kicsi malac

Muci majd megszereli:

Chipie-től kaptunk pár kinőtt felnőttbaba-ruhát, amit ezúton is köszönjük, továbbá a férje és L. közreműködését is az ügyben.Az első nadrágot rögtön fel is vette Muci (kis rábeszélésre, ő egy szál pelenkában képzelte ugyanis el a napját), és hát ilyen:



Amúgy elképesztő, mennyire fényképezőgép-tudatos, ha eszköz van a kezemben, le nem veszi róla a szemét, és felszólításra pontosan annyi ideig mosolyog, illetve nevet, ameddig el nem készül a kép:



(A két fotó közt csak pár másodperc telt el).

De olyat is tud, hogy James Dean (fiatal korában, bal térdén macival):

Hétvégén nem volt itthon a fiúm, úgyhogy gondoltam, csapunk egy romantikus hétvégét a Mucival, együtt alszunk, mert az milyen jó anya-fia bonding lesz. És akkor kevésbé is fogok félni a sötéttől, meg ilyenek.

Na szóval este letudtuk a szokásos rutint, baba hálózsákban, megetetve, illatosan az ágy közepén, egyik oldalán én, a másikon egy nehéz nagypárna, alvás indulhat. Mucinál ugye úgy néz ki az altatás, hogy belerakjuk a mózesbe, cumi a szájba, utána öt percet még opcionálisan dumál, majd mintha elvágták volna, függetlenül attól, hogy mi folyik körülötte, aztán reggel kilenckor kelés. Most is megkapta a cumiját, nyakába egy textilpelust, tájékoztattam arról, hogy baba alszik, anya meg még egy kicsit nyomogatja a gombokat, majd folytattam a fordítást.

Muci egy darabig elvolt a cumival, meg azzal, hogy a pelust az arcára húzta, utána letolta róla. Majd mereven nézni kezdett, és ahányszor véletlenül rápillantottam, lelkes örömkitörést produkált. Gondoltam, oké, jogos, ha romantikusan együtt alszunk, akkor ne a géppel foglalkozzak. A kislámpát hagytam, de odabújtam mellé, nagyokat ásítottam, és a szememet lehunyva jeleztem, hogy mi a protokollnak megfelelő teendő. Muci várt egy darabig, de utána intenzíven csapkodni kezdett az öklével, hogy ő is jelezze az elvárásait, mint az az egészséges kapcsolatokban szokás. Akkor óvatosan a fejünkre húztam a takarót (Muci szeret kuckózni), ennek nagyon megörült, és vad rikoltással lerántotta rólunk, majd nevetett. Ezt még párszor megismételtük, én közben tiszta álmos lettem, a Don viszont teljesen felpörgött. Időnként játékosan meghúzta a hajam, vagy belemarkolt az orromba, amikor úgy látta, hogy nem vagyok elég életvidám. A rendezvényre az tette fel a koronát, amikora virgonckodástól lebüfizte a pelusát, majd rögtön pofán is vágott vele, ekkor ugyanis eszembe jutott, hogy igazából mennyire praktikus dolog az, hogy este nyolc után külön szobában vagyunk egészen reggelig. A távolság csak megerősíti az érzelmeket, meg ilyesmi.

Így történt, hogy nagyon romantikusan külön aludtunk, mert van az úgy néha, hogy a kevesebb az több.

Ennek a képnek először azt a címet akartam adni, hogy "Az ember ne hagyja a súlyosan színtévesztő szeretteinek, hogy ők állítsák be a fényképezőgépén a színegyensúlyt", de az túl hosszú lett volna, következzen tehát Muci Kék Korszaka, No. 116:



De aztán szerencsére sikerült még elkapnom a fiúmat, aki azután elhúzott barlangászni messzire (hiába mondtam neki, hogy kinyitjuk a fürdőszobaablakot, teleengedem neki a kádat hidegvízzel, belerakhatuk a kristályait is, és ott is ugyanúgy eljátszogathat a neoprénjében, még főzök is neki, meg minden), hogy állítsa vissza a világrendet (valószínűleg nekem is ment volna, de lusta voltam), úgyhogy csak itt és csak most valósághű színekben lehet megtekinteni, hogy Anya, Nézd, Kéz Nélkül Is Tudom:



Amúgy az ekcéma, mióta nem tartom melegben a gyereket, kezelhetővé nemesült, hozzátáplálósdilag továbbra sem hajlandó pépeket enni, kölesgolyót és kiflicsücsköt viszont igen, a párolt zöldségeket is ki akarom próbálni, csak ahhoz, úgy érzem, szabnom kell rá nejlonzacskóból valami védőöltözéket.

