennyi munka van egy könyvvel, mennyire nem megrendelésre jön az ihlet, és mennyit ki tud venni az emberből, hogy másoknak katartikus élményt nyújtson, még ha a végeredményen nem is látszik az emberfeletti erőfeszítés, a kín, verejték és könnyek, de azért kettőezer-ötszázat kérni egy olyan műért, ami mind történetszövésében*, mind az írói stílus kimunkáltsága terén** rengeteg kifogásolnivalót hagy maga után, az szerintem egy kicsit pofátlan. Talán mégiscsak inkább az On Thermonuclear War-t kellett volna megvenni a gyereknek Herman Kahntól, ahogy a fiúm javasolta (nukleáris napokat élünk, álmomból felébresztve is fel kell mondanom, mely országok rendelkeznek nukleáris fegyverekkel, és fejés közben a fiúm nukleáris fegyverszállítással kapcsolatos anekdotákkal szórakoztat), annak csak jobb lehet az ár/érték aránya, de nem vagyok biztos abban, hogy a kölök is elég jól tud már hozzá angolul.

* A "dinnye" kép után az "ablak" kép jön, minden átmenet vagy magyarázat nélkül.
** Nincsenek benne szavak.

Ráuszítottam a fiúmat a babakocsis kommentekre, utána elmentünk a brendonba (eztán én feladtam, de a fiúm még éjfélkor is babakocsis videókat nézegetett, és időnként megbökdösött, hogy figyeljek, mert most jön az izgalmas rész), és úgy néz ki, a Quinny Buzz lesz a nyerő. A kommentekből nekem a bugaboo tűnt a legjobbnak, vagy a bébé comfort, de szerencsére a fiúm türelmesebb, elmélyülősebb fajta.

Más. Én elolvastam minden szoptatási tanácsadót, és a kecskerutafű-teán kívül mindent ki is próbáltam, de a legfontosabbat nem írta senki, mégpedig, hogy el kell lazítani a mellkörnyéki izmokat (vö. hagyd magad, könnyebben szabadulsz). Ugyan mindenhol mondanak olyat, hogy kellemes dolgokra kell gondolni, meg a gyereket/tejcsatornákatkell az embernek maga elé képzelnie, de ezekre én azt hittem, hogy ilyen mentális izék, pedig valszeg szintén a fizikai ellazulást segítik. Viszont ha az megvan, akkor gondolhatok én akár Saddam Husseinre is, akkor is jön a tej.

A gyerekemzoárd meg koncepcionális félreértésben van a szopással kapcsolatban. Megérzi a szagom, cuppog-tátog, de ha a szájához nyomom a mellbimbóm, akkor szorosan összecsücsöríti, és az istennek nem hajlandó kinyitni. Amúgy ilyenkor elég muris, kicsit úgy néz ki, mint Kuka a Walt Disney-féle Hófehérkéből, de nem hívhattam fel magunkra a figyelmet harsány kacagással, mert csak zugszoptattam (volna), ugyanis sem a pattogós nővér, sem a főorvosnő nem támogatja az ilyesmit, csak a gyerek saját orvosa. Mindenesetre délután akkorát kenguruztunk, hogy ihaj, kicsit bele is aludtam, ha hazajövünk, szerintem levakarni sem lehet majd rólam a gyereket. Most a súlya egyébként 1450, hossza legalább 40 cm (az alkaromhoz mértem, ami annyi).

Ma már reggel óta ugrált a gyomrom, mert hétfő van, és hétfőnként rossz dolgok történnek a gyerekkel kapcsolatban, ráadásul reggel nem tudtam bemenni, mert ügyintéztem, hálistennek tegnap elég tejet hagytam ott. Aztán azzal fogadtak bennünket, hogy kenguru elmarad, mert sokat bukott, visszakapta kis időre az infúziót, de azóta már kutyabaja, úgyhogy megnyugodtunk. Egyébként apás kenguru lett volna, amire nagyon kíváncsi vagyok, de így inkább csak bekentük a tej módjára alvó gyereket, ahol hámlik. Különben egyre szebb, a bőre már igazi gyerekbőr, keze-lába hurkásodik, képet nem tudtam csinálni, mert csak besunnyogtunk látogatási időn kívül, inkább játszottunk.

Amúgy két hete kergetjük már a koraszülött-pelenkát, a forgalmazó először csak faxon volt elérhető, aztán kaptunk egy számot, amit nem vesznek fel, most a lehetetlennel is dacolva bementünk a telephelyükre, ahol kiderült, hogy az illetékes kolléganő beteg volt, hálistennek, már jól van, de csak délelőtt dolgozik. Úgyhogy holnap reggel újra próbálkozom, ha sikerül valahogy a dolog, misztikus, fejlődéstörténetes regényt írok belőle (borítóján a valós történet alapján felirattal keresztben), mert esküszöm, ksz. pelenkát szerezni nehezebb itthon, mint jelly beanst.

A másik aranyos történet az volt, amikor pótpöcköt akartam venni a medela mellszívóba, hogy a kórházban is tarthassak egy készletet higiénikusan. Felhívtam a forgalmazóékat, ahol közölték, hogy a ránézésre 20 ft gyártási árba kerülő pöcköt (három centis fröccsöntött műanyag) haccázé' adják, de csa viszonteladón keresztül. Úgyhogy elmentem a brendonba, ahol hosszas, mindkettőnk részéről kifinomult érvrendszerrel megtámogatott vitánk alatt kiderült, hogy 1. pöcköt raktáron nem tartanak, mert nincs rá kereslet, 2. pöcköt nekem nem rendelnek, mert mi van, ha nem megyek el érte, és a nyakukon marad, 3. a pöcköt előre nem fizethetem ki, mert nem tudják lehúzni a vonalkódját, amíg ott nincs. És itt a kígyó ennen farkába harapott.

