kicsi malac

Malac nagyszerűen abszolválta az oltásokat, addig aludt, amíg elmentünk a patikába a kúpért és a tápszerért, illetve amíg itthon megírtam a netre, hogy mennyire félek a kúptól. Utána jött a Laokoón-csoportos ádáz harcunk a kúppal (ld. előző bejegyzéshez írt kommentem), hát ilyet többé inkább nem, biztos van szájon át bevehető is, abban kisangyal (egy falat sütőtökkel mindent hajlandó benyelni). Szóval a gyermek kúp után evett, kis rábeszélésre aludt, majd amikor éjfélkor hazajött az apja, eszébe jutott, hogy őt éheztetik, és evett még egy kicsit, meg viháncolt velünk egy sort. Hőemelkedésnek nem adta jelét, pedig a doki szerint 2-3 kúpot be kellett volna adnom neki pár óránként.

Ma reggel először másfél órát elvolt a rezgős székében (ott röhögtünk rajta, ahogy csukott szemmel alélt benne, és közben nyál csorgott a szájából), utána a változatosság kedvéért átültettük a hintás székében, ott elvan szintén egy órája, időnként felröhög magában. Nekem kavarog a gyomrom, ha ránézek, de szerencsére nem nekem kell hintáztatnom (azért remélem, ez nem az elidegenedésünk jele, hogy mindkettőnknek megvan a magunk szórakozása). Ja, és a nap híre, hogy felhívtam S.B.-t, és azt mondta, majd ő felvágja a gyerek nyelvét. Agnusnak meg üzenem, hogy ezek szerint a gyerek eddig is azt akarta mondani, hogy hegö, csak a nyelve miatt ejtette nagyrészt némán a gét.

A gyermekem apja nagyszerűen teljesít ebben a szerepben. Malac minden reggel igényli a társaságunkat, és ha nem kapja meg, panaszosan kurjongat (jaj, ma éjjel meg nagyon röhögtem rajta, unatkozott, és próbált úgy tenni, mint aki sír, csak hát nem egy nemzet színésze alkat, úgyhogy valami olyasmit adott, elő, ami félúton volt a müezzin imára hívó éneke és a holdat vonyító farkasok dala között, ezt pár percig bírta, az utolsó menet meg átmenet nélkül horkolásba fulladt). A fiúm ma reggel viszont belerakta a rezgős székébe, na Zorcsi azóta kéjes arckifejezéssel, minden tagját szétdobva rázatja magát. Én már rég sugárban hánynék (másfél órája kezdte), ő meg csukott szemmel vigyorog. Időnként hátranézek a vállam felett, és két rezgő tappancsot látok. Mindenesetre jó érzés, hogy malac a legelmebetegebb beruházásaimat is értékeli.

Más: ide is idemondom, hogy akinek olyanja van, küldjön pénzt a szép fehér mentett lónak öszvérnek. Vagy a többinek. Vagy a cicáknak, stb. Nagyon jó helyre kerülne.

Azt viszont nem értem, hogy miért van mostanában mindig egy 5-10 perces hiszti elalvás körül, akármit csinálok. Látom a malacon, hogy fáradt, de ha berakom az ágyába, ordít, ha nem rakom be, akkor is ordít, mint egy primadonna, mindenesetre, ha berakom, akkor 5-10 percen belül elalszik, és jó esetben reggelig nem ébred. Mesélnem kellene neki, vagy mi van?

Mindenesetre aludni úgy alszik, hogy nagyon nehezen állok ellen a késztetésnek, hogy kikapjam és összepuszilgassam, tegnapelőtt vendégségben konkrétan horkolt (előtte persze ott is eljátszotta a sorsüldözött, meg nem értett gyereket tíz percig), tegnap meg miután abbahagyta az üvöltést és felosontam hozzá, hogy megnézzem, rajtakaptam, hogy csukott szemmel, félálomban hadonászik a mózesben (ez elég vicces, mert a vastag kabátjában nehezen mozog, és ilyenkor olyan, mint egy játéknyuszi), és azt magyarázza egyértelműen felháborodott hangsúllyal, hogy hegö, hegö, hegö...gö!.

Most nővéres-nagyszülős hétvége volt, úgyhogy menetrendszerűen ébresztett éjszaka kétszer, de egyszerűen nem bírok ilyenkor morcos lenni, mert ugyan malac borzasztóan éhes, de azért a dobhártyaszagató üvöltés előtt mindig szakít arra öt percet, hogy vigyorogva, oldalról pislogva és röhincsélve a tudtomra adja, hogy bár ő emlékezett arra, milyen jóvágású anyuka vagyok, de most még jobban tetszem neki, mint bármikor, és ugye milyen jó buli, hogy csak mi ketten, a meghitt éjszakában, a kanapén. De azért persze adjak neki enni is, mert éhenhal.

A gyerek egy partiállat, csak korlátozzuk a lehetőségeit. Amikor bevittem a munkahelyemre pár hete, akkor sem volt kifogása az ellen, hogy nők ölelgessék, simogatta a mellüket és lerángatta róluk a nyakláncot (fura módon ezt ebben a korban még édesnek találják az emberek, azért remélem, nem marad így), közben elbűvölően röhögött rájuk. Tegnap meg beadtam az apjához, amíg fogorvoshoz mentem, kicsit félve, mert előtte rettenetesen sikoltozott, amikor meglátta, hogy esik (a gyerek, de igazából az apja is, a férfiág nálunk semmitől nem fél, csak a víztől), viszont mint utólagos beszámolókból kiderült, a Don ott is ugyanúgy viselkedett, ahogy szokott, röhögött a nőkre, a férfiakat meg elegánsan nem méltatta figyelemre. A fiúm kérdezte, hogy hogy van ez, honnan tudja vajon, hogy a nőket kell szeretni, már ebben a korban, amikor még az ujjával sem talál be a szájába, hát nekem van egy elméletem, mégpedig hogy a malac kifigyelte, miszerint csak a nők képesek megadni a férfinek azt a két dolgot, ami az életben a legfontosabb: a tápszert és a sütőtököt.

