kicsi malac

Nem akarom én elhanyagolni a Mucit blogilag (amíg nem tud olvasni, addig van itt jó világ), de egyszerűen nincs kapacitásom beformázgatni a képeit, úgyhogy most csak szöveges jelentés.

Elvittem a dévényes terapeutájához állapotfelmérésre, aki azt mondta, ne aggódjak, a Don nagyon hipotón volt, és ezért nem jár még magától, de kapaszkodva tök jó a tartása, a lábával is szépen lép, csak meg kell erősödnie a hátának. És szerinte ha tornáztatnám vagy ő kezelné, azzal többet ártanánk (mert az azért babaszemmel kínzás), mint amennyit segítene, ha mozog eleget, akkor magától is jól lesz. Mivel eddig nagyon lelkiismeretesnek ismertem meg, hiszek neki. A Muci eközben gyorsan végigment az ottani játékokon, majd boldogan talált két mobiltelefont, amiket elvettem tőle, ekkor viszont rávetette magát a kazettásmagnóra, és nem túlzok, fél perc alatt megtanulta rajta, hogyan kell kivenni a kazettát, visszatenni, elindítani, megállítani.

2010 egyébként a fogak éve nálunk, nekem jön a második bölcsességes, a Mucinak meg láthatóan kijött a bal alsó négyes, illetve a jobb alsó hármas, tekintélyes méretű nyáladzás kíséretében. A darabos kaját viszont azóta is kiköpködi, ha nem töpörtyű vagy pörkölt.

Ha már kaja, elmondom a fényképeket, amiket azóta sem volt időm beszerkeszteni. Agnus itt volt 31-én, akkor fotózkodtunk, az egyiken a Don agnus mellett áll, és tulajdonosi mozdulattal nyugtatta a térdén a kezét, ilyen hipercool pózban, azt majd fel is teszem, miután levágtam róla agnus nem publikus részeit.

Meg volt olyan, hogy ketten könyörögtünk a Mucinak, hogy esdekeljen éhező kisgyerek módjára a zsíroskenyérért, amit egészen addig a pillanatig magától csinált, amíg elő nem került a fényképezőgép. Mindezt azután, hogy megette, illetve megetette velünk az agnustól kapott doboz csokis keksz felét (a másik felét széjjelmorzsolta a padlón, illetve belekente a kanapéba, mi így mulatunk szilveszterkor).

És a Muciban még az is tök jó, hogy lehet vele beszélgetni, a visszatérő viccünk például az, hogy rámutat a lámpára, és azt mondja, nem bámpa, vagy bámpa nem, amin nagyon nevetünk, mert ez nagyon vicces, hogy már majdnem be tud csapni. Továbbá olyan komplex, mélyebb megtárgyalnivalóink is vannak, hogy például rázogatja a nagy fikusz köré kerítésként odarakott szárítót, és mondogatja, hogy hoppá (a hoppá azt jelenti, hogy valami mindjárt nagyon le fog esni véletlenül), én meg mondom neki, hogy nem hoppá, gyere ide, Csucsukám, mire Csucsuka az illúzióim eloszlatása végett közli velem, hogy nem-nem dejide, hoppá. Hasonló jellegű konfrontációnk, amikor megkérdezem, hogy kaka történt-e, mire a Don helyesel, hogy kaka, és a javaslatomra, hogy akkor cseréljünk pelenkát, azt válaszolja, nem-nem, és elszalad. Azért cserélünk, mert korlátozó szülő vagyok.

És a lelke is érzékeny, amikor a konyhában sündörög körülöttem, és véletlenül meglököm, akkor jobban teszem, ha azonnal lehajolok hozzá, és bocsánatot kérek tőle, megmagyarázva, hogy nem direkt csináltam, mert különben ország-világra szóló műhisztit rendez a méltatlanul kezelt gyerek (nagyjából fél percig, amíg eszébe nem jut, hogy az alsó fiókot ma még nem pakolta ki). Szóval ügyesen neveljük egymást tisztességes bánásmódra.

Ja, meg a fésülködés. A Muci imádja, ha fésülöm, és közben mondogatom, hogy mennyire szép ez a gyerek, úgyhogy amint teheti, lenyúlja a fésűt, és egyedül fésülködik, lehetőleg elém állva a kis önelégült, füligérő babapofijával, és elvárja, hogy mondogassam, milyen szép ez a gyerek. Egy nárciszt csináltam belőle.

És rászoktattam, hogy ha valamelyikünk véletlenül direkt kiborít egy doboz akármit, azt össze is kell szedni, aminek pillanatnyilag a kétszereplős stádiumában tartunk, vagyis én ülök a földön a dobozzal, a Muci meg szedi a dolgokat, és a kezembe nyomja, hogy tegyem bele. Gyanítom, munkaerő szempontjából nem ez a leghatékonyabb módszer, és engem simán el lehetne bocsátani minimális végkielégítéssel a pakolóiparágban elfoglalt pozíciómból, de olyan jó vele együtt dolgozni valamin.

Az apukájától meg rengeteg (ezres nagyságrend) sok foszforeszkáló csillagot és égitestet kapott az itteni ágya fölé (az ottani fölött már van), pillanatnyilag próbálom kirakni belőlük a főbb csillagképeket, és remélem, nem zavarja meg a sok hold. De majd ezt is elmagyarázom neki.

Boldog Halloween Mucival, a sütőtökkel. Képekben.

Elolvasom »

Ebben a bejegyzésben a legújabb fejleményekről lesz szó, játszóteres képekkel. Itt alant a Muci nem szomorú, hanem westernhősös arcot vág, miközben belovagol a városba (meg a szemébe süt a nap).

Elolvasom »

Én nem tudom, mi van a gyerekkel, de a legutóbbi dévény óta nem bírok vele (jó értelemben). Folyamatosan megy és csinálja a dolgokat, és nem abban a könnyed nyári szellő tempóban, mint eddig, hanem ma reggel például odarobogott a hűtőhöz, kinyitotta, kibontotta a benne lévő gombás sertést, és már tömte volna a gombát az arcocskájába, mire kettőt pislogtam (és ez ráadásul reggeli után volt, bár lehet, hogy komolyan kellett volna vennem, amikor a kérdésemre, miszerint elég volt-e a tápszer, rávágta, hogy nem, de hát mostanában minden kérdésre azt feleli, hogy nem, az a biztos). Ez három napja még úgy nézett volna ki, hogy szép lassan meg-megállva megközelíti a hűtőt, elbabrál a kinyitásával, áhítatosan nyitogatja-csukogatja egy darabig, majd elkezdi feltérképezni, mi van benne. Ezalatt én elmosogatok, felporszívózok, és még pont időben elkapom, mire megtalálja a gombát.

És ugyanez van a szellemi fejlődésével, vagy minek nevezzem. Tegnap unatkozott egy kicsit, úgyhogy felszedtem magam mellé az ágyra, és megmutattam neki a notebookon, hogy ott a baba (a saját fotóival). Egy idő után a Muci ugyanúgy elkezdett mutogatni a képekre, hogy ba! baba!, és amikor átváltottam a böngészőre, akkor felháborodottan rácsapott a billentyűzetre, hogy "baba!". Nekem ez nagyon furcsa, hogy előbb-utóbb ebből a kiscicaféléből egy olyan gyerek lesz, akivel beszélgethetek, meg minden (még ha csak arról is, hogy baba).

Dévényen is alakított egyet, magától felállt négykézlábra, majd megtámaszkodott a zsámolyban, és felállt teljesen. Utána meg az irányított mászás közben egyáltalán nem sírt, mint eddig, hanem röhigcsélt (de magától még nem megy neki, legfeljebb 1-2 lépés). Utána meg kapott ún. szörfruhát, amit először (pár hónapja) nagy döbbenettel fedeztem fel a boltban, de aztán rájöttem, hogy nem bébiszörfhöz adják, hanem azért praktikus, mert így nem kell annyit kenegetni a vízben ázó gyereket, mégsem ég le. És annyira vagány cucc, hogy vágyakozva nézegettem már egy ideje, de nem szoktunk víz felé menni, úgyhogy sajnáltamrá a pénzt, most viszont nagyon le volt árazva, és ennyit megér az, hogy hátha mégis stradolunk idén. Fotó majd lesz, de még egy-két napig nagyon sok a munkám, nincs fényképre időm.

Ma jó hosszú nap volt, és úgy esett, hogy kétszer is meg kellett etetnem útközben a gyereket, ami nagyon nem egyszerű, mióta tisztességesen mozog. Az egyik kezemmel ugye próbálom megtartani a kormánykerék, a kormánykerék gombjai, illetve a cumisüveg iránt aktívan érdeklődő zsák bolhát, a másikkal meg próbálom lecserélni a cumisüveg zárótetejét a cumira, anélkül, hogy kiönteném a tartalmát (igény esetén cirkuszban is vállalunk fellépést).

Na de a legjobb az volt ma, hogy szereztem a dednek a turiban öt darab pántos rövidnadrágot, három darab kockás inget és egy darab pediped típusú cipőt összesen valami ötezer alatti összegért (és majdnem mindegyiken rajta volt még a gyári cetli), és rájöttem, hogy azért szeretek gyerekruhákat ott nézni, mert akárhogy is vesszük, elég gyér itthon a kínálat egy-egy évadban. Ezzel kapcsolatban javaslataim is lennének a gyerekruhagyártó cégeknek, tök ingyen, cserébe viszont csinálják meg:

1. A kalózos motívum kisfiúruhákon időtállóan menő, mindig, mindenhol. Ezenkívül jól variálható is, lehet kalózhajó-minta, kalózok kinccsel minta, kincses térkép minta, kalózok naiv stílusban, anyámkínja.
2. A Disney által legügyített Micimackó és a bagázsa helyett vásárolja meg valaki a Calvin & Hobbes motívumokat (vagy egy részüket). Engem ezzel nagyon hűséges vásárlóvá lehetne tenni.
3. Tök kockázatmentes, viszont meglehetősen hasznos és kelendő lenne, ha legalább egy babaruhabolt tartana ún "alapkészletet" az aktuális kollekciótól függetlenül. Vannak ugye a babaruházkodás alapszínei: világoskék, rózsaszín, piros, drapp/barna, sötétkék, na ezekből  kellenének egyszerű szabású alapruhák (harisnya, body, nadrág és kantárosnadrág rövidben és hosszúban, szoknya) normális áron, és akkor a puccosabb darabokat ezekkel lehetne kombinálni (de lehet, hogy csak nekem van ilyen tikkem, hogy hadd tudjak már mindig kék harisnyát venni a gyereknek a kék cuccaihoz, akkor is, ha éppen az almazöld és a hupilila az év divatszíne).
4. A színes keresztbecsíkos pólók és zoknik minden kisbabán jól állnak (ők még kövéren is  szépek). A csík vagány. A csík a barátunk (mármint nekem annyira nem, de a gyereken szeretem). A színes csíkokat többféle nadrággal/szoknyával lehet kombinálni. Ugyanez az álláspontom a kockás ingekkel kapcsolatban (na jó, azokhoz a szoknya annyira nem megy).

 A cipő viszont nagy ötlet volt (eddig azért nem vettem, mert nem tud még járni,és nem akarom, hogy sokat ácsorogjon a Don), az idő fele részében ugyan le akarta rángatni a lábáról, viszont cipőben hajlandó volt bal lábbal is lökni magát kúszás közben, amit eddig soha. Meg állni is stabilabban áll, bár azt nem tudom, észrevette-e.

Hát ezek vannak mára, nagy vonalakban.

Ebben a bejegyzésben a Don nagymozgásos dolgokat végez, illetve etetőszéket kap, ez utóbbit képi következményekkel.

Elolvasom »

Ebben a bejegyzésben leginkább a Muci születésnapi ünnepségsorozatáról lett szó, illetve az ajándékokról, melyekkel az egy éves babaistenség előtt áldoztak rokonai és szerettei. Képekkel.

Elolvasom »

Ebben a bejegyzésben a Don nagyon sok füvet lát hirtelen, amitől először megijed, de utána három napig úgy tűri a mínuszokat, mint egy született hegymászó (bár a hegymászókkal nem megy az anyukájuk is, hogy átpelenkázza őket). Hosszú bejegyzés, sok képpel.

Elolvasom »

Ebben a bejegyzésben több gyerekzokni szerepel, mint eddig az egész blogban, illetve a Don duplán is látható.

Elolvasom »

Fejlesztem a gyereket szándékosan, ő meg fejlődik.

Elolvasom »

Ebben a bejegyzésben szó esik a legújabb generátorunkól (bejegyzések folytonos biztosítása akár háborús körülmények esetén is!), továbbá a legújabb gyerekhordozó eszközünkről, amiről többen ki fogják szerintem szúrni, hogy nem mei tai, és lesz egy kis nosztalgiázás is a végén.

Elolvasom »

Ez a bejegyzés leginkább a gyerek kedvenc játékairól szól, illetve ismét megemlítem benne a pohárból ivást. Képekkel.

Elolvasom »

A húsvét jól telt, én leginkább dolgoztam, a fiúmat meg sziklán ette a fene, aztán vasárnap este hazajött leégve, fenyőgyantásan, tele sebhelyekkel, és vidáman mesélte, hogy milyen jó volt, mert nappal a sziklán égette a nap meg karcolta össze magát, éjszaka meg a szabad ég alatt aludtak fenyőgyantában hemperegve. Mondjuk mstanában nagyrészt egyformán néznek ki a Mucival, mert a kisebbik is képes a nyílt padlón összekarcolni magát valamivel, de ez nem tartja vissza a kúszástól. A top kedvenc célpontok 1. az elektronikus eszközök, bármi is legyen az, 2. a padlón hagyott edényfélék (tányér, pohár - kezdünk eljapánosodni, a legritkább esetben eszünk az asztalnál, mert ott a Dont nem tudjuk hova tenni, inkább leülünk mellé a földre) és sörösüvegek.

Na de vissza a húsvéthoz, hétfőn így lohengrinezett a malacfülű (a bejegyzés elvágásáért bocs, a főoldal kezd áttekinthetetlen lenni, ha így nagyon béna, majd visszacsinálom, addig is kattintás a teljes élményért):

Elolvasom »

Tegnap egyébként a fiúm is mondta, hogy a Muci megfeledkezett magáról egy pillanatra, és utánakúszott a könyvének (énfiam!), ma meg leraktam tőlem egy méterre, és fél órával később egyszer csak valaki megnyalta a lábamat. A helyváltoztatás módszerét ugyan nem láttam, de kezdek reménykedni, hogy esetleg mire iskolába adjuk, addigra megtanul kúszni. Amúgy meg pár másodpercre már fel tud menni könyöklős négykézlábba, de a kutyázástól még messze van.

Voltunk ma vásárolni (kiderült egyébként, hogy nem hipotón vagyok, és a Muci sem hízott két kilót húsz deka alatt, hanem a fiúm után nem állítottam vissza a kengurut, ezért tűnt olyan nehéznek, de most megtettem, megnyugodtam), és mivel a medúzák két hét múlva kirándulást terveznek az összes gyerekünkkel, vettem neki 50-es napvédő krémet (egyébként ezzel gondban leszek, mert az UV-A hatására képződik D2 vitamin a bőrben, ugyanakkor az UV-A bőrrákkeltő is, és oké, egyelőre kap csukamájolajat a gyermek, de egy éves koráig ajánlják (abba bele se merek gondolni, hgy fogalmam sincs, mikor lesz egy éves), utána viszont pontosan mennyi UV-A-t adagolhatok neki? Olyan jó lenne, ha lenne egy ilyen használati utasítás, hogy teszem azt, a nyári hónapokban reggel 8:17 és 8:26 között tegyem ki a napra, de így meg vagyok lőve, és inkább visszamennék az őskorba), meg kicsit elmeroggyant meglepetést húsvétra, továbbá ilyen sárgabarackos rizspépet (jelentem, viszi). Na de nem ez a lényeg, hanem hogy amikor jöttünk be a kocsitól a zacskókkal, a második kapunál tenném le az egyik szatyrot a kezemből, hogy akkor most kinyissam, de nem tevődik le, erre ránézek, és hát Muci ott fogja ilyen csillogó, büszke arcocskával, szorosan markolja a tömpe kis ujjacskáival, és néz rám vigyorogva a fogával, várva a hatást, hát azt hittem, megzabálom. Jó ez a tavasz.

Megint hónapforduló, megint beszámoló. A Don tíz hónapos lett, korrigáltan hét.

Hossza: 72 centi.

Súlya: egyezzünk ki nettó 7600 grammban, egy hete 4 dl tápszer után pucéran volt kereken 8 kiló.

Fogak: március idusa a fogakról szólt itt nálunk, pontosabban arról az egyről, amit nagy ovációval köszöntöttünk, tetszik, megtartjuk. Mostanra akkora, mint egy rizsszem, és ma vettem is az egyfogúnak egy babafogkefe-készletet. Az aktuális darabvége nem sörtés, hanem recézett gumi, hogy szokja a dolgot. Tudtaeön rovatunkban megemlíteném, hogy kisbabáknak nem szabad fluoros fogkrémmel mosni a fogát, mert ők még lenyelik, és fluoridózis (fluoridosisra lehet rákeresni) áldozatává válhatnak, ami azt jelenti, hogy csúnya, világosfehér (másnál barna) foltok jelennek meg a végleges fogakon. Amikor Muci hároméves unokanővérét felvilágosítottam erről, akkor végső érvként azzal tromfolt le, hogy de az anyukája megengedte, hogy lenyelje a fogkrémet, és ezzel belém is fojtotta a szót, mert anyukákkal én nem vitatkozom a távollétükben. Azt is lehet egyébként, mármint lenyeletni, csak akkor fluormenteset kell venni.

Evés: a gyermek egyik percről a másikra (szó szerint) megtanult kanállal enni, azóta eszik kanállal is. Ha valami nagyon savanyú, vagy ízetlen, akkor rakok bele neki egy kis gyümölcs- vagy nádcukrot, de alapvetően inkább a natúr dolgokat nyomja, párolva, sütve, a zöldség-gyümölcs-csirke-rizs vonalon. Ja, meg ma kapott babáknak szánt babapiskótát, attól kevésbé féltem, mint a kenyértől, mert kevésbé morzsálódik.

Beszéd: releváns helyzetekben azt mondja, nem, nekem egyébként azt szokta kántálni, ha valami kisebb problémája van, hogy mememememe, az apjának meg hogy bebebebebe, meg tud egy csomó hangot. Ha felizgatja magát, akkor csücsörít és fújtat, majd elégedetten elvigyorodik. Vannak szavai, amikről nem tudjuk, hogy mit jelentenek. A hároméves unokanővére egyébként megkérdezte, hogy hogyan fogjuk hívni a Danit, amikor nagy lesz, mert szerinte őneki valami más volt a neve, amikor még kicsi volt (a szülei ugyanúgy szólították, mint most). Ez nagyon kísérteties volt, mert nagyon határozottan állította, mindenesetre a Donnak egyelőre még fogalma sincsen arról, hogy ő Dani, vagy hogy mi meg apa és anya vagyunk, mert ezeket nem szoktuk előtte emlegetni, csak azt tudja, hogy nem.

Nagymozgás: áttörő előrelépésről nem számolhatok be, karban-hátban még mindig hipotón a kölyökképű, csak olyanok vannak, hogy lábtámasszal már kúszik (ha lejtőt csinálok neki a kitámasztott gyúródeszkára tett polifoammal, akkor rémülten kapaszkodik, és nagyokat pislog), meg kenguruban már nem feszíti hátra a karjait és a nyakát (ez jellegzetes hipotón tünet, úgy könnyebben meg lehet feszíteni a hátizmokat), hanem az egyik kezével belém kapaszkodik, a másikkal a szimpatikus dolgokat szedi le a polcokról a boltban. Egyébként lehet, hogy én is hipotón vagyok, mert alig bírom már el, vagy lehet, hogy a ruhában-pelenkában-bekajálva 9-10 kiló már meghaladja a képességeimet. Keresünk új eszközt a baba hordozására, lehetőleg valami hátizsákfélét, mert elöl már zavaróan sok helyet foglal.

Finommozgás: semmi különösen új nincsen, gombokat nyomgat, egyik kezéből átvesz a másikba dolgokat, egyik tárggyal ütögeti a másikat, de a cumiját az istennek nem hajlandó megfogni, azt szerintem rangján alulinak tartja, hogy a saját kezével egyen, mint az állatok. Minden mást viszont megfog, és a szájába gyömöszöl.

Alvás: továbbra is este nyolc-kilenctől reggel nyolc-kilencig nyomja, de mostanában reggel hat körül felébred, kurjongat, hasrafordul, én lemegyek dagadt szemmel, és visszafordítom, majd alszunk tovább.

Betegségek: semmi, amikor a foga kijött, akkor is csak annyi extra tünete volt, hogy ok nélkül röhincsélt, csak a köcsög ekcémára kell figyelni, mert túlmelegben és víz után, ha nem kenem be, akkor előjön. Ugyanazokon a helyeken. Viszont az ekcéma óta felvette azt a szokást, hogy ha ingerült, frusztrált, vagy álmos, akkor a homlokát vakarja fontoskodva. Olyankor nagyon édes.

Összegezve, a március a Fog, a Kanál és a Nem hónapja volt, ez így nem is kevés, maradjanak velünk.

Nem akartam telibevakuzni az ébredező malacot, ezért homályos-bemozdulósak lettek a képek, de a hangulat szerintem átjön:

     

Szóval az volt, hogy az ötórási etetés után a Don ragaszkodott hozzá, hogy lefektessük egy kicsit sziesztázni, így lett három óránk az apjával, hogy kicsomagoljuk a játékait, és játsszunk velük egy kicsit.



A Dont elsősorban még mindig az emberek érdeklik a világon a legjobban, annál nagyobb mulatság nincs, mint amikor sokan körbeállják a malacot, és mindenki beszélget vele, attól teljesen extázisba esik. De szerencsére már attól is, ha pelenkázom, vagy öltöztetem, vagy egyszerűen csak ránéz az apja. Ez megfizetehetetlen tulajdonság, ettől mindig borzasztó jó szülőknek érezzük magunkat, pedig csak arról van szó, hogy a malac nagyon vidám természetű.

Szóval karácsony: a lemezautóban mézessütemény van, azt a fogakkal rendelekező családtagok fogják majd elfogyasztani. A randa macifejű gúla az ilyen fejlesztőjáték, és a Don kivételezett kedvence a dévényezésen, azért kapott itthonra is ilyet (tetszik is neki). Az ún. mókakockában mindenféle zörgethető meg nézegethető meg benyomható izé van, azokat később fogja majd szeretni a tulaj. A napocska már most nagyon tetszik neki, plüss, egyik fele alszik, a másik mosolyog, és felhúzásra zenél. A játszócumi egy elefántot ábrázol, a FP kisautóban meg gyöngyök zörögnek, amikor megy. A búgócsiga a fiúm kedvenc játéka lett, csodacsiga, mert nem csak búg, hanem ha elég hangosan bepörgeti az ember, akkor orgonazenét játszik.

Azt egyébként nem tudom, hogy a Don észrevette-e, hogy karácsony van, mert kilenc körül még azért felébresztettem enni, akkor jót kacagott azon, hogy beesik a macik közé, majd evett és visszaaludt. A karácsonyfa akkor gyakorolta rá a legmélyebb benyomást, amikor az apja hadonászott vele felállítás közben, bár a fiúm állítása szerint már azóta is előfordult, hogy érdeklődve szemlélte. Mindenesetre nem tűnik boldogtalannak, bár a kedvenc játékai azóta is mi vagyunk, de ez részünkről kölcsönös.

Mindig elfelejtem bevinni a fényképezőt, amikor viszem fürdeni a malacot, ha pedig már vízben a gyerek, akkor nem ugrálok, pedig ott vigyorog a legfényképeznivalóbbakat. Most a telefonom azért szerencsére kéznél volt:



Szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy én kentem el digitálisan az elkennivalókat a szemérem védelmében, a Donnak amúgy élőben megvan mindene.

Ma egyébként kimerészkedtünk az ún. emberek közé, mert egyikünknek nem volt már elég tápszere, de az ünnepekig asszem ilyet többet soha, gyilkos hordák pusztítanak mindenhol. Ha már patikában voltunk, vettem ilyen Babé koszmó elleni sampont a koszmó boynak megelőzésképpen, hát énnekem még ilyen drága samponom nem volt, mondtam is neki, hogy Zoárdfiam (ha ezt mondom, mindig nagy, fülig érő, fogatlan vigyorgás a válasz, úgyhogy gyakran mondom), szóval Zoárdfiam, fémdobozos sampon félévesen, azért te se panaszkodhatsz. Mondjuk nem is szokott.

Új feature egyébként, hogy megtanulta átkarolni fél kézzel a nyakam, miközben viszem le a lépcsőn, úgy, hogy a buksi fejét a vállamba fúrva szuszog, tiszta idilliek lennénk, ha mindeközben nem rugdosná veszettül a gyomromat (pont odáig lóg le a lába, és szerinte soha nem megyek elég gyorsan), mindenesetre én meglehetősen elolvadva, bár levegőt nem nagyon véve szoktam így közlekedni vele.

A másik, hogy nem tudom, honnan, de pontosan tisztában van azzal, hogy csinál a repülő. Amikor a fiúm vízszintesen a feje fölé emeli, akkor kifeszíti magát, és széttárja a karját, közben röhög. Mondjuk a repülők általában nem köpnek annyi tápszert az alattuk lévőkre, mint a múltkor Zé, de akkor nemrég evett.

És a végére egy olyan kép, ami azt ábrázolja, hogy csinál a Don, amikor valami kéréssel folyamodnak hozzá:



De végül aztán hajlandó volt megemelni a popsiját, hogy ott is megmoshassam. Majd egyszer biztos ő is kér tőlem valamit.

Jeles dátumok vannak most, a Don ma fél éves, és ma van négy hónapja, hogy hazahoztuk az intézményből, tegnap volt korrigált három hónapos, és tegnap volt egy éve, hogy megfogant.

Szóval ezalatt a négy hónap alatt, amit itthon töltött, hízott pontosan négy kilót, mert most 6,20. Mondjuk ebbő nagyjából kettőt a hazaérkezése utáni első hónapban szedett magára (most már nem mérem, hogy mennyit eszik, úgyhogy tegnap eszembe jutott, hogy legalább azt megnézem, havi szinten hízik-e eleget, aha, csakhogy a kívánatos hízás mértéke életkoronként változik és a születésihez kell viszonyítani, én meg csak két dolgot nem tudok, az egyik a születési súlya, a másik az életkora ebben a viszonylatban). Mindenesetre nem tűnik alultápláltnak, de a cherokee rugikon kívül minden reménytelenül széles rá.

Azt hiszem, így hat hónap után kijelenthetem, hogy a Don nagyon jó gyerek. Sírni szinte soha nem sír (na jó, pelenkázás után, kaja előtt van egy sor üvöltözés, hogy tudjam mihez tartani magam, de az negligálható), viszont rengeteget vigyorog. Az egyik kedvenc játéka az, hogy Nézik A Babát. Múltkor a fiúm bevitte a munkahelyére, ott elkezdte nézni, ettől a Malac teljesen extázisba esett, és félórán keresztül röhincsélt, ráadásul ez a kísérlet bármikor, bárhol megismételhető. Még a kajás bőgést is felfüggeszti pár másodpercre, ha rávigyorognak, és visszamosolyog. Időnként gurgulázva kacag, de csak ha valami nagyon vicces (meg néha álmában).

Másik kedvenc dolga a fürdés, főleg mióta beadtam a derekam, és vettem neki újszülött-szűkítőt. Rettenetesen élvezi, hogy csapkodhat, amennyit akar, és nem megy az orrába a víz, meg felnyomja magát hídba (a vízben ugye könnyebb), ilyenek.

És elkezdte mindig nézni, hogy én mit szólok a dolgokhoz, a kádban például folyamatosan az arcomat figyeli, miközben csapkod, de egyéb ismeretlen, vagy veszélyesnek tűnő helyeken is. Ha valahol jól érzi magát, csak időnként pillant rám, de mindig látótávolságban kell legyek.

Enni a szokásosat eszi, tápszer (Beba HA 2), sütőtök, krumpli, alma, körte, igazából ehetne többfélét is, csak nekem gondom van az új dolgok elfogadásával, azért a cékla kap majd egy lehetőséget. A védőnő a lelkemre kötötte, hogy rendes kaját csak kanálból adjak neki, de azt nem szereti, és szerintem korrigált három hónaposan hadd ne kelljen még kanállal szenvednie, majd megtanulja, ha itt az ideje, vagy eszik egész életében kézzel, bánom is én. Egyelőre főzelékes cumiból megy a sütőtök, abban profi.

És érdeklik a játékok, odanyúlni-megfogni-magához húzni egyelőre még csak a textilneműket szokta, de a dévényen imádja bökdösni például a macifejű, szétszedhető, billegtethető, csörgős izét, ami tipikusan az a borzasztó ronda, mesterséges küllemű műanyag játék, amitől engem a víz is kiver, de a Don akarata az első, úgyhogy felkutattam és beszereztem neki karácsonyra. Remélem, addig nem dönt úgy, hogy a hülye maci miatt kell dévényezni, és látni sem bírja. Na, lényeg, hogy minden tetszik neki, ami színes és hangokat ad, vagy nagy fehér falfelület, de a kedvenc még mindig az elefántos ágytakaró.

Ha már dévény, nagy hümmögés után közölte velünk hétfőn a terapeuta, hogy mostantól elég hetente egyszer mennünk, mert a malac jól halad, a korrigálthoz képest előbbre van. De kell még járni, mert laza. Szóval most abból állnak a fizikai képességei, hogy felkönyököl, nagyjából tetszőleges ideig úgy marad, illetve igény esetén ebből a hátára fordul. A feladat az, hogy hanyattból is tudjon hasra, de egyelőre nem érti, amikor tuszkolom az oldalára (a terapeuta szerint minimálisat segítsek, és ő is tegyen bele valamit), hanem azt hiszi, ez egy újfajta babamasszázs, és kéjesen nyögdécselve vigyorog.

Az éjszakát este f8-tól legalább reggel 6-ig átalussza, de tegnap meg ma például csak nyolckor keltett, nem is feküdtünk már vissza. Napközben csak szunyókál néha ott, ahol éppen van, nincs időhöz kötött alvása.

Ja, és a legjobb a végére: tegnap nagyon büszke voltam a Donra, mert végre Rosszalkodott. Először azt hittem, véletlenül esett ki a cumi a bölcsőből, de harmadszorra gyanút fogtam, különös tekintettel arra, hogy a fekmagasság körül van vagy tíz centi teli deszka, meg felette is rácsok, úgyhogy megfigyeltem az aktust, és a Malac valóban szándékosan tornázza kívülre a cumiját. Ez azt jelenti, hogy tud fogni, céljai vannak, szándéka, kész terve a jövőre nézve, bízik bennem, hogy mindig odamegyek visszaadni a cumit, és nem tejbetök. Jó nálam, na.

Zé itt éppen az idősebb, csörgős nőkre bukik. Meglepő volt egyébként, hogy tényleg érdekelte a másik baba, sajnos a bimbózó barátságot kábé egy perc múlva félbeszakította a szintén jelen lévő nagymama, aki lecsapott legifjabb fiúunokájára, és onnantól totálisan kisajátította az elkövetkezendő három órára (mármint Zorcsinak ez nem volt ellenére, csak azért sajnos, mert kíváncsi lettem volna az interakciójukra).



A következő képen a költőt a korai, kék korszakában láthatjuk. (Természetesen nincs szüksége sálra, csak mostanában ha meglátok valami nagyon édes apró ruhadarabot, valami kattan bennem, és kénytelen vagyok megvenni az akaratom ellenére. Biztos az ufók csinálják. Meg egyébként is le volt árazva. És az L. éppen arról magyarázott nekem, hogy vajon a batman vagy a maci-e a menőbb, úgyhogy többszörösen nyomás alatt voltam. Nincs az a bíróság, ami elítélne).



És végül mindenképpen szerettem volna megörökíteni az első krumplis sütőtökömet, amit a gyerek megevett. Nem szép látvány, de legalább ízre is gusztustalan, hálistennek a babák akarata kifürkészhetetlen.

Minden rendben van ám, csak mostanában egyszerre próbálok dolgozni három helyre, gyereket szabályos időközönként megetetni, meg a fiúmmal profi gésaként elbeszélgetni a motorszerelésről, és ilyenkor a blogba nem ír senki.

Ami a habtapit illeti, felkerestem például a Regio Játéknagykert itt a szomszédban, ahol egyrészt elrettentem a kínálat bőségétől, másrészt ráébredtem, hogy ez a habtapi is ugyanazon műanyagcsaládba tartozik, mint a hungarocell és a polifoam, amiktől nekem borsózik a hátam (olyan ez számomra, mint másnak amikor krétát csikorgatnak a táblán), harmadrészt elrettentem a rengeteg apró alkatrész mosásának lehetőségétől. Úgyhogy arra gondoltam, hogy majd ha tényleg esős lesz a gyerek, akkor kap habtapit, a kúszást meg abszolválja parkettán, majd felöltöztetem.

További breaking nyúz, hogy a gyereknek van nyaka, ugye erősödik, úgyhogy már nem esik be a feje a válla közé. Ennek örömére vettem neki egy miniatűr babasálat, hogy költőnek öltözhessen (felesleges babaitem No. 116.). A dévényen nagyon meg lett dicsérve, haladunk.

Ja és megeszi az általam készített sütőtököt is, HA kellően krémesre keverem (kénytelen voltam venni egy asztali robotgépet is), HA nem túl sűrű, és HA víz helyett tápszerrel higítom (eddig azt hittem, a tápszer a világ leggusztustalanabb trutyija, de nem, mert a sütőtökös tápszer az. Még a terhességem alatt (bár talán egy kicsit nagyzolás arra a pár hétre így hivatkozni) elhatároztam, hogy természetesen mindent megkóstolok majd, mielőtt a gyereknek a szájába adom, a romlott kajákat elkerülendő, ennek szellemében először ki is öntöttem a tápszerét, azután kiderült, hogy annak ilyennek kell lennie, azóta nem kóstolok, tök értelmetlen), és rakhatok bele krumplit is. Szóval lényeg, hogy megeszi a főztömet, nagyon udvarias. Unalmamban kiszámoltam egyébként, hogy míg ha nekünk főzök, az kábé annyiba kerül, mint ha étterembe mennénk (oké, mondjuk nem azt centizzük az alapanyagoknál, hogy a legolcsóbb legyen, hanem hogy a legszebb), addig a gyerek kajája a Hippek árának kb. a nyolcadából megvan a villanyáramot és az én munkaidőmet is beleszámítva. Na jó, a kutatás-fejlesztés volt még kb. nettó két óra mindent összevetve, de az szerintem megtérül a jövőben.

Holnap majd próbálok valami képet is lőni a Donról.

A fiúm ma reggel nagyon találóan fejezte ki a gyerek lényegét, mondván, hogy ez már nem is husinyuszi, hanem húsnyúl. Nem mintha kövér lenne, most nyúlt egy csomót, csak olyan...felnőtt.

A fejét egyébként most már sírás nélkül emeli hasonfekve, szinte reflexből, a frusztráció legújabb tárgya az, hogy az izomzata még nem engedi meg a kúszást. Emiatt olyan gyalogkakukkos helybenteperéseket nyom le, a mozgáskultúrája már oké, csak a súrlódási erőt nem tudja még felhasználni ahhoz, hogy ellökje magát. Viszont nagyokat vigyorog közben, ez amúgy is egy megfizethetetlen feature, hogy minden alkalmat kihasznál a vigyorgásra és a röhögésre. Ettől mindketten borzasztó jó szülőnek és úgy egyébiránt is nagyszerű, szép és szellemes embernek érezzük magunkat az apjával, ennyit számít a pozitív visszajelzés.

Vettünk most egyébként neki 250ml-s cumisüveget, hogy ne két menetben kelljen elfogyasztania a mindent, és nagyon ijesztően néz ki, ahogy az üvegből öt perc alatt belecsorog a 62 centis babába olyan 20 centi sütőtök (keskeny az üveg), de a gyerek hálásnak tűnik, és az a lényeg. Pillanatnyilag habtapit keresek, ha már így nekiindult, szerintem karácsonyra lekúszik a játszószőnyegeiről, de ez is a nagy rejtélyek egyike, hogy habtapit hol kapni, és vajon mi a polgári neve. Tippeket a szerkesztőségben örömmel fogadunk.

A Felsőbb Hatalmak jókedvükben lehettek, amikor megalkották a rezgős széket. Meg a babahintát. A múltkor reggel, amikor előző éjjel kétóránként keltem (először a fiúm akart mesélni a lámpájáról, utána a baba kért egy késői vacsit, aztán kiment belőlem a fájdalomcsillapító, majd egyszer hobbiból is felébredtem, biztos a megszokás miatt), a Don hajnali fél hatkor szólt, hogy ő játszani akar, úgyhogy átvittem a dolgozószobába, és két ajtót rácsuktam, hátha visszaalszik, de csak mondta a magáét tovább, én meg úgy képtelen voltam pihenni, pedig alig hallatszott (ez az anyai ösztön egyébként borzasztó, nem kérem, szinte mindig felébredek a Malac előtt egy-két perccel, és amíg a legkisebb ébrenlevős hangot is adja, képtelen vagyok visszaaludni. Pedig amúgy legendásan mély alvó vagyok, egyszer még arra sem keltem fel, hogy a Serenity lezuhan full hangerőn, bezzeg amikor levonulok az alsó szintre pihenni egy kicsit, a ded első nyikkanása előtt felébredek, akárhány ajtót csukok rá). Na és akkor eszembe jutott, hogy berakom a székbe, hadd szórakoztassa el magát, hát onnantól fülig vigyor, békés játék egészen másfél órával későbbig, amikor keltünk. És ez egyébként jolly joker, bármikor bevethető és vásárolható vele két óra nyugi, időnként persze ránézek, látom, hogy rezeg a füle és számolgatja a csigabékacsibét (elég kicsi a buffere, mire a csibéig ér, elfelejti a csigát, úgyhogy mindig újdonságként örül neki), bár most egy hónapra le kell állnunk a szerről, mert a dévényes terapeuta szerint túlságosan kielégíti az érdeklődését, és nem marad motivációja a fejét emelgetni.



Szóval megvolt a 2. dévény is, a Don az első húsz percben most nem is sírt, csak időnként felháborodottan horkantott, utána úgy döntött, hogy na ebből ennyi elég volt, és megpróbált lelépni, de csak a pelenkáról sikerült lekúsznia egy egész sajátos mozgáskultúrával (karhasználat nélkül), de amikor nem hagyták, bömbölt, viszont nagyon ügyes volt mindeközben, pl. úgy támaszkodott, hogy az álla alá húzta a karját. A vége felé már annyira kinyúlt, hogy amikor öt másodpercig nem ért hozzá a terapeuta, lecsukló buksival belealudt a szeánszba, majd utána természetesen itthon is maratoni alvást rendezett. Egyébként látszik, hogy segít valamit a masszázs, mert pár órán keresztül maga elé emelt kézzel aludt (ugye ő vállban hipotón, tehát aza a baja, hogy túlságosan elterül), majd először az egyiket, utána a másikat szép lassan leengedte, de nem nyafogott, szóval minden bizonnyal nem a fájdalom miatt. A prognózis az, hogy fizikailag valószínűleg egy hónap alatt behozza a behoznivalókat, abban meg mostanában minden szakember egyetértett, hogy szellemileg simán hozza az öt hónapos dolgokat, fejben ugyan sajnos még nem derivál, de nagyon fejlettek a kommunikációs képességei, meg tudta, hogy a pelenka alatt van a macifejű izé, ilyenek.



Ja, ha már itt tartunk, én egy kicsit cikin viselkedtem a dévényesnél, mert előszedte a malacnak a játékokat, hogy elterelje a figyelmét, én meg teljesen beléjük feledkeztem, szétszedtem meg összeraktam meg tologattam, amit kellett (de tényleg nagyon érdekes tologatós sokélű mértani testről volt szó), úgyhogy asszem, itthonra majd két Montessori-tornyot meg mindent kell venni. De nem tehetek róla, amikor én voltam kicsi, nekem nem voltak ilyen játékaim, sok a bepótolnivalóm.

A gyermekem apja nagyszerűen teljesít ebben a szerepben. Malac minden reggel igényli a társaságunkat, és ha nem kapja meg, panaszosan kurjongat (jaj, ma éjjel meg nagyon röhögtem rajta, unatkozott, és próbált úgy tenni, mint aki sír, csak hát nem egy nemzet színésze alkat, úgyhogy valami olyasmit adott, elő, ami félúton volt a müezzin imára hívó éneke és a holdat vonyító farkasok dala között, ezt pár percig bírta, az utolsó menet meg átmenet nélkül horkolásba fulladt). A fiúm ma reggel viszont belerakta a rezgős székébe, na Zorcsi azóta kéjes arckifejezéssel, minden tagját szétdobva rázatja magát. Én már rég sugárban hánynék (másfél órája kezdte), ő meg csukott szemmel vigyorog. Időnként hátranézek a vállam felett, és két rezgő tappancsot látok. Mindenesetre jó érzés, hogy malac a legelmebetegebb beruházásaimat is értékeli.

Más: ide is idemondom, hogy akinek olyanja van, küldjön pénzt a szép fehér mentett lónak öszvérnek. Vagy a többinek. Vagy a cicáknak, stb. Nagyon jó helyre kerülne.

Azon töprengek, hogy adhatnám a gyerek tudtára, hogy holnap óraátállítás, úgyhogy legyen szíves egy órával tovább aludni.

Amúgy tényleg nem panaszkodhatok, este hatkor fürdés, sütőtök, utána alvás, és ma például csak reggel nyolckor keltett a malac hangos cuppogással (vagyis nem ő keltett, ez a legborzasztóbb a kelésekben, hogy úgy kábé öt perccel a malac előtt ébredek mindig, hajnali kettőkor, háromkor, hatkor, akármikor, és mindig reménykedem, hogy csak téves riasztás, de nem. És ugyanez volt, amikor pihenés végett lent aludtam az alsó szinten, onnan szinte nem is hallatszik a baba, ennek ellenére felébredtem arra, hogy éhes, majd öt perccel később ő is), de általában is elalszik háromig-négyig, és utána már csak délelőtt kel. Amúgy borzasztó konzervatív, a reggeli kelés után le kell menni az elefánthoz, különben nyüsszög, és ma kiderült, hogy ott a jó irányba fordítva kell lefektetni (fejjel a konyha felé), különben nyüsszög, a jó irányban viszont opcionálisan nevet, illetve reneszánsz festményekhez alszik modellt:

Meg mostanára kipróbáltuk a gépiesített hintáját is, amit valamelyik gyerekfejlesztő rohamomban vettem neki (kinő tőle a limbikus rendszere, vagy valami ilyesmi), a fiúm csekély negyven perc alatt összerakta, közben morgott valamit az Obligatory Lógó Állatokról, de elmagyaráztam neki, hogy manapság valószínűleg azért van mindenen lógó állat, hogy a gyerekek felnőttkorukban nagy biztonsággal felismerjék majd a lógó állatokat.

Mindenesetre a malacnak roppantul tetszik a hinta, csak mindig legyen, aki hintáztassa, különben felháborodottan hőzik. Az eszköz dallamokat is játszik midi minőségben, hármat, a hull a pelyhest, a für elize extended változatát, és valamit, amire már nem emlékszem.



Egyébként már korábban megállapítottam, hogy borzasztó nehéz gyereket fotózni, még egy ilyen csökkentett mobilitásút is, mint Zorcsi, mert vagy kilóg valahol a képből, vagy bemozdul (arcbavakuzni ugye nem comme il faut), vagy olyan arcot vág, mint akit nyúznak, szóval a legjobb stratégia talán az, ha nagyjából célratart az ember, aztán hadd szóljon, majd a végén minden százból kitörli a kilencvennyolc rontottat. Különösen nehezíti a helyzetet, ha a gyerek mozgó eszközben van, szóval eggyel feljebb bizony vakuztam (így is alig sikerült olyat elkapnom, ahol látszik az arcából valami), ez ellen csak a fiúm emelt kifogást, majd kivette a kezemből a gépet, és bebizonyította, hogy vaku nélkül is lehet hintázó malacot fotózni (vö. apa kocsit hajt):



És végül egy bónusz álló helyzetben a világ tömpeorrú uráról:

Szóval Zorcsi a környezetében lévő élőlények és plüssállatok (szerintem nem tud még különbséget tenni) után a világon a legjobban a C&A-s szőrkabátját szereti, abban rendkívül hosszan hajlandó aludni. Tegnapelőtt elmentem moziba (csak ez, meg a füstös kocsmák olyan hely, ahova nem lehet Zorcsistul, mindenhova máshova simán elkenguruzunk), és megragadtam az alkalmat, hogy vegyek a malacnak egy egésztestes bárányt, hátha fokozható az élmény. A hatás nem is maradt el, Zé extatikusan alszik a cuccban, öt másodperccel a feladás után, úgy kellett felvernem, hogy nyilvánítson véleményt az olvasóközönsége számára. Képek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Malac éjszaka aludt ugyan 8 órát, ma délután 14:57 óta viszont üvölt, mint a fába szorult féreg, és nagyjából 2 óránként enni akar (azaz 15 percenként akar, de csak két óránként kap, mert kegyetlen szülők vagyunk). Ezt a magatartást csak arra az időre függesztette fel, amíg kipróbáltuk a kengurut (azt is vaterán lőttem, újszerűnek mondott baby björn, és tényleg újszerű (farmervászon, és cseppet sem kopott), a csajszi is nagyon rendes volt, aki árulta, rögtön feladta postán, még mielőtt az utalás átment volna. Amúgy a kínálatát megnézve arra tippelnék, hogy külföldön olcsón megveszi, itthon meg neten egyenként eladja, a másik lehetőség, hogy ötös ikrei vannak, mindegyiknek külön hordozója volt, és egyikük sem használta semennyit sem, mindenesetre érdemes nála vásárolni), szóval kipróbáltuk a kengurut, rögtön advanced üzemmódra kapcsolva, malac ugyanis nem az a bújós fajta, sokkal inkább kíváncsi, és szereti, ha mozgatni tudja a végtagjait, szóval öt perc után inkább arccal előre raktam vissza. Ezen egy kicsit el is búsultam, hogy lám-lám, a malac nem bújós, nincs már rám szüksége, de azután észrevettem, hogy azért pár másodpercenként felsandít rám oldalról, és akkor helyreállt a világrend. Ja, meg fürdetés előtt, amikor lerakom a fürdőszobaszőnyegre, amíg beállítom a vízhőmérsékletet, mindig vadul a nadrágszáramba kapaszkodik, az a biztos.

És kiderült, hogy megismeri a fiúmat, ma a tesco food courtjában hanyatt játszott az ölemben, egyszer csak nagyon elbámult a vállam fölé, és egy pillanattal később megjelent a fiúm a látómezőmben. A többi közeli embert egyáltalán nem bámulta így.

És vigyorgott is ma, amikor a fiúm hiszti közben megcsiklandozta, erről fogalmunk sincs, hogy honnan tudja, hogy kell csikisnek lenni, de valahogy rájött.

Ja, és nagy performanszot nyomtak ma le a zsiráffal, fel akartam venni, milyen aranyosan simogatja, meg gügyög neki, és valószínűleg észrevették, hogy videózom őket, mert Zorcsi másfél perc alatt magára rángatta a zsiráfot, és a nyakát kezdte marcangolni, ilyet se előtte, se azóta nem csinált, de például mosolyogni is a fényképezőgépnek mosolygott először, nagyon előzékeny gyerek.

Mondom én, hogy a malac minőségi ugráson ment át,szemmel láthatóan ügyesebb volt már hétvégén is, csak akkor valahogy nem került sor arra, hogy berakjuk a tornatermébe (általában fogdosta valaki a babát és csókolgatta, vagy hagytuk aludni), viszont kedden leraktam játszani, és baba azon nyomban Megcsapta a Zenélő Macskát, amit addig el sem ért. Ezt még kétszer megcsinálta eredményesen, úgyhogy nem véletlen volt (pedig komplex mozdulat, meg kell tekerni a macsek alján a golyót, csak akkor zenél).

Azóta már levateráztam neki egy téli játszóteret is, Baby Fehn (az ilyen plüssaddiktokat, mint én, nem lenne szabad fehnközelbe engedni, a brendonban alig lehet elrángatni mellőlük). Ábra:



A malac disztinkciós képességeinek finomodására utal az is, hogy engem mostanában már táplálékforrásként kezel, vagyis ha meglát, akkor tátog, ha nem veszem a lapot, akkor üvölt is hozzá. Az apjával nem így bánik, hanem játszik vele (artikulálatlan hangokat adnak ki magukból, és fogdossák egymás arcát). A fiúm szülinapjára megkapta tőlem a keresztapa összest, a második részig már meg is néztük, azóta a gyerek neve Don Malac. És olyan is.

Újdonság még, hogy legutóbb fürdés közben nem hisztizett be a mellem miatt, hanem úszkált ügyesen, ugyanis nem szálltam be vele (soronkívüli mosdás volt, lehányta magát), hanem csak beraktam a vízbe, Zorcsi pedig nagyon élvezte, hogy övé az egész kád, és vidámakat tempózott. Függőlegesen valamiért nem szeret kádazni, de hanyatt tök jól elvan.

Én mindez alatt egyébként igyekszem a magyar bürokrácia útvesztőiben eligazodni, a kálváriám kezdődött ott, hogy nincs olyan rubrika, hogy én június 3-án szülök, ugyanakkor aznap még dolgozom is, hosszan leveleztünk a megoldás végett az illetékes szervvel. Végül az lett, hogy írjam be a harmadiki szülést, és elbírálják, és most nemrég meg is kaptam a határozatot, hogy harmadikára nem kapok tgyást. Ez csupán két hónappal hosszabbította meg a procedúrát, nem beszélve az esőerdők ritkításáról. De még nincs lezárva az ügy, mert írtak, hogy ők úgy tudják, négy éve beszüntettem az egyetemre járást matek szakon, de küldjek erről egy hivatalos végzést, mert különben izé. Nem tudom, hogy mi van különben, mert három éve bejelentetten dolgozom, fizetik utánam a TB-t, most mi van, ha közben titokban egyetemre is járok? Mindegy, ez az OEP volt, de az Államkincstár se marad le tőlük (mert ugye természetesen nem egy helyre kell folyamodni a támogatásokért), mert nekik összeszedtem kismillió papírt, elment velük a megbízottam, majd üres kézzel tért vissza, mondván, hogy a TAJ-kártyám még kell nekik. A TAJ-kártyám sajnos el van veszve (úgy tíz éve, ilyen gyakran van dolgom az állami egészségüggyel), egyrészt ez eddig senkit nem zavart, mert tudtam a számát, másrészt meg az anyasági segély + csp ún. alanyi jogon járó támogatások, mi közük a TAJ-számomhoz? Harmadrészt fénymásolatban is elég nekik a kártya, szóval nem értem, hogy akkor ha beírom a számát, az miért nem jó, de ők tudják.

Ezeket meg szoktam beszélni a malaccal, miközben pakolgatok körülötte, mire ő jelzi felém, hogy a világ sokkal szebb lenne, ha esetleg adnék neki most kivételesen soron kívül is egy kis tápszert, így vagyunk mi el békében.

Malac hirtelen minőségi változáson ment keresztül, eddig is tökéletes és minden körülmények között lenyűgöző személyiség volt ugyan, de most úgy tökéletes, hogy megtartja a fejét függőlegesen és 45 fokban, különösen, ha motiváljuk, például a lépcsőn vagyunk vele. A lépcső olyan, hogy kétoldalt fehér fal, felül fehér plafon, alul szürke lépcső, semmi más, a gyerek meg valószínűleg kifinomultan minimalista ízlésű, mert számára ez a világ legérdekfeszítőbb látványa, a legvehemensebb ordítást is abbahagyja a lépcsőn, hogy tátott szájjal bámuljon körbe-körbe. Mi se értjük.

Ja, és mostanában evés közben az arcomat cirógatja (érti a pozitív visszajelzés fontosságát), nagyon megható, továbbá simán megfogja és ledobja a nejlonzacskót a kanapéról, tisztára finommotoros (ellentétben a fiúmmal, aki kemény motoros (bocsánat, késő van)).

Szóval kezd felnőni, ennek kapcsán segítségre lenne szükségem, mert most már bármelyik nap arra ébredhetek, hogy felkel, és azt mondja, szeretné elolvasni a Veszedelem az ősvilágból c. könyvet Tőke Pétertől, márpedig az én példányom és a fiúmé és eltűnt a történelem forgatagában, antikváriumokban pedig nem kapható, úgyhogy ha megvan valakinek, és hajlandó az illető reális összeg ellenében nekünk adni, akkor jelentkezzen, legyen szíves. A többi nélkülözhetetlen darabot már beszereztük a malacnak, beleértve az érdekesebb Búvár zsebkönyveket, az Oroszlánszívű testvéreket, a trilobitás könyvet, és egy Sven Nordqvist könyvet is (a többi, nagyjából 50 mellett, a gyereknek lassan több könyve van, mint a fiúmnak, és ez nem költői túlzás), szóval már csak olvasni kellene megtanítani.

A másik gyerekünk is kezd felnőni, mármint a fiúmé, de lassan kezd olyan lenni, mintha az enyém lenne, múlt hétvégén például tisztára bepánikoltam a hatosztályos említésére. Mármint, hogy jövőre felvételizik hatosztályosba, és az apja nem ért az oktatási rendszerhez, az anyja se, ráadásul egyikük sem ér rá ezzel foglalkozni, és úristen, még nem vették a törteket sem, hogy fogják így felvenni az Apáczaiba (mert minimum oda kell járnia, punktum, migyerekünk). Úgyhogy a héten valami idegőrlő mennyiségű középiskolának megnéztem az animált gifekkel ékes honlapját, kiválogattam a szóba jöhetőket (a gyerek fogorvos akar lenni, magyarázata szerint azért, mert azzal sokat lehet keresni, viszont nem kell sokat dolgozni, hiába, apja lánya, praktikus gondolkozású, szóval olyan suli kell, ahol van biológia szak), letöltöttem egy csomó felvételi tesztsort, vettem egy csomó felvételi felkészítő könyvet, összeállítottam egy tantervet (ilyenkor tök praktikus, hogy matek szakra is jártam, meg magyarból is jó voltam, már nem éltem hiába), és keményen nyomni fogjuk minden második hétvégén. Meg a számítógépet is meg kell tanulnia, mert egyáltalán nem ért hozzá, meg angolul is meg kell tanulnia, mert mi itthon minden filmet eredeti nyelven nézünk, max angol felirattal, a könyveink nagy része is angolul van (Tőke Péteren kívül, de az, mint említettem, nincs meg), szóval nyelvi környezet vagyunk.

Szerintem a fiúmra is hatással volt az infarktusközeli állapotom a továbbtanulást illetően, mert hétvégén tett valami utalást a kerítésfestéssel kapcsolatban (ja, hogy fizettetnünk kéne azért, hogy mások vigyázhassanak a gyerekünkre, mert tolongtak éppen), majd megkérdezte a nagylányt, hogy olvasta-e a Tom Sawyert, és a nemleges válaszra összevonta a szemöldökét, szerintem ekkor esett le neki, hogy milyen súlyos a helyzet. De nem baj, kemények vagyunk, és ha arra sikerült rávenni a gyereket, hogy vágassa le a derékig érő haját (töredezett már, és jobban áll neki a rövid), úgy, hogy még tetszik is neki, akkor egy éven belül sikerülni fog akár a törteket is megtanítani, meg a földrajzi nevek helyesírását, illetve az önálló vélemény kialakítását. Amellyel egyébként úgy jártam, hogy nagyon meg, mert addig nyaggattam a gyereket, hogy találjon magának hobbit, amíg ki nem nyögte, hogy ő igazából ház-makettet szeretne összeragasztgatni fából, ami viszont, mint kiderült, kereskedelmi forgalomban sajnos egyszerűen nem létezik (a harcihelikopter-makettekből viszont kezdek expert lenni, álmomból felébresztve is tudnék három helyet mondani, ahol kapni lehet), szóval akinek van ötlete, hol lehet ilyet, az jelentkezzen. Eddig ez a legközelebbi találat, és tetszik is, csak kicsit drága így ünnepen kívülre.

Tesók:

Minden rendben, csak postpartum depresszióm van, mert leadtam a fordításomat, amivel titokban biztos voltam, hogy most már az egész életünket együtt fogjuk tölteni, de hát nem. Tegnap egész esete üveges tekintettel mászkáltam, a fiúm időnként oldalba is vágott, hogy mi van már, nem fordítottam egész nap, motyogtam, olyan üresség van bennem.

Zorcsi jól van, csak kez egy kicsit ideges lenni attól, hogy valamelyikünk állandóan puszilgatja, vagy szagolgatja, vagy csak melléhajol, hogy azt az aranyos babaszuszogást hallgassa, majd csinálok valami képet is, csak ahhoz fel kellene tölteni az eszköz akkumulátorát.

A babakocsiról akartam írni még, hogy borzasztóan bevált, a hordozóban (maxi-cosi) Zé rögtön bealszik (lassan belenő az újszülött-szűkítőbe!), a vázat lefelé ugyan nyomni kell egy kicsit az összecsukáshoz, de maximum rátehénkedek, felfelé viszont magától felfújódik, ha kiakasztom, és mindkét irányba félkezes (Quinny buzz, ha valaki nem emlékezne). Nagyon fordulékony amúgy, és akkora kerekei vannak, hogy mindenen átkel baj nélkül. Nekem bevált a bolygósítható kerék is. Asszem, írtam, hogy kaptunk hozzá lábzsákot meg takarót meg napernyőt, na ezek közül eddig csak a takarót használtuk, az...hát, egy takaró, erről tényleg nem tudok többet mondani, de mostanában elképzelhetőnek tartom, hogy kimegyünk majd hosszabb sétákra, és akkor a napernyőt is leteszteljük. A lábzsáknak szerintem Zé egyelőre nem örülne. A mózes meg kiváló ágy egyelőre, így mindig kéznyújtásra van a pocok, és ő is nagyon szereti, a légzésfigyelő is belefér.

Ami egyébként megbolondult mostanában (mármint a légzésfigyelő), vagy nem tudom, mi van, mindenesetre ha a gyerek mélyebben elalszik, állandóan bejelez tévesen (Zorcsi szerintem már frászban van az anya alerttől, hogy mindig figyelmeztetően csippan valami közvetlenül azelőtt, hogy az anyja - érthetetlen okokból - az orra alá dugná az ujját, legalábbis nagyon úgy tűnik, nem szereti ezt a játékot), lehet, hogy át kéne rendeznem. Öt napja még megbízhatóan működött, azóta nem, biztos gonosz erők léptek valamit, vagy nem tudom.