Szóval na, ilyenkor szeretnék amerikában élni, ahol küldenének nekem aznap pöcköt/pelenkát utánvéttel, jókívánságokkal, köszönjük, hogy nálunk vásárolttal. Ugyanakkor, mint tudjuk, ami nem öl meg, az erősebbé tesz.

Írtam a másik blogomban arról, hogy miért veszünk a gyereknek egy autót (mármint azon kívül, hogy soha nincs túl korán elkényeztetni), és ennek kapcsán mindenfajta tanácsot szívesen fogadnék a babakocsiüggyel kapcsolatban (lehetőleg személyes tapasztalatra épülőt). A kritériumaink:

1. Legyen 0. hónaptól használható, minél tovább.

2. Mivel ugyan csicsergős, erdős, kilátásos helyen lakunk, de hegyoldal, kátyús és nincsenek járdák, valószínűleg a sétahelyre is autóval megyünk, szóval legyen travel systemes.

3. Lehetőleg háromkerekű, nagy kerekekkel.

4. Legyen könnyű (sok a lépcső).

5. Legyen egy kézzel összecsukható.

6. Isofix.

7. Lehetőleg minél kevesebb helyet foglaljon összecsukva.

Vettünk a gyereknek egy hűtőt, elvégre ma egy hetes. Amúgy nagyon csinos, ma már, most először, kifejezetten emberformája volt, ádáz arccal aludt, mint a fiúm szokott, és amikor rátettem a kezem, belesimult a mellkasával a tenyerembe. Tegnap egyébként majdnem megijedtem, hogy rossz anya vagyok, de aztán kiderült, hogy csak azért esett le a gyerek oxigénszintje, amikor simogattam, mert csikis, határozottabban kell őt fogdosni. De most tényleg szép gyerek, és szépeket is mondanak róla, hogy nyom nélkül gyógyult a tüdővérzésből, jó a röntgenje, és egyre több levegőt vesz magától. Tegnap, amikor figyeltem, majdnem átfordult hasból hanyattba (szerintem meg akart minket nézni magának), de útban volt a karja, ezért csak keresztbefekvősre sikerült magát tolnia (mínusz két és fél hónaposan!).

Ja, hűtő meg azért kellett, mert a réginek gyenge a fagyasztója, és az anyatejet erősen kell fagyasztani (merthogy az is van nekem). Otthon most mindent elborítanak a sterilizálók (van egy mikrós, van egy elektromos, van backup oldat áramszünet esetére, és a forralásos módszerrel is megismerkedtem) és a fejők (kézi avent, elektromos medela, az avent hatékonyabb, de leszakad tőle a kezem), és sikerült elérnem azt a tudatállapotot, hogy ha meglátok egy szendvicset a fiúm kezében, akkor vissza kell tartanom magam, nehogy kirántsam a kezéből és kifőzzem. Lényeg az, hogy a gyerek már napi négyszer 3 g anyatejet kap, ami egészen emberes mennyiség, bacija nincs, továbbra is rejtély, mitől született meg.

Szóval a kismamatopikoknak, amiktől egyébként a hajam az égnek mered (régebben, ha zaklatott arckifejezéssel közelítettem felé, a fiúm azt kérdezte, a szüleimmel beszéltem-e, most meg rögtön azt feltételezi, hogy biztos kismamatopikot olvastam) egyelőre két pozitív hozadéka volt: a salvus víz (állítólag nem mindenkinek hat, de nekem két korty napokra elmulasztja az összes savasodós-refluxos problémát), meg a szoptatóspárna (amit amúgy itt is javasolt kommentben valaki).

Azt, hogy ezzel a párnával  szoptatni hogyan lehet, egyelőre elképzelni nem tudom, de a derekamat napközben nagyon jól tartja (vízszintesen hanyattfeküdni kényelmetlen, oldalt nem lehet notebookozni, ebbe viszont bele tudok kuporodni gerincrevágott büdösbogár pózban), északa meg valóban emulálni lehet vele a hasonfekvést, bár az egy kicsit körülményesebb, tekintve, hogy egy duplaszéles-belefulladós paplan alatt alszom négy darab párnával és egy darab zsiráffal, illetve most már a szoptatóssal is, úgyhogy szombatról vasárnapra virradólag többször előadtuk a Laokoón-család haláltusáját én, a zsiráf és a párna, de aztán kitapasztaltam, hogy ha nem teszek hirtelen mozdulatokat, akkor nem támad, azóta jól vagyunk.

Amúgy a múlt heti utazás előtt kínomban vettem egy terhesnadrágot (nyári terhességre készülve tele vagyok aranyos kis empire ruhácskákkal, meleg gatyám viszont nem volt) a C&A-ban, hát ez sem lesz rajtam többet szerintem. 34-es (terhetlen méretem 36-os), de így is óriási, hosszú, kényelmetlen, hülye anyagból van, nem akarom, nem szeretem, maradok igénytelen, mackónadrágos vemhes nő.