Erről jut eszembe, ma Zorcsiünnep van, mindenhol sütőtök, nagyon örülne szerintem, ha értené. Én sikeresen lebeszéltem magam arról, hogy vegyek neki talpig fekete-narancssárga szerkót, meg arról is, hogy előre beszerezzek karácsonyszínű öltözéket cuki mikulássapkával a Donnak (sajnos mióta gyerekem van, sokkal nyitottabbá váltam bizonyos dolgokra), viszont a terepszínű, m. c. escheresen egymást kiegészítő dinoszauruszokkal ékes bodyt már nem bírtam otthagyni, nagyon beteg babaruha, távolról katonai gyakorlónak néz ki, közelről meg gumicukor-ősállatos, az vesse rám az első követ, aki az ilyennek ellen tud állni.

Ja, és hétvégén kirándultunk is egy nagyot, megmásztunk egy kisebb hegyet. A malac az első negyven percben egyforma arckifejezéssel, leesett állal és tágra nyílt szemekkel figyelte a tájat a kenguruból (fák! úristen, fák!), utána meg pánikszerűen elaludt, fel se ébredt igazán a kocsiig, szóval úgy tűnik, szeret túrázni. Ez jó hír, mert rajtam még mindig van 5 kg a 14-ből, amit felszedtem hat hónap terhesség alatt, szóval jó lenne mozogni egy kicsit. Gondolkoztam azon is, hogy áthívom hétvégén L. bácsit, hogy felbiciklizzünk a hegyre, de ezzel asszem megvárom, hogy neki is legyen valami szemét húzása az irányomban.

Ja, a Dévény után aludt vagy négy órát a tornamalac, azóta direkt figyelem, hogy balra is kiflizzen, és szokott is, továbbá ma majdnem kiugrott az ölemből, úgy elrúgta magát, a karján továbbra sem támaszkodik, de majd megjön az is.

Malaccal ma reggel hatig aludtunk, ő este hattól, én kilenctől, pedig valamikor időközben a fiúm is hazazörgött. Nagyon ügyesek vagyunk.

Ma reggel meg a dévényezéssel indítottunk, szimpatikus volt a terapeuta, szép dolgokat mondott a Donról, meg vigasztalgatta menet közben az üvöltő gyereket. Mondjuk úgy vettem észre, fájni nem fájt neki, csak felháborította, hogy Megfogják a Combját, meg biztos fárasztó is volt a szeánsz. A diagnózis az, hogy nincs nagy baj, enyhe hipotónia, meg kiflizik egy kicsit féloldalra, de ez utóbbi magától is helyrejön majd, a hipotóniáját meg kitornáztatják. Eleinte hetente kétszer kell menni, utána csak egyszer, nem olcsó (hanem drága), de muszáj gatyába rázni a malacot, és ez a terapeuta legalább közel van, szimpatikus és nem kell nála várni.

Szóval pillanatnyilag arra várok, hogy felálljon és elinduljon a gyerek (csodákat meséltek a Dévény-módszerről), de egyelőre mélyen alszik, még enni sem kért torna óta, furcsán megváltozott a jelleme, na mindegy, csak felkel valamikor.

Azon töprengek, hogy adhatnám a gyerek tudtára, hogy holnap óraátállítás, úgyhogy legyen szíves egy órával tovább aludni.

Amúgy tényleg nem panaszkodhatok, este hatkor fürdés, sütőtök, utána alvás, és ma például csak reggel nyolckor keltett a malac hangos cuppogással (vagyis nem ő keltett, ez a legborzasztóbb a kelésekben, hogy úgy kábé öt perccel a malac előtt ébredek mindig, hajnali kettőkor, háromkor, hatkor, akármikor, és mindig reménykedem, hogy csak téves riasztás, de nem. És ugyanez volt, amikor pihenés végett lent aludtam az alsó szinten, onnan szinte nem is hallatszik a baba, ennek ellenére felébredtem arra, hogy éhes, majd öt perccel később ő is), de általában is elalszik háromig-négyig, és utána már csak délelőtt kel. Amúgy borzasztó konzervatív, a reggeli kelés után le kell menni az elefánthoz, különben nyüsszög, és ma kiderült, hogy ott a jó irányba fordítva kell lefektetni (fejjel a konyha felé), különben nyüsszög, a jó irányban viszont opcionálisan nevet, illetve reneszánsz festményekhez alszik modellt:

Meg mostanára kipróbáltuk a gépiesített hintáját is, amit valamelyik gyerekfejlesztő rohamomban vettem neki (kinő tőle a limbikus rendszere, vagy valami ilyesmi), a fiúm csekély negyven perc alatt összerakta, közben morgott valamit az Obligatory Lógó Állatokról, de elmagyaráztam neki, hogy manapság valószínűleg azért van mindenen lógó állat, hogy a gyerekek felnőttkorukban nagy biztonsággal felismerjék majd a lógó állatokat.

Mindenesetre a malacnak roppantul tetszik a hinta, csak mindig legyen, aki hintáztassa, különben felháborodottan hőzik. Az eszköz dallamokat is játszik midi minőségben, hármat, a hull a pelyhest, a für elize extended változatát, és valamit, amire már nem emlékszem.



Egyébként már korábban megállapítottam, hogy borzasztó nehéz gyereket fotózni, még egy ilyen csökkentett mobilitásút is, mint Zorcsi, mert vagy kilóg valahol a képből, vagy bemozdul (arcbavakuzni ugye nem comme il faut), vagy olyan arcot vág, mint akit nyúznak, szóval a legjobb stratégia talán az, ha nagyjából célratart az ember, aztán hadd szóljon, majd a végén minden százból kitörli a kilencvennyolc rontottat. Különösen nehezíti a helyzetet, ha a gyerek mozgó eszközben van, szóval eggyel feljebb bizony vakuztam (így is alig sikerült olyat elkapnom, ahol látszik az arcából valami), ez ellen csak a fiúm emelt kifogást, majd kivette a kezemből a gépet, és bebizonyította, hogy vaku nélkül is lehet hintázó malacot fotózni (vö. apa kocsit hajt):



És végül egy bónusz álló helyzetben a világ tömpeorrú uráról:

Nagyon remélem, hogy egy gyereket fel lehet nevelni pusztán répaleves sütőtökpürén és tápszeren, mert mióta a malac ráérzett a répaleves sütőtök ízére, semmi mást nem hajlandó fogyasztani. Ma elfogyott a répalé, úgyhogy körtelevet raktam a sütőtökhöz, azt is kiköpte, mit képzelek. Elég konzervatív gyerek.

Egyébként kezd már nagyfiú lenni, napközben nem alszik, hanem elfoglalja magát, és legfőképpen engem. Mivel éjszaka olyan 12 órát végigszundít egy keléssel, ez alapértelmezésben nem is lenne gond, tegnap éjjel viszont fájt a hasam, gondoltam, majd napközben bepótolom az alvást, hát nem. Először kaja után kivárva, hogy kicsit emésszen, kihelyeztem a dedet a tornázójába. Tíz percig magyarázott valamit, aztán nagyon elhallgatott, erre felriadtam, látom, az arcára húzta a bárányruháját, amitől rögvest szívrohamot kaptam, és rohantam lehántani róla. Baba ezen borzalmasan felháborodott, mert ő úgy szeret aludni (közben eszembe jutott, hogy éjjel is mindig odanyomja az orrát a kapucni belsejéhez), de azért nem kockáztattam, elraktam minden rongyot a közeléből. Ekkor viszont elkövettem azt a hibát, hogy túl közel fektettem a malacot a lógó lovacskához, olyan 3 centire volt az arcától, ettől viszont bedühödött, és folyamatosan öklözte a szegény állatot. Egy órán keresztül (ebből kb. felet sikerült végigaludnom). Ezen a ponton inkább felvettem a karatekidet, amit viszont ő ki nem mondott ígéretnek vett, majd amikor mégsem adtam neki enni másfél percen belül, rezgett a ház az üvöltéstől. Azóta játsszuk ezt, hogy nem szereti a körtés tököt / jaj, mégis kér körtés tököt.

Viszont abban is nagyfiú, hogy most már felismer minket, mással nem olyan barátságos, rám viszont mindig nevet legalább egy kicsit, ha beszélek hozzá, az apjával meg egész komoly párbeszédeket folytatnak.

És ahogy a legtöbb gyerek anyaszagú pólóval tud a legjobban aludni, malacnak a kajaszagú textilpelus jelenti a biztonságot, amin akár meg is sértődhetnék, de még túlságosan is emlékszem, milyen volt drukkolni neki a kórházban, hogy egyen rendesen, mert akkor hamarabb hazavihetjük. Mondjuk azóta nem panaszkodhatok, az itthon eltelt két és fél hónapban kicsit több, mint 3 kilót hízott, nagyjából 12 centit nőtt, és rengeteget ügyesedett, igazán elégedett vagyok vele, teszi a dolgát.

Naszóval.

Volt itt sokféle reakció a gyerek zenehallgatásával kapcsolatban, és kommentnek most már sok lenne, ami felgyűlt bennem, meg egyébként is, ez az én blogom, és akkor írok bele bejegyzést, amikor akarok. Szóval én nem gondolom, hogy a gyereknek ugyanaz a minőségi zene, mint nekem, éppen úgy, ahogy ő nem Salingert élvezi, én meg nem a maci fürdiket nézegetem végig huszonötször. Szerintem a maci fürdiknek nincs irodalmi értéke, bárgyú, stb, de a malacnak most arra van szüksége, hogy színes, kontrasztos képeket nézegessen, és (majd ha érti is) olyasmivel találkozzon a mesékben, amivel tud azonosulni. Fürdeni márpedig szokott.

Zorcsi legkedvencebb zenéje mostanában a kopogás, amit ő hoz létre egy kartondoboz oldalán. Ezt kábé bármeddig el tudja hallgatni. A második legkedvencebb zenéje az ütögetős macska által létrehozott egyszerű kis gépi dallam, a harmadik legkedvencebb zenéje meg az a harangjáték, ami az oroszlános dobozból szól, ha tekerem rajta a verklit. Ezeket mindig áhítattal hallgatja. Szerintem nem véletlen, hogy a babajáték-készítők ilyen kis nagyon leegyszerűsített, negédes dalokat raknak a babajátékokba, ezektől nem lesz feszült a gyerek, viszont követni tudja a ritmusát és a dallamát. Szerintem ugyanez a kategória a babazene és a népdal is, a szomorú az, hogy én mindkettőt rühellem, de legfeljebb átmegyek a másik szobába. Palya Bea különösen irritál, mert az egy dolog, ha a parasztasszony a tarlón ilyen petőfis szinten fogalmazza meg a benne munkálódó dolgokat, de az a felnőtt, urbánus életvitelt folytató nő, aki komoly arccal olyanokat ereszt ki a száján, hogy "kimenék én ajtóm elejébe / s föltekinték nagy magos mennyékbe", az vagy retardált, vagy semennyire sem hiteles számomra, a katartikus művészi élményt mindenesetre egyik esetben sem általa fogom átélni. Ez ugyanakkor csak az én szubjektív véleményem, én festészetben sem szeretem a(z ál)naiv stílust, pedig az is egy elismert kategória, lehet, hogy aki Palya Beát, illetve a népdalokat szereti, az nálam sokkal mélyebb, vagy sokkal érzelmibb beállítottságú, tökmindegy, a katarzis nem objektív dolog. Az egyetlen határeset, amit részben be bírok fogadni, az a Ghymes, azt is csak módjával, és mert a szövege és a hangzásvilága is elég absztrakt ahhoz, hogy lekössön.

A gyerekzenét sem szeretem, egyrészt az sem tűnik nekem végtelenül őszintének és átéltnek felnőttektől, másrészt valamiért már gyerekkoromban sem szerettem. Az öcsém igen, aztán valamelyik nyáron, amikor valamelyik 100 Folk Celsiust (?) hallgatta oda-vissza ötszázszor, akkor egyszer csak szabályosan depressziós lett pár napra, mármint feszültebb és rágódósabb a szokásosnál, és a végén nagy nehezen kinyögte, hogy van az a dal a világ legrosszabb gyerekéről, és ő rájött, hogy ő a világ legrosszabb gyereke, és mindenkinek az volna a legjobb, ha ő meghalna. Na mármost abban a dalban olyasmik voltak, hogy a világ legrosszabb gyereke, nem fogad szót a szüleinek, letagadja, ha rosszat csinált, összekeveri a hét napjait, nem szeret mosakodni, szóval csupa olyasmi, ami minden gyerekkel előfordul időnként, és ami inkább a szülők hibája, ha előfordul, ráadásul a refrén valami olyasmi volt, hogy akárki lehet ez a rossz gyerek, vajon hol van, szóval szerintem gyerekeknek ilyen dalt írni szerintem egyszerűen köcsögség. És nagyon, nagyon be fogok vizsgálni minden gyerekdalt, mielőtt a sajátomat a közelébe engedném (a büdös macska például mehet).

Ami a komolyzenét illeti, azért sem rajongok, pedig gyerekkoromban hat évig zongoráztam, ehhez zeneelméletre is kellett járnom, szóval nagyjából ismerem a népszerűbb zeneszerzők munkásságát, de nem igazán érintett meg (még Csajkovszkijt szeretem a leginkább, tényleg, az olyan gyerekzene-jellegű), ez az én defektusom, nincs rá fülem. Amúgy sem szeretem azokat a filmeket / képeket /  zenéket, amik csak szépek, de nem szólnak semmiről, nekem legyen az ilyesmi jól fényképezve / hangolva, de legyen története is, meg legyen benne feladvány is (például Az ember, aki ott se volt). A fiúm viszont szereti például a Halál és a lánykát (én inkább a filmmel együtt), mondtam is neki tegnap, hogy jó volna, ha én is érteném a komolyzenét, de szerinte nincs rajta mit érteni. Kiderült, hogy (legalábbis szerinte) a komolyzene nem szól valamiről, és arról nevezik el, hanem elnevezik valahogy, és akkor arról fog szólni. Szóval ezt éppen úgy fordítva fogtam meg, mint a Schrödinger macskáját, amit hosszú évekig hülyeségnek tartottam, aztán rájöttem, hogy fordítva működik, vagyis nem a kvantum olyan, mint egy macska, amelyik életben is van meg halott is (mert ez hülyeség, ilyen nincs), hanem ha a macska kvantumként működne, akkor lenne egyszerre életben is, meg nem is (és ha a kvantum macska lenne, akkor nyávogna, egészítette ki a fiúm, majd hozzáfűzte, hogy én azért szeretem őt, mert tudom, hogy képes lett volna erre érdemben reagálni, de mégis inkább valami vicceset mondott, hogy örüljek). Lényeg az, hogy a gyerekem komolyzenei nevelését inkább olyasvalakire bíznám, aki szereti a komolyzenét, és megbízom benne, úgyhogy az agnus küldjöm már linkeket, mert eddig az ő nyakában bírt Zorcsi a legtovább ellenni rajtam kívül, szóval szerintem rokonlelkek (legalábbis remélem, hogy nem a puszta testiségen alapul a vonzódásuk).

Szóval lényeg az, hogy szerintem alapból semmire sem lehet rámondani, hogy nem való a gyerenek, majd Zorcsi kiválogatja, hogy mit szeretne hallgatni (persze az én előválogatásom után, aminek során nem feltétlenül merőbena gyerek érdeke fogja vezetni a kezem, hanem a saját józan eszem és jámbor természetem megőrzésének vágya, ami másrészről szintén érdeke a gyereknek), ha a babazene a kedvenc, akkor a babazene, ha eredeti Mozart, akkor Mozart, olyan tizenhat évessel úgysem találkoztam még, aki babazenét vagy Mozartot dübörgetett volna éjjel-nappal.

A Don ma olyan ötóra tájt elfogyasztotta a 2dl répalével kevert 2dl sütőtökpüré nagy részét, ettől beájult, majd fél óra múlva felébredt, rádöbbent, hogy őt megrövidítették, és addig üvöltött izomból, lebiggyedő szájszéllel, amíg meg nem kapta a maradékot. Plusz olyan 40ml tápszert. A fiúmnak van igaza, ő azt javasolta, hogy szerkesszünk valami csöves rendszert, amin keresztül folyamatosan jön a tápszer/sütőtök, akkor talán elégedett lenne a világgal a malac.

Másrészt meg Südve ajánlotta a blogján a Lovely Baby Musicot, hát cikinek nem ciki, Zorcsinak nagyon bejön, én viszont az első cédé második indítása után öt perccel a falat tudtam volna kaparni (nekem is megvannak a saját guilty pleasure-jeim, de a műbaba-gügyögéssel tarkított cuki kis dalok hallgatása nem tartozik ezek közé), úgyhogy kompromisszumos megoldásként Don Malac visszavonulva hallgatja a zenéjét, én meg azalatt csak távolról szeretem őt. Viszont neki tényleg nagyon tetszik, vissza is beszélt a daloknak, meg minden. Remélem, az évek során majd közeledik egymáshoz az ízlésünk.

Egyébként meg a gyereken egyelőre hálistennek nincs nyoma, hogy koraszülött volt (van), leszámítva, hogy valószínűleg tényleg hipotóniás a nyaka, karja (beleástam magam a témába, és a korrigált korának, másfél hónapnak megfelelően mozog, de minden egyéb részképessége olyan 3 hónapos körül van, de lehet, hogy csak a hirtelen hízás miatt, majd hétfőn kiderül), és hogy soha nem sír orvosnál, vérvételkor vagy gyomorszondánál sem, rajtam viszont most jön ki a frász. És érdekes módon a fiúm is pont tegnap mondta, hogy mennyire örül, hogy jól van Zorcsi, mert azért aggódott érte.

Én az első pár hetet ugye hormonálisan végigbőgtem, de az kémiai reakció volt, nem elkeseredettség, utána (meg addig is) viszont mindig nagyon megvolt a feladat - reggel koránkelés, hogy beérjek a látogatásra, fejés, hogy legyen tej a malacnak, látogatás, haza, munka, fejés, munka, vissza a kórházba, fejés, látogatás, haza, munka, alvás, szóval lelkizni nem nagyon volt időm. Mostanában viszont az anyáknapjának az említésétől is sírhatnékom van (pedig ezt mindig hülyeségnek gondoltam), görcsberándul a gyomrom, ha születésről van szó, és minden konfliktuskerülés eltűnt belőlem, ha a gyerekről van szó (na jó, álarcos igazságosztóként még nem járom az utcákat, de simán rászóltam a nagylányra, hogy ha taknyos, ne puszilgassa a gyereket, meg a szüleimmel is közöltem, hogy kéthetente van láthatás az előre megadott időben, slussz, nem tesz jót a gyereknek a rendszertelenség. Mondjuk a fiúm anyukája nehezebb dió, mert ő rendes velem, tehát kevésbé hozza ki belőlem az állatot, de őt asszem, rábízom a fiúmra).

A gyerekkel kapcsolatos aggódásokat valahogy elfelejtettem, róla csupa jó emlékem van a kórházból is, hogy milyen ügyes, meg milyen szép, milyen aranyosan odabújik hozzám. A rossz emlékeket meg leginkább az szimbolizálja, amikor ott feküdtem a kórházban első nap, és odajött hozzám az egyik kezdő nővérke megkérdezni, hogy kaptam-e babaköszöntő csomagot, mire a kórházi védőnő leintette, hogy neki nem jár, koraszülöttes. És értem én, hogy rossz lehet babaköszöntő csomagot kidobálni, ha mégis meghal a gyerek, de ez a nem jár azért szörnyű volt, mert egy csomó minden nem járt, nem járt az, hogy örülhessek a babának vagy mások örüljenek neki, vagy az, hogy én dönthessek a vele kapcsolatos dolgokról, hogy szoptathassam, hogy megvigasztalhassam, ha sír, hogy egyáltalán megölelhessem, azt is féltitokban kellett összeszervezni mindig, nem járt az, hogy mutogathassam a fényképeit (nem mintha ez visszatartott volna), stb, stb. Ebben a helyzetben egyébként borzasztó jófejség volt a főnökömtől, hogy vett nekem egy hatalmas virágcsokrot a cég nevében, és gratuláltak, utólag mesélte is a titkárnőnk, hogy sokáig gondolkoztak azon, melyik lenne a nagyobb bunkóság, gratulálni vagy sem, hálistennek sikerült eltalálniuk. Szóval még a pattogós nővérke sem hagyott bennem olyan mély nyomokat, mint a védőnő ezen balul elsült megjegyzése, hát ő így járt.

Ami pedig a paraanyaságot illeti, én tök laza anyukának indultam, nem akartam légzésfigyelőt és sterilizálót, nem akartam védőnőt, nem akartam mérleget, nem akartam agyonizgulni magam a fejlődésén, stb., de ugye a malac mellé kellenek ezek. Az agyonsterilizálásról hálistennek már leszoktam (párnaponta egyszer csinálom, egyébként csak elmosok mindent), vasalni a gyerekre nem vasalok (egyszer akartam, de kiderült, hogy eltört a vasalóm valamikor az idők során), szerencsére eddig egyik fertőzése sem okozott neki tüneteket, nagyon ügyes. Másrészt viszont árgus szemmel figyelem a fejlődését, mert bármikor kijöhet bármi rejtett hiba rajta, nem viszem autózni, ha nem muszáj, igyekszem a látóterében maradni (különben sikoltozással jelzi, hogy neki joga van az anyukájához, a múltkor is kitört a frász, mert hirtelen ébredt, a másik irányba volt fordulva a feje, és nem látta, hogy itt vagyok közvetlenül mellette, úgyhogy a biztonság kedvéért rögtön sikoltott egy hatalmasat, aztán persze volt nagy vigyorgás, meg bocsánatkérő heőőzés), lerakom a munkát/bármit, ha játszani szeretne, szóval magamhoz képest eléggé körülugrálom, szerencsére jó gyerek, talán még én sem tudom elrontani.

Ja, és a víz kiver a kismamatopikoktól (de most komolyan, milyen már azt leírva látni, hogy minden anyának van elég teje a gyereknek, csak egyesek nem akarják eléggé a szoptatást? Ez kb. olyan, mint kijelenteni, hogy az Alzheimeresek/Huntingtonosok, stb. egyszerűen nem akarnak eléggé emlékezni a dolgokra, elvégre a többi embernek simán megy, akkor nekik is kéne. Mondjuk külföldi oldalakon nem is játsszák ezt az emberek, még az oroszokon sem, pedig ott tényleg hiánycikk volt a tehéntej is, a tápszer is, ez valami magyar specialitás, és ez csak egy példa), szóval a víz kiver tőlük, de olvasom, amit tudok, hátha van benne érdemi információ is, meg eltűröm a védőnőt ugyanezen okból, de lassan kezdek leszokni arról, hogy mindenki mindent jobban tud nálam a gyerekkel kapcsolatban (felkészülni komolyabban ugye nem volt időm, a kórházban meg a nővérkék és az orvosok diktáltak, nekem leginkább semmibe nem volt beleszólásom, és ebből azért fel kellett fejlődnöm).

Na mindegy, igazából nem panaszkodom, most a lehető legjobb Zorcsinak és nekem, csak gondoltam, összegyűjtöm a különbségeket, mert pár év múlva már emlékezni sem fogunk arra, hogy mennyit izgultunk a babáért.

Malacnak nagyon jól állnak az ősz színei. Az "a sütőtök a kedvencem, de anyukám nem akarja hipózni a ruháimat" fantázianevű kollekció következő darabjáért nemisbékát illeti köszönet:



Zorcsi azért ráncolja egyébként a képen a homlokát, mert közvetlenül evés előtt áll (azért ilyen kis vézna, beesett arcú), és helyteleníti, ha ilyenkor cateringen kívül bármi mással foglalkozom (beleértve az öltöztetés is, enni pucéran is lehet).

Egyébként, ha már sütőtök, kiderült számomra, hogy Zé igenis tesz különbséget kaja és kaja között, számára meg az derült ki, hogy az élet nem mindig fekete-fehér. Az élet ugyanis az elé a dilemma elé állította, hogy táplálékkal teli cumit nyomtak a szájába, a nevezett táplálék viszont finomfőzelék volt, ami mégiscsak durva (szerintem is gusztustalan, de nem akartam megtagadni a gyerektől a saját előítéleteim miatt, hátha ő szereti). Ezt a gordiuszi csomót Zorcsi azzal kísérelte meg átvágni, hogy megpróbált anélkül enni, hogy finomfőzeléket engedne a szájába, vagyis negyven perccel T₀ után még mindig a cumin nyammogott (kb. 5 perc szokott a felezési ideje lenni, és az utolsó ¹/₁₆ a cumira tapadva marad), ami viszont még mindig háromnegyedig volt. Ekkor feladtam, kapott tápszert, és kihúztam a finomfőzeléket az adható kaják listájáról. Répaleves sütőtökből viszont stabilan 3 dl fedezi a szükségleteit.

A csíkos ugyan kövérít, de mi bátrak vagyunk:



Ezen a képen malac, amellett, hogy csábosan néz, türelmetlenségét kifejezendő karjával csapkodja maga alatt a kanapét, a lábával meg szélsebesen biciklizik, közben azt mondja, heőő. Azt hiszem egyébként, kijelenthetjük, hogy a heőő az első szava, mert teljesen tudatosan használja, ugyanúgy szokta kimondani, és nem gügyögés, hanem tényleg artikuláltan azt mondja, hogy heőő. A fiúmnál kaptam fel rá először a fejem, hogy a fiúm azt mondja a babának, hogy heőő, mire a baba meglepően felnőttes hangon utánaismétli (majd mindenki nevet). Némi gyakorlás után (sikerült nekem is megtanítania) most már mi is erről szoktunk beszélgetni, simán utánam mondja, sőt, ha a kaja utáni üvöltés nem segít, akkor elhallgat, és mérgesen heőő-zik egyet, mert tudja, hogy arra minden eldobok, és csak vele foglalkozom. Sőt, nem akarok olyanokat belelátni, amiket még nem tud (majdnem azt írtam, hogy nem akarom antropomorfizálni a gyereket), de már többször is úgy tűnt, mintha huncutkodna a heőő-vel; mikor én mondogattam neki, várva, hogy utánam ismételje, a szeme sarkából lesve engem elkezdte, hogy heeee..., majd hirtelen rávágta, hogy ...őő!, és nevetett.

Ja, és nem csak remek a humorérzéke, de a harcművészetekben is jártas:

Valaki kérte kommentben, hogy rakjak be illedelmes képeket az ikeás pelenkázós fürdésről, hát végigfotóztam ma egy szeánszot, és megint az volt a benyomásom, hogy a malac tudja és élvezi, ha fotózzák, olyan röhögős-pózolós műsort levágott. Persze az is lehet, hogy csak azt hiszi az imprinting miatt, hogy a fényképezőgép az anyukája (a kórházban a gépet kezdte először követni a tekintetével, én sajnos sokkal kevésbé vagyok kontrasztos).

Szóval vigyázat, a nyugalom megzavarására alkalmas képek (hurkákkal!):



Malac megpróbál diszkréten belenyalni a vízbe, hátha nem veszem észre (esküszöm, adunk neki időnként inni):



Bemozdult, de muszáj volt beraknom, malac így nevet, ha csapot lát (vagy fél percig csinálta, és időnként közben rám pislogott, hogy ugye értem a poént):



Annak is örülök, hogy ezen a cuccoson a malac határozottan próbálkozik az átfordulással, szóval lenne rá igény, csak ilyen hordóhassal nem könnyű (azon szoktunk vihorászni a fiúmmal, hogy még össze sem tudja tenni a kezét a feje tetején, olyan rövid (jó, tudom, alacsony a humorküszöbünk), szóval nem nagyon tudja átlendíteni a karját, és úgy segíteni a mozdulatot). A végén azért sikerült félig az oldalára fészkelődnie, lett is nagy dráma és sikoltozás (úristen, vizes lett az arcom!!) az első döbbenet után, de azért megdicsértem.

Bónusz:

Baba egyébként jobban van sokkal, bár az elmúlt két éjszaka fel kellett hozzá kelni párszor, de ez mindig így van, amikor idegeneket (az apján-anyján-zsiráfon kívüli családtagokat) lát napközben, hiába magyarázom, hogy nem kell félni, ő most már mindig velünk lesz. Viszont hálistennek kezd leszokni a sírással jelzésről, mostanában éjszaka hangos cuppogással tudatja velem, hogy enne (az öklén nyammog), és csak akkor kezd üvölteni, ha húsz percen belül nem reagálok.

Ha már evés, most kipróbáltuk a sütőtököt S. B. tanácsára (beszéltem vele múlt héten, mondta, hogy lassan mehetnek a zöldségek a malacnak, krumpli, répa, ja, és a sütőtököt mindenképpen próbáljuk ki, erre visszakérdeztem, hogy azért-e, mert abban olyan vitaminok vannak, mire azt válaszolta, hogy nem, hanem mert attól nagyon vicces színe lesz a gyereknek). Szóval bekevertem neki egy sütőtökös almát répalével, asszem, ezzel nem kapnék meghívást a szűvös bakács blogba, de a babának ízlett. Először ugyan a szabad véleménynyilvánítás jegyében leköpött, amikor a szájába raktam, de utána mire észbekaptam, három decit lenyomott, pedig elég sűrű volt a kaja, eddig ez a mennyiség a rekordja. Utána pár órán keresztül mozdulatlanul aludt ugyanabban az evős pózban, időnként megbökdöstem, de csak felnyögött, hogy hagyjam már, és folytatta. Aztán a ma reggeli kakijában (bocsánat, de ez is hozzátartozik a teljes történethez) volt némi sütőtökszínű sütőtök is, remélem, ez normális, de szenvedés jeleit nem mutatta a malac.

A szociális mosolyt most már teljesen megbízhatóan gyakorolja (ez újabb minőségi ugrás), hétvégén valahogy megtanulta, hogy rám mosolyogni kell mindig, hadd legyen meg az örömöm.

De én is nagyon ügyes vagyok, kitaláltam például, hogy hogy fürdessem meg a gyereket anélkül, hogy megfullasztanám (fürdés témában ugye egyedülálló anyuka vagyok általában). Eddig ez mindig komoly csata volt, mert a malac mindenáron arccal lefelé akar fordulni, miközben én fél kézzel próbálom szilárdan tartani anélkül, hogy fájdalmat okoznék neki, másik fél kézzel meg mosdatom. Időnként sikerül is vízbe nyomnia az arcát, olyankor utána látványos, szemrehányó pillantásokkal teljes félórás drámai előadás van arról, hogy Ő mennyire Szenved, mert Félrenyelt, és Víz Ment az Orrába, Hogy Hagyhattam Én Ezt. Aztán a végén kilihegi magát, majd megbocsátó vigyorral sóhajt párat, hogy na, ezt is megúsztuk. Ilyenkor részben piszkos marad. Most viszont váratlan ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy beteszem a vízbe a felfújhatós ikeás pelekázóját, az megtartja, de puha, nem fáj neki, és az aljába pont annyi víz be tud csorogni, hogy ne fázzon, de ne is fulladjon meg. Hát a malac ettől odáig van, hogy hagyom egyedül fürödni, időnként nagy erőlködéssel lopva belekortyol a vízbe, de leginkább rugdossa a habokat (általában hagyom, hogy a lába lelógjon az eszközről), és borzasztóan élvezi az egészet, én meg nyugodtan mosdathatom. Jó csapat vagyunk.

Most átolvastam a dolgokat, és tévesen úgy tűnhet, mintha a fiúm csak olyan csendestárs lenne, aki igazából máshol lakik, és mást csinál mindig. Pedig nem, csak tiszteletben tartja, hogy én mindenhez jobban értek. Mostanában különösen sok jó húzása volt, például:

• Szó nélkül kiteregetett, amikor bent felejtettem a cuccot a mosógépben. Két napig rejtély volt számomra, miért nem emlékszem a teregetésre, majd lenyűgöző intelligenciámat munkába állítva kiókumláltam a megoldást, miszerint valószínűleg egy háztartásomban élő másik személy volt a tettes, aki majdnem bizonyosan nem Zorcsi.
• Megetette A Gyereket. Elmosta az aventes poharat, megcsinálta a babának a megfelelő mennyiségű tápszert, elmosta a cumit, és összeillesztette az (A) jelzésű dedet a (B) jelzésű eszközzel. Tisztára elleste tőlem, vigyázni kell, mert még öntudatára ébred.
• Elmagyarázta a másik gyereknek a térképet, meg az égtájakat. Én éreztem ugyan, hogy a miniszoknyaviselés protokollja nem feltétlenül lesz elég útravaló neki az önálló közlekedéshez, de a megoldásra a fiúm tapintott rá.
• Bejelentette a kocsimat szervizbe, és elintézte, hogy valaki érte is jöjjön.
• Megint nem tépte le éjszaka a kezem, amikor elkezdtem tapogatni a karját (most is azt hittem valamiért, hogy ott a gyerek, pedig már kezdtem leszokni erről, hogy az ágyunkba vizionálom, biztos azért tört ki rajtam ismét a dolog, mert este nem volt jól a baba).

Meg egyébként is nagyon jót játszanak a gyerekkel, van például amikor a fiúm hassal lefelé fordítja Zorcsit a feje felett hordozóstul (olyan criticalmassos mozdulat), a malac olyankor hülyén néz, de szerintem élvezi. Illetve a múltkor az ülésgyakorlatuk közben elkezdte mozgatni hátulról a baba fülét, miközben Zorr szokás szerint ilyen pofácskát vágott, hát majd bepisiltem a nevetéstől (és egy-két hónapja ez még nem lett volna képes beszéd, nem győzöm ismételni, hogy ne szüljön hüvelyi úton, akinek nem muszáj, de azóta hálistennek rendbejött a csatornarendszer odalenn). Illetve mindig el van olvadva a babától, hogy milyen szép és aranyos (tényleg az, örömgyerek, nem nyafi, viszont nagyon huncut pofákat vág), kivéve, amikor bekakál a malac, azt a helyzetet egy brit úriember hidegvérével kezeli (udvariasan nem hozza szóba, csak eltartja magától a malacot, és a lehető legrövidebb időn belül a kezembe nyomja). Öltöztetni viszont simán öltözteti, a múltkor én olvadtam el kis híján, amikor azt hallottam nagyon kedves hangon, hogy na gyere baba, rád adom a prémedet (a bárányruhára célozva), szóval jó apa, na.

A nagyobbik ivadékunkat (hogy miért nincs erre megfelelő birtokos rag) ma hallottam először tiszta szívből nevetni, amikor a szüleimnél humoros formában elmeséltem, hogy milyen vicces volt, amikor tegnap ültem a kocsiban, mögöttem üvöltve fuldoklott az egyik gyerek, mert nem böfizte ki magát, eközben a másik gyerekből próbáltam kihúzni, hogy merre is van, mert állítása szerint egy buszmegállóban volt (a számát elfelejtettem), ahova szerinte az 59-es villamossal jutott el, de ennek a villamosnak nincs ott táblája (lehet, hogy diszlexiás? - morfondírozott magában lucia), és annyit tudna még mondani, hogy szemben van egy CBA, és mindjárt lemerül a telefonja. Ja, és nem hajlandó megkérdezni egy nénitől, hogy hol van, mert szégyenlős.

Eközben én egy útlezárásnál araszoltam az üvöltve fuldoklóval, előttem mintegy ómenként keresztbefordult egy munkagép, és nagyon reménykedtem, hogy én találom meg a lányt először, nem egy pedofil. Mindezt azután, hogy a környékbeli útlezárások miatt azt mondtam az anyukájának, hogy jó, átjöhet hozzánk a megbeszéltnél egy nappal korábban, de akkor szálljon fel a Moszkván az 59-esre, én meg leszedem a végállomáson, mert a picivel nem szívesen utaznék végig a városon dugóban, az apja meg dolgozik. A porszem ott csúszott a gépezetbe, hogy a lány a másik végállomásra ment a villamossal, szerencsére ez még időben tisztázódott, úgyhogy még időben összeszedhettem a csüdig érő miniszoknyában kepesztő 11 évest. Majdnem volt is egy megjegyzésem, hogy ehhez bezzeg nem szégyenlős, de még időben visszanyeltem, mert pont úgy hangzott a fejemben, mint a gyerekkorom rút kövér vénlányainak beszólásai, másrészt meg észrevettem, hogy ez az a szoknya, amit én vettem a gyereknek (de esküszöm, a boltban még nem volt ilyen rövid). Mindenesetre amikor ma zengő kacagással reagált az események felevelenítésére, finom tónust megütve szóba hoztam, hogy amikor miniszoknyában van az iskolában, az útra vigyen váltónadrágot, ha egyedül közlekedik (Pest belvárosi gyerek), mert vannak csúnya, gonosz bácsik a világon (köszönjük, anyu, persze).

Ezt követően kisebbik gyermekem nem aludt hajnali négy után, hanem sikoltozott, majd miután megszoptattam, mellettem gügyögött és röhigcsélt, időnként bealudva, de visszarakni már nem hagyta magát. Én viszont nem tudok a gyerek mellett elaludni, úgyhogy elmélkedtem a világ folyásáról, meg arról, hogy milyen gyönyörű a malac (igen, agymosott vagyok), aztán reggel összekaptam a két dedet, és elvittem őket családozni, ahol jelen volt az öcsém kislánya, Larcsi is. A nagylány szégyenlősködött, a kislány sikoltozott, a malac rikoltozott (amikor elaludt volna, akkor a kislány megsimogatta mindig, tényleg nagyon óvatos és kedves volt vele, de aludni nem hagyhatta, ha már buli van, illetve ragaszkodott hozzá, hogy megmondjuk Zorcsinak, hogy ő már nagylány, és tud vécébe pisilni). Én arra figyeltem, hogy a nagylány azért kérjen enni-inni, a kicsi ne tegyen kárt Zorcsiban, a malac meg pihenjen is kicsit, eközben enni elfelejtettem, de úgyis álmosabb voltam, mint éhes.

Szóval nagyon boldoggá tett, hogy hazaértem velük, mindenki lefeküdt, engem is beleértve, minden idilli volt, amíg a fiúmnak el nem kellett ugrania valahova. Távollétét kihasználva a kisebbik gyorsan feltornázta a hőemelkedését 37,8-ra, a nagyobbik meg rögtön megkért, miközben lázat csillapítottam, hogy olvassam el a fogalmazását, majd arra, hogy majd később, kijelentette, hogy ez az a fogalmazás, amit én kértem tőle (valóban így volt), emígyen megteremtve egy esetleges érzelmi zsarolás alapjait.

Egyelőre itt tartunk, máskülönben persze ez minden világok legtökéletesebbike.

Agyam eldobom. A gyerek pár napja ragaszkodik ahhoz, hogy a mellemen csüggjön, és úgy madonnázzunk (kisdedet szoptató anya, meg ilyenek), bele is mentem a játékba, szoptattam üres mellből mostanában napi olyan nettó órát, erre beindult a tejem. Mondjuk mennyiségnek nem mennyiség, de remélem, azért védi valamennyire.

Szóval Zorcsi a környezetében lévő élőlények és plüssállatok (szerintem nem tud még különbséget tenni) után a világon a legjobban a C&A-s szőrkabátját szereti, abban rendkívül hosszan hajlandó aludni. Tegnapelőtt elmentem moziba (csak ez, meg a füstös kocsmák olyan hely, ahova nem lehet Zorcsistul, mindenhova máshova simán elkenguruzunk), és megragadtam az alkalmat, hogy vegyek a malacnak egy egésztestes bárányt, hátha fokozható az élmény. A hatás nem is maradt el, Zé extatikusan alszik a cuccban, öt másodperccel a feladás után, úgy kellett felvernem, hogy nyilvánítson véleményt az olvasóközönsége számára. Képek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tegnap az is szóbakerült a gyerekorvosnál, hogy adassam má be a malacnak a Rotarixet (a Rota-vírus elleni oltást). Kérdeztem a mellékhatásokról a doktornőt, és azt mondta, eddig náluk egyetlen gyereknek sem lett baja tőle, amennyiben meg tudom finanszírozni, nyomjuk bele. Otthon azért utánaolvastam, és egyrészt koraszülötteknél magas a csökkent immunválasz kockázata, másrészt a vékonybél vastagbélbe csúszását eredményezheti, amire a korababák szintén hajlamosabbak. Mindenesetre tépelődtem, tépelődtem, és végül a magasabb hatalmakhoz fordultam, felhívtam házi istenünket, S. B.-t. Ő egyrészt tájékoztatott, hogy a malac kolonizációja még mