kicsi malac

Tegnap reggel nagy hiszti volt, a nővérek ugyanis elkövették azt a méltánytalanságot gyermekemmel, Mauglival szemben, hogy ruhát adtak rá (egy ujjatlan nyuszis bodyt). Ennek köszönhetően Zoárdra a következő állapotban találtam rá: arcán feháborodással vegyes rémület, két karja finnyásan eltartva, nehogy hozzáérjen a ruhához, a teste meg elképzelhetetlen pózokba facsarodva, hátha úgy sikerül kibontakoznia a ruhából. Szemében Thoreau megalkuvástól mentes elszántsága és életfilozófiája tükröződött, miszerint az ember iktassa ki életéből a pazarló civilizációs dekadenciákat (vö. nyuszis napozó), és elégedjen meg azzal, amit a természet önként nyújt neki (vö. inkubátor, szívecskés párna, macis könyv), illetve, hogy ez a ruha dolog egyébként is hülyeség. Amikor látta, hogy a vergődés nem segít, puszta akaraterőből feltornászta a pulzusát 200-ra (esküszöm, számító tekintettel figyelte közben, hogy reagálok), úgyhogy kétségbeesetten megkértem az egyik nővért, hogy vetkőztesse le. A gyerek, amint lekerült róla a ruha, megkönnyebbülten hanyattvetette magát, és elégedett mosollyal ajkán elaludt, szerencsére nem az a haragtartó fajta.

Ma viszont arcán ugyan dacos kifejezésse, de némán tűrte a tegnapi napozó párját, szerintem vádalkut kötött a nővérekkel, elvégre az egész kórházban alig van kétágyas szoba, ő meg két hete másodmagával hentereg. Mindenesetre, ha már így álltunk, megemlítettem neki, hogy nemisbéka néni (ehhe-ehhe) vett neki egy halom koraszülött-ruhácskát a fejlett nyugaton (ahol csak bemegy az ember a boltba, kiválasztja, és kifizeti, őrület), és nem háborodott fel, úgyhogy talán van jövője a ruhában tartásnak.

Ma ráadásul apás kenguru volt, ilyen:



Holnap reggelre meg berendeltek szoptatni, hadd szokjuk a jót.

Van ugye az a mondás, hogy a szőke nő, ha adnak neki két vasgolyót és bezárják egy üres szobába, akkor az egyiket elveszíti, a másikat tönkreteszi. Hát Zorcsi meg, ha kap egy könyvet (a másikat S. B. felrakta az inkubátor tetejére, hogy hanyattfekve is lássa) és egy takarót, akkor két percen belül kupit csinál. A párnát szerintem csak azért nem dobálta széjjel, mert túlságosan is lenyomta a feje.

A képen érdemes megfigyelni, hogy mit rángat ki mintegy mellékesen megint a bal kezével, miközben ártatlanul néz a fényképezőgépbe:



A nap híre pedig az, hogy DaniZoárd végre evett belőlem. Most délután mondta S. B., hogy ne vegyek melltartót a kenguruhoz, és Dé úgy rámcuppant, hogy öröm volt nézni. Mondjuk csak egy percig bírta, és sokat lihegett is közben, de majd megjön az ereje, ha állandóan könyveket rángat. Amúgy lehidaltam, 1730 g, és van egy sanda gyanúm, hogy azért is, mert most már részben tápszert is kap (nincs elég tejem, és igen, ismerem az összes trükköt, és ki is próbáltam mindet, ez van).

Egyelőre még nem került át a nagyfiúk szobájába, mert a székletéből öt különböző rendkívül obscure bacit tenyésztettek ki, erre egyébként S. B. azt mondta, hülyeség, mert amikor átküldték a kakit, akkor antibiotikumon volt a gyerek, amúgy meg kap anyatejet, és szemmel láthatóan nem beteg, úgyhogy valószínűleg a laborban keveredett bele valami. Mindenesetre addig nem mehet át, amíg negatív nem lesz papíron is, szóval ma útjára indult egy újabb adag végtermék.

Mozgófilm helyett pedig:

Megtárgyalták egymás közt a dolgokat a fiúk, meg minden.

Tegnap, amikor befutottam, Zorcsi a képen ábrázolt módon a feje alá rakott kézzel, szétvetett lábakkal ejtőzött a dobozban, mint aki csak lazulni ugrott be a PIC-re. Amikor társalgásba elegyedtem vele, csücsöríteni kezdett, jelezvén, hogy tudja, ki vagyok, a nő a mellekkel, máskülönben nem változtatott a testhelyzetén.

Amúgy az egyik nővérben (bár ezek nem a közvetlenkedő fajta nővérek, a legszemélyesebb dolog, amit mondani szoktak nekem, max annyi, hogy 1470g, meg ilyenek), szóval az egyik nővérben átszakadt a gát, és közölte velem, hogy neki a Daninak keresztelt Zoárd a kedvenc babája, mert olyan szép feje van, és olyan okos. És bár egyrészt az egy kicsit kétes értékű bók, hogy koraszülöttek között a legszebb, másrészt fogalmam sincs, honnan állapította meg, hogy okos (bár lehet, hogy esténként a csillagászatról és a feminista irodalomról szoktak vele beszélgetni, mindegy, tiszteletben tartom a gyerek magánéletét, és nem kérdezek rá), de azért nagyon jólesett, mondtam is, hogy nekem is ő a kedvencem.

Amúgy van ez a nagyon ennivaló mozdulatsor, amikor Zé alvás közben meghallja a hangomat, hogy először ráncolni kezdi a homlokát, egyre magasabbra emelkedik a szemöldöke, hátha úgy sikerül kinyitnia a szemét, idővel a száját is eltátja, megfeszül, és végül nagy nehezen, az erőlködéstől rebegő szempillákkal résnyire nyílt tekintettel végigmér (ld. a mellékelt ábrán), konstatálja, hogy nem egy nagy, zöld, aljas szándékú földönkívüli beszél hozzá az én hangomon, és megkönnyebbülve tovább alszik, immár csücsörítve, mert tudja, hogy fontos nekem a visszajelzés. Aztán persze lehet, hogy minden nővel ezt csinálja, de szeretném úgy érezni, hogy engem külön is bír.



(És ma mind a négy pelenkás fel volt öltöztetve, de csak Zorcsi kapott puccos csíkosat, a többiek fehérben voltak. És mondták, hogy egy másfél kilósnak ez jár, mert mára virradóra betöltötte ám az 1500 grammot).

Egyszerűen nem hiszem el, hogy ez a gyerek még nem lát, minden fotón a fényképezőgépbe néz, pedig nem is ikonfestmény.

Mostanában nem nagyon tudok fotózni, mert hálistennek mindig a gyerek van a kezemben a gép helyett, de itt egy gyors darab tegnapról. Zorcsi a hasát itt szokás szerint a kezem után nyomja, mert nem szereti, ha leveszem róla, amúgy nemisbéka lelki nyugalma végett szeretném tisztázni, hogy nyuszis pelenkát kapott, csak le van ragasztva, nem ám sima fehéret, mint az állatok, továbbá a branült már csak azért nem szedik ki a kezéből, mert amíg bírja, azon kapja a tüdőérlelő izét (utána a tejben fogja, de úgy rosszabbul szívódik fel).

Zoárd stratégiát változtatott, és most már nem azt mutogatja, hogy ő nagy és erős, nyugodtan haza lehet már hozni, hanem azt, hogy ő pici és védtelen kisbaba, akinek nagyon szüksége van az anyukájára, ezért haza kell hozni. Reggel legalábbis ilyen anne geddes-pózokba vágta magát sorban, alig győztem fotózni. Ma megint volt kenguru (elvben minden nap kéne legyen, gyakorlatban egyrészt a hely nagyon pici és a szülő nagyon sok ehhez, másrészt a főorvosnő és a nővérek nem nagyon hisznek az ilyen úri huncutságokban, csak a mi kezelőorvosunk, ld. az idézett cikket) úgyhogy a legszebb melltartómat vettem fel (világoslila, hímzett sötétlila virágokkal), örülve annak, hogy végre egy pasi az életemben, akinek felvehetem a szép fehérneműimet (mármint a fiúm is értékeli, csak ő veleszületetten nem olyan ügyes a színekkel kapcsolatban, bár igyekszik, múltkor is megdicsérte a zöld ruhámat, ami szerinte ugyanolyan színű, mint a piros autóemelője), mondjuk leginkább a piros-narancs vonalon fogok mozogni, mert azt látják először.

Na szóval Zorcsi első, alapozó lépésként lebüfizte a mellemet, majd megint megkereste a szívhangot, és kiterült, mint egy béka. Azt nem tudom, hogy rá milyen hatással vannak a randijaink, de én határozottan lenyugodtam, kisimultam, maximumra ugrott a szaturációm, és szerintem az immunrendszerem is megerősödött. Ami a konkrét értékeit illeti, a ded most napi 8x18 g anyatejet kap (egyszerre alkalmazok minden praktikát, úgymint hipp szoptatós tea, maláta minden formában, sok ivás, homeopátia, more milk tabletta, krumpli, gyerek képeinek nézegetése, horror fejés, és még így is épphogycsak tartani tudom a tempót), a legkisebb légzéssegítő csőről ugrál le-fel, és ma már nem volt benne infúzió, ha gyarapodik, holnap sem kerül vissza. Ja, illetve ma megnézte a szemét a szemorvos, és kutyabaja (koraszülötteknél ez kardinális kérdés). Úgyhogy már csak párat (~30) kell aludni, és hazahozhatjuk.

Hát ilyet játszottunk ma. Zoárd, akit fél percnél hosszabb ideig még nem láttam nyugton maradni, odamászott rajtam a szívem fölé, egy percig pislogott, majd úgy elaludt, mint akit fejbevertek, és az elkövetkezendő egy órában meg se mozdult. A fiúmmal traccsoltunk, hadd szokja, meg csináltunk róla ötezer képet. Zorcsi csak akkor ébredt, amikor visszarakták rólam a dobozba, akkor hangosan nyüffögött, és méltatlankodásában még a fejét is felemelte. Amúgy ma reggel a szemem előtt kilenctized részben átfordult, még a pelust is sikerült átbillentenie, csak a maga alá ragadt jobb karjával nem tudott mit kezdeni. Így állunk most.

A kenguruzás végül nem jött össze, mert Zoárd orvosának el kellett mennie valahova, de erre számítottam, majd ha vége az egésznek, akkor megírom a János kórházból az én kurgáni naplómat, külön kiemelve benne az órákig várakozást a PIC előtt, a fullasztó, ablaktalan, az ellen megtévesztése végett "TORNATEREM"-nek feliratozott fejősszobát az alagsorban (ahol most megvonták tőlünk a papírtörlőt, mert nincs rá keret, szerintem holnap viszek, és bedobom a közösbe, majd valahogy kigazdálkodom azt  98 forintot), illetve azokat, akik hússzal mennek lefelé a Németvölgyin. Szóval hogy átrakták a babaölelést holnapra, ami az elkövetkezendő másfél hétben bármelyik napot jelentheti.

De viszont, és itt jön a lényeg, nem tudok ezen elkeseredni, mert Zorcsi ma reggel úgy fogadott, hogy nem volt az orrában semmi, és úgy rúgkapált, hogy öröm volt nézni (az a benyomásom, hogy most fellelkesülve attól, hogy kiharcolta a cső kivételét, elhatározta, hogy a véroxigénmérőt is lerúgja magáról végleg). Este játszott vele az apja is, akinek -- kis túlzással -- elférne a tenyerében, Zoárd üdvözülten tüsszögött neki, meg minden, majd megragadta a mellé helyezett oxigénmaszkot, és gyakorlott mozdulattal maga felé húzta. Amúgy szinte sose sír, kócos, huncutul mosolyog, illetve annyit rugdal, és olyan erővel, hogy időnként bűntudattal elegy megkönnyebbülés támad bennem, amiért ezt odakint csinálja, remélem, olyan lesz, mint az apja, hogy nem tud majd megülni a fenekén, mindig is ilyen gyereket akartam.

Gyerek tök jól van, bírja a kis csövet, és mintha nőtt is volna, holnap kiderül (hetente egyszer mérik).

Amúgy tegnap felhúztam magam, jöttem ki ugyanis a kórházból, ahol megkértek szépen, hogy pelenkán meg gyógyszeren kívül vigyek a magzatnak nedves törlőkendőt meg popsikrémet meg hintőport, mert nem telik az eklézsiának. Ez önmagában nem tragédia, mert itthon is vennénk neki, vittem is dupla adaggal, mert vannak olyan kicsik is, akiket otthagytak örökre, legyen nekik is (egyébként az elszámolást úgy fogják letájékoztatószámlázni, mintha teljes ellátást kapott volna bent). De akkor jövök ki az autóhoz, bekapcsolom a rádiót, és azzal kezdi a szpíker, hogy a kormány szerint a nyári ülésszak legnagyobb megvitatandó problémája a nemdohányzók védelme lesz. A PIC-en két túlórázó nővér van 10+ gyerekre, inkubátorok egymás hegyén-hátán, mert nincs hely, és akkor felnőtt emberek hónapokig vitáznak egy fél óra alatt eldönthető kérdésről, aminek súlya igazából nincs, mindig lesznek zugdohányos-kocsmák.

Aztán azon gondolkoztam, hogy úgy szültem, mint derült égből a villámcsapás, és akkor most az esetleges következővel mire kéne figyelnem, majd elképzeltem egy House epizódot, amikor az első nap kiderül, hogy tavaly Indiában voltunk (lappangó tífusz), utána a váci temetőben töltött pár hónap (TBC, vagy valami obscure fungus), majd a csernobili kirándulásunk (nuclear poisoning-induced autoimmune), és közben a kezelésektől kómába kerülök, amikor szerencsére Cameronnak eszébe jut, hogy hátha a fogamzás előtt pár hónappal álterhes lettem, és az álszülés beindította az igazit is. A rendszergazda szerint amúgy pszichoszomatikus okokból koraszültem, a védőnő szerint hormonális vagyok, a fiúm anyukája szerint, idézem, "biztos nem véletlen".

Amúgy meg jött hozzánk látogatóba egy igazi gyerek, borzasztóan nagy volt és puttószerű, fél órát gyakorolhattam vele, és egyszer sem törtem el, végig kedves arcot vágott és ügyesen kitakarta a hasam. A mellékelt illusztráción ő a fiúmmal szemez, én meg némileg leharcolt külvárosi háziasszony benyomását keltem a diszkréten kivillanó melltartóbetéttel, de oda se neki.

Hát, sajna, izomból nem lehet szoptatni, mint kiderült, még sajnább, hogy íkúból sem, pedig én úgy szoktam megcsinálni a házifeladatot. Most vettem homeopatás bogyót, ha ez sem segít, veszek tízszer annyiért a lényegretörő nevű More Milk kapszulából. Amúgy nem értem, feladom, tegnap éjfélkor sajgó fejfájással keltem az aktuális szeánszhoz, duzzogva lerogytam a lenti gép elé, hogy nem érdekel, majd reggelre a kórházra összeszedem magam, erre kijött belőlem 70g. Talán az epres, alkoholmentes Holsten miatt, remélem, hogy igen, mert az nagyon bejön ízre. végigkóstoltam ugyanis mostanában az itthon kapható nonalc sörkínálat java részét a szoptatásra hivatkozva, és ez a Holsten¹ sorozat (mangó, eper, alma ízesítéssel, meg van citromos is, de attól még én is visszarettentem) a kedvencem, kicsit ugyan hígítószaguk van, de ízre jók.

Zorcsi ma reggel talajtorna-gyakorlatokat tartott, amikor beértem, ez nem lepett meg, hidegfront van, a hasamban is mindig ezt csinálta ilyenkor, születni is hidegfrontra született. Szóval kis híján lerúgta a fél fülét, sajna pont nem sikerült lekapni géppel, aztán kicsit a csípője fölé emelve kinyújtott lábait elaludt. És este még mindig úgy volt. Ezt a hajlékonyságot egyébként az apjától örökölte, akire amúgy kissé féltékeny vagyok, meg az összes nővérekre is, mert ha ők rakják be a kezüket a ketrecbe, Zé nem csinál semmi furcsát, de ha én, rögtön ugrálni kezd az EKG-ja, és leesik a véroxiénje, megnyugtató anyai érintés, na persze. Remélem, ez csak azt jelenti, hogy "szia, anya", nem pedig azt, hogy "hagyjál már". És egyébként elmondtam neki, hogy még alig született meg, és már napi 700-900 látogatója van a blogjának, de arisztokratikus távolságtartással úgy tett, mint akit ez nem lep meg különösebben.



¹ Amit ma be is raktam a fagyasztóba, Holsten freeze, ehhe, pun intended.

Tegnap reggel kiborultam a kórházban, de asszem, egy héten egyszer ilyet is szabad nekem, amíg az intenzíven van a gyerek.

Azzal kezdődött, hogy szólt a konyhásnéni, hogy már nyolcvanat eszik Zoárd naponta, kapjam össze magam (kedvesen szólt), és nekem napi két kórházi fejésből (csak azt adják oda nyersen, csak arról hiszik el nekem, hogy steril) egyszerűen nincs annyi tejem. Namármost én tudom, hogy nem tragédia, ha részben tápszert kap, de ezt az egy dolgot tudom pillanatnyilag tenni érte, meg pelenkát venni, de a kétheti egy csomag pelenka megvásárlása nem meríti ki a gondoskodási ösztöneimet, szóval ez megalapozta a napom.

Aztán fent szóltak, hogy visszakerül SiPAP-ra (ez ilyen sajátlégzés-könnyítő gép), és ettől rögtön felment a vérnyomásom, borzasztó durva, milyen hatással van a hangulatomra, ha a legkisebb baja van a gyereknek (amikor először beveri a lábát, azt onnan lehet majd tudni, hogy ilyen tragikus hangvételű verseket kezdek majd posztolni, mivel a fájdalmamat képtelen leszek majd saját szavakba önteni majd valószínűleg). Most kötik rá a csöveket a gyerekre, tette hozzá a doktornő, várjak, majd szólnak, mikor mehetek. Egy órán keresztül nem szóltak, úgyhogy mesmeg becsöngettem, mire kijött a pattogós nővér, és azt mondta, "látogatási időben kell jönni, anyuka". Na ekkor buktam ki, és kezdtem el hisztizni neki. Valamikor a közepén a normális hangomon beleszőttem, hogy "elnézést, kicsit ki vagyok borulva", de azért folytattam, mert biztos jót tesz, ha nem fojtom el, mennyire utálom ezt az egész kórházasdit (amúgy meg a nővérek és orvosok java része sokkal kedvesebb a PIC-en, mint bárhol máshol a kórházban). Lényeg az, hogy be lettem engedve, gyerek nagyon morcos arcot vágott a gumival arcára erősített cső alatt, de amúgy jól volt, kapott sapkát, 97-100 a véroxigénje, gömbölyödik a kis válla, meg virslik a lábujjai, van már vádlija, a nővérrel meg este kiemelten kedvesek voltunk egymáshoz (én tőle kérdeztem meg, hogy van a gyerek, ő meg azt mondta, hogy biztos jót tesz neki, ha fogdosom).

Meg a sötétszemű doktornő leült, és elmagyarázta nekem, hogy hegymászózik a gyerek (nem ezzel a hasonlattal mondta, szerintem ő nem hegymászó), szóval ő is úgy akklimatizálódik, hogy mindig csak egy picit hosszabb időre megy fel a következő táborba, aztán vissza, az alaptábort (a lélegeztetőgépet) mindenesetre úgy tűnik, stabilan maga mögött hagyta, és ne boruljak ki, majd szólnak, ha okom lesz rá.

Hát az van, hogy nem lenne belőlem túl jó haditudósító. Az volt ugyanis, hogy amikor este bementem a gyerekhez, hálistennek éppen kifelé nézősre volt fektetve, és nyitogatta a kis szemét, úgyhogy mondtam neki, hogy Zoárd, én vagyok az anyád, ő meg erre határozottan rám fókuszált (ez még olyan három másodperces projekt nála), majd odanyúlt az oxigénes csőért (hivatalos nevén tubus), és elkezdte kirángatni az orrából, mint aki azt válaszolja, jól van anya, ezt még kiveszem, és mehetünk. Az én mínusz (legalább) kéthónapos gyermekem. Én meg ahelyett, hogy lekameráztam volna, hívtam a nővért, hogy csináljon valamit, a nővér bebugyolálta a jobb karját (ezt még egyszer eljátszottuk, mert öt percen belül szabadult az elszánt razbojnyik), én pedig megbeszéltem vele, hogy holnap úgyis kiveszi a csövet doktornő. És akkor játszottunk, fél kézzel fogdostam, másikkal a fiúmnak fotóztam Zoárd ötezer pofácskáját, komoly műsort lenyomott ugyanis, ami ahhoz képest, hogy reggel még a nyálbuborék volt a legnagyobb kunsztja, nagyon komoly fejlődés (bár én már reggel is nagyon büszke voltam rá). Eképzelhető, hogy nem is egy agysebész lesz belőle, hanem rögtön kettő.

A legújabb hírek szerint napi 8x2 g (nem elírás, az egész picik egy grammokkal kezdik) anyatejet kap szájon át, amúgy meg kinyitotta ma nekem a szemét egy pillanatra, hát majd elbőgtem magam (bár tegnap azon is majd elbőgtem magam, hogy a kövér galamb felkapta a morzsát a sovány galamb elől, de ez sokkal meghatóbb volt).

Az ott a mi kezünk.

A neve úgy lett Zoárdnak amúgy, hogy ugye a Dániel nekem gyermekkori projektem, mármint, hogy ha fiam lesz, Dani lesz, de erről az utóbbi időben letettem, mert túl gyakori mostanában. Viszont miután végre kiesett belőlem Zé, az orvos megkérdezte, hogy akkor mi a neve, amivel nagyon megkonfúzált, egyrészt mivel egészen odáig csúnya dolgokat üvöltött az arcomba, miközben a hasamat dagasztotta (még mindig véraláfutásos), minek következtében mentálisan stabilan az ellenségkép kategóriámban kapott helyet, másrészt akkor még kikértem magamnak, hogy nekem megszületett a gyerekem, én szeptemberben, esetleg augusztusban szülök, pont. Császárral. Viszont ekkor a fiúm elkezdte mondani az ötletét, hogy nem lesz neve, úgyhogy én meg gyorsan rávágtam, hogy Dani, mert ha van neve, akkor ugye már nem történhet vele komoly baj (ehhez fűzném hozzá, hogy ugye az ikrek hardcore racionális beállítottságúnak számít, ehhez képest nincs, amit meg ne csináltam volna babonából a gyerekért, és az L. is elkezdte mondani, amikor felhívott telefonon, hogy keresztbetette az izéket az asztalán, meg páratlan IP-címet osztott ki a...de itt leállítottam, mert a gátsebem miatt nem kellemes nevetni, ugyanakkor nagyon hálás voltam).

A Kiliánt ne kérdezze senki, az átmeneti elmezavar, megláttam pár hete, azóta nem tudok tőle szabadulni, még a google is a Wikipedia K betűs oldalát dobja ki, amikor "magyar utónevek"-re keresek. A jelentése szerzetes, ami tök jól passzolt volna ahhoz, hogy Szűznek készült, mint az apja (ehhez képest ikrek lett vízöntő aszcendenssel, mint az anyja, csak a szaturnusza van a szűzben, szóval olyan kis ödipális típusú lesz). Amúgy meg rákerestem, Cillian Murphy helyes srác, és Zoárd is lehet még sötét hajú, kék szemű genetikailag.

A születési súlya amúgy 1240 g, hossza 37 cm, szóval a harmincadik születésnapomra, ami ma van, kaptam egy fél gyereket, majd a fiúméra megkapjuk a másik felét, bár inkább lett volna övé az egész.

Gyermekünkről, Zoárdról ma kiderült, hogy fiú, ami nagy szerencséje ezzel a névvel. Örömömben elbőgtem magam a monitor előtt (valószínűleg ugyanezt tettem volna, ha lány, tiszta felfokozott állapotban voltam), majd hazajőve megrendeltem neki pár fekete rugdalózót "ROCK" felirattal, illetve lángoló triciklivel, hogy olyan legyen, mint az apja, meg egy Mummy's little vampire feliratút, ami megy az én vámpírosomhoz. Az apja is boldog, többek között azért, mert mostantól mondhatja azt feminista ismerőseinknek, hogy van egy gyerekem, meg egy lányom, illetve játszhatnak majd autószerelőset (igazi autóval). A gyermeknek egyébként az összes értéke tankönyvi, és a tudomány legújabb álláspontja szerint túlvagyunk a félidőn, innen már lejtmenet.

 

 

Na itt van a következő fotó, hálistennek a doktor türelmesen elmagyarázta nekem, mielőtt a saját élvezetének kezdett volna élni (őt olyan unalmas dolgok érdeklik, hogy hány szívkamrája van, meg mekkora a méhlepény), szóval:



alapvetően fejtől látjuk a jövőm reménységét, a sötét folt alatt balra, nagyjából tíz óra - négy óra tengely mentén van az arca, kivehető a szeme, szája, orra. Az arca felett a kis fehér folt a keze, integet. Jobbfelé a teste található, assorted végtagokkal. A vizuálisabb beállítottságúak örömére csináltam egy olyan képet, ahol berajzoltam az arcát, nem röhög.

Tegnap készült, 27 mm, vagyis már majdnem felnőtt.

Ottan, a két X között. Kicsit zavar, hogy nem tudom, melyik a feje (ettől még lehetek-e vajon jó anya?), meg remélem, most nem loptam el a lelkét. Csináltathatnék napirajzosan "7 milliméter" feliratú pólót, hmm.