További újdonságok, hogy a Don borzasztó gyorsan tanul, például egy kör alatt nagyjából megtanulta kapcsolgatni a lámpákat (egyforma az összes kapcsoló), úgyhogy esténként az etetőhelyig és vissza ezt rábízom. Kitaláltam neki egy új nevetős játékot is, miszerint bégetek neki a birkával, majd a birka megpuszilgatja őt, ezen borzasztóan kacag, és ráadásul mindkét peremfeltételnek teljesülnie kell az említett visszajelzéshez, vagyis adnom kell a hangokat, a birkának meg csinálnia kell a dolgokat, szóval érti, hogy mit játszunk. Asszem, ilyen szempontból ő is olyan lesz, mint én, hogy nem hisz a télapóban, de lelkesen belemegy majd a játékba.

Ha már játék, a kedvenc márkája nem ám a Fisher Price, hanem a Bertolli:



De felméréseink szerint a Bord's Eve-re sem húzza a száját.

Viszont azzal is remekül elszórakoztatja magát, hogy Mozog A Lába:



A kép után még egy darabig a magasban tartotta a jobb lábát, és meghökkenten nézet hol rám, hol a Lábra, láhatóan magyarázatot követelve. A fiúm valamikor régebben meg is jegyezte, hogy milyen fura, hogy még azt sem tudja, hogy az az ő végtagja, de azt már pontosan igen, hogy mi vagyunk a szülei, és nevetni kell, ha ránézünk, de megmagyaráztam neki, hogy a túlélés szempontjából elég fontos dolog, hogy az ember kedves legyen azokkal, akik etetik, és az arcok megkülönböztetése is, mert egyáltalán nem mindegy, hogy az anyukájától kéri a cumiját, vagy a kardfogú tigristől. A lába egyelőre nagyjából mindegy.

Végül úgy döntött, hogy nem tudja, mi az, de jó nagyon:



A hangok továbbra is mennek egyébként, olyan kifejezetten szószerű dolgokat mond időnként, az intonációjából simán ki lehet találni, hogy most azon lamentál-e, hogy senki nem foglalkozik vele, vagy a zsiráfot próbálja rávenni, hogy menjen oda, de úgy, hogy én ne halljam. Meg nagyon örül, ha egy újfajtahangot sikerül kifejlesztenie, tegnap például lefekvés után azt hallom, hogy vérfagyasztó, hörgős sikoly, majd kisbabaröhögés, megint sikoly, megint kacagás, és ezt játszotta, amíg el nem aludt. Lehet, hogy nem kellett volna egész délután Black Sabbathot meg Metallicát hallgatnunk, de kellett az ihlet a munkámhoz.

Szóval minden szép és jó, és nagyon büszke vagyok arra, hogy a Muci okos, és ezt mindenki ránézésre meg is állapítja róla, ugyanakkor ez azért is lehet, mert nagyon kevesen látják közvetlenül ébredés után:



Ilyenkor vámpírosat szoktunk vele játszani, hogy megfogjuk a kezét, felhúzzuk ülésbe nyújtott karral, ő meg hülyén néz hozzá (természetesen ezt a fiúm találta ki, de mindketten örömüket lelik benne, és amikor a fiúm nincs itthon, nekem kell őt etekintetben is helyettesítenem). Mostanra a Don elfejlődött odáig, hogy ha megkérdezzük tőle, hogy csinál a vámpír, akkor nyújtja a kezét, és emeli előre a lábát. Cuki.

Ébredés után pár percig még elmereng általában, Hajjal A Fején, aranyosan, és csak utána kezdi el kihúzogatni a notebookom töltőjét, meg rugdosni az oldalamat:



Ilyen izgalmas, fordulatos a mi életünk mostanában.

Muciról (bár az L. azt mondta, hogy ne hívjam Mucinak, mert rajta ragad, de én konkrétan alig várom, hogy a Don egyszer majd sokára ilyen motorostalálkozóra menjen, és akkor én felhívhassam azzal, hogy Mucikám, ugye nem isztok sokat a kis barátaiddal, és vegyél fel sapkát mindenképpen, meg ne fázzon a fejecskéd, és puszit küld a zsiráf és a nyuszi is, Mucikám, szóval az isten óvjon mindenkit a sajátos humorérzékkel rendelkező szülőktől), szóval Muciról múlt héten megállapították dévényen, hogy tökre jó mozdulatokkal kúszik-mászik, csak azért nem halad, mert a háta még gyenge, arra nem gyúrtunk. Azóta gyakoroltunk, és lett is eredménye: egyrészt péntek óta tud hason aludni (nem szeretett eddig, mert a gyenge hátizomtónusa miatt fájt tőle a nyaka), másrészt ma konkrétan térdre pucsította a vonzó kis hátsóját. Határozottan ember lesz belőle.

Másrészt viszont roppant fura, hogy kábé csupa olyan adatolással találkoztam, mióta kíváncsiságból kérdezgetem, hogy 70 centihez mindenki gyereke 8 kiló körül szokott lenni, a Don meg kereken hét, és ez engem abszolút nem zavar, csak fura, mert van tokája, van kerek pocakja, le szokták dagizni, akkor most mi van? A többi gyerek még tömörebb, vagy Muci üreges belülről? Bár igazából nem siettetném azt a nyolc kilót, így is leszakad a karom.

Hozzátáplálás címszóval előkapartam egy kis, még a fogyókúrás időszakomból ott maradt kölesgolyót is a szekrény mélyéről, és jelentem, a gyermek a kölesgolyót is felvezette az ehető élelmiszereket tartalmazó listájára. És én még azt hittem, azért nem eszi a húslevest, mert az túl szilárd neki, és nem hiszi el, hogy kaja. Pedig csak felnőtt szép csendben, úgy, hogy észre se vettem.

Na szóval Muci két hete semmi nemtápszert nem hajlandó megenni, amibe talán a harmadik oltás is belejátszott, viszont ma kinézte a kezemből a kenyeret, úgyhogy adtam neki egy kis darabot (légyszi-légyszi senki ne gluténezzen, mindent tudok a gluténről, amit érdemes a gluténről tudni), és nagyon ügyesen tömködte a szájába, nyalogatta, és amikor ebéd után kenyérhéjjal is eljátszottuk ugyanezt, akkor abból még "harapott" is (fogatlan íny közé szorít, cápás fejrántással lemar), utána viszont természetesen kiköpte, mint az a szájba jutott szilárd dolgoknak dukál.

Ennek most nagyon-nagyon örülök, hogy van végre kedve valamit enni, meg felismerte a kenyérről, hogy kaja (ő nem tömköd mindent a szájába), meg hogy egész hosszú időn keresztül megtartotta, és ügyesen a szájához vitte. Mondjuk mennyiségnek nem volt mennyiség, egyrészt egy babaököl már önmagában is kicsi, másrészt az adag felét-kétharmadát kiköpködte vagy szétszórta, de felcsillant előttem a remény, hogy az érettségijére esetleg nem tápszert kell neki csomagolnom. Amúgy meg kísérteties, hogy mennyire "felnőttes" az ízlése, a trutyiszerű kajáktól én is rosszul vagyok, a rendes, tisztességes ételfajtákat viszont durván kinézi a szánkból.

Többszörösen béna anya voltam mostanában, de ezt az én gyerekemet sajnos nem lehet könyvekből megtanulni (már úgy értem, senkiét sem konkrétan, legfelejebb a platoni gyereket).

A nagyfiúsodás például az egy múlt hétről átívelő történet, úgy kezdődött, hogy Muci már napok óta próbált az értésemre adni valamit, de csak nem jöttem rá. Aztán, amikor egyszer már annyira nyűgös volt, hogy idevettem magam mellé az ágyba hosszabb időre, feltűnt, hogy úgy liheg, mint egy kiskutya, hmm, érdekes, gondolkoztam el a dolgon, és utána a lomha, nagytestű állatokra jellemző kényelmesebb agyműködésemmel rá is jöttem, hogy mivel a Don a közelmúltban nem futott le maratont, valószínűleg melege van. Levettem róla a plüsst, és utána, mivel ráutaló jeleket produkált (konkrétan tépkedte magáról), a bodyt is. Azért rádobtam egy babatakarót, azt nyögdécselve a hasára túrta alulról-felülről, és elaludt kiterülve, mint egy kis béka. Amikor felébredt és felvettem, úgy sütött a háta, mint egy kis kazán, na azóta nagyon odafigyelek, hogy ne főzzem. (Mentségül elmondanám, hogy nálunk a felső szint legmelegebb pontján 20-21 fok van, a leghidegebben, vagyis az ágyunk fiúmrésze mellett 15-17, mindenhol máshol valahol a kettő között, szóval nem fűtünk túl, de a Muci úgy néz ki, az apja égetési sebességét örökölte. Bár a fiúm is csupán 36,6 fokos, de azt nagyon intenzíven csinálja, a moziban konkrétan le szokott izzadni a feléje lévő oldalam, meg itthon is félmeztelenül mászkál, és ha egy kicsit mozog, utána magára nyitja az ablakot, na, a Muci is ilyennek tűnik).

Ennek következményeképpen immár nem öltöztetjük be éjszakára, és bár így tud hadonászni, néha fel is ébreszti magát, de olyankor elég, ha csukott szemmel odamegyek és visszadugom a szájába a cumit, másrészről viszont nagyot javult az ekcémája. Hurrá. Én meg itt kenegetem hülyeségekkel, amikor pedig egyszerűen csak a melegtől jön ki (meg a víztől).

És végül, de ezt le se merem írni, mert oda a csapzott glóriám, de Muci Leesett. Igaz, csak a kanapéról, amikor három lépéssel odébb mentem, és a kanapé csak 15 cm magas, de nagyon sírt (olyan másfél percig), szerencsére csak az a sértődött sírása volt, amit dévényen is szokott alkalmazni, amikor már tök jól elcsücsörgetnek egymásra, de akkor visszarakják a szőnyegre, és még nem fáj semmi, de tudja, hogy fog. Szóval a fejemmel tudtam, hogy semmi baja, de folyton az járt a fejemben, amit a tejkonyhás Anna néni vont le konklúzióként a kórházban az egyik kedélyes "magukkal ilyen sose fog megtörténni, de ha mégis" rémtörténete végén, hogy nem kell szégyellni, mert mindenkinek leesik a gyereke, de rögtön vinni kell orvoshoz, mert. Azután eszembe jutott, hogy ő igazából valami pelenkázóról kőre esett gyerekről beszélt, ettől függetlenül egész este néztem, hogy vért hány-e, illetve furcsán néz-e a Muci, de nem, úgyhogy reggel fennhangon is meg mertem állapítani, hogy úgy látszik, nincs koponyaűri vérzése. Muci úgy tíz perc alatt el is felejtette a dolgot, bár azóta visszatért a biztos támla felé forgáshoz, én meg azóta lerakom a földön lévő takaróra, ha odamegyek a mikróhoz.

Hogy pozitívat is írjak, Muci ma bement az apukájához a munkahelyére, és ott 4-5 csaj is nézte és mondogatta neki, hogy kukucs, márpedig Muci szerint ez a babalét célja és értelme, szóval jó volt neki.

Életképek a város pereméről:

- Én nem tudom, hol teszik a babákba a kukucs-reflexet, de Mucinak van. Valamelyik nap kipróbáltam, hogy elbújok a bölcső oldala mellett, és időnként feldugom a fejem azzal, hogy kukucs. A Don minden egyes kukucson hangosan nevetett, illetve azóta bármikor, bármiylen körülmények kööztt közlöm vele, hogy kukucs, minimum elvigyorodik.

- Ma hangos, anya-anya-gyere-baj-van jellegű kiáltozásra rohantam be Mucihoz, hát van ugye a szív alakú fejformázó párnája a közepén lyukkal, azt valahogy kitornászta a feje alól, és mindkét kezével az arcára szorította, egyidejűleg nehezményezte, hogy valaki az arcára szorít egy párnát, még ha a szája és az orra ki is lóg a lyukon. Malac egy kamarakrimi egyszemélyben.

- Mostanában az a heppje, hogy mindig mindent mindenhol meg kell nézni, lehetőleg a saját háta mögött is. Tegnap addig nem volt hajlandó enni, amíg fel nem vettem, hogy benézhessen az elefántos kanapé mögötti fal mögé (a kanapé végénél van vége a falnak is). Miután tisztáztuk, hogy semmi nincs ott, ami az öt perccel korábbi inspekció idején ne lett volna, megnyugodva nekilátott az ebédnek.

A legbüszkébb meg azért vagyok rá, amiért olyan okos-ügyes, hogy például a kanapén mindig a támla felé fordul meg bátran, a másik irányba csak nagyon óvatosan tapogat, meg nem tépi szét a könyveimet, ha megkaparintja őket, legfeljebb ellenőrzi a gravitációs minősítésüket, meg (például Dévényen) nem nyúl az újfajta játékokhoz, amíg tüzetesen meg nem figyelte a viselkedésüket szemmel, igazi kis biztonságos gyerek (persze azért figyelem mindig árgus szemekkel), ugyanakkor tök bátor, sose sír, ha beüti magát, meg (velem ellentétben) nem sikoltozik halálfélelemben, ha a fiúm dobálja, illetve különféle akrobatikus mutatványokat ad vele elő, jófajta anyagból van gyúrva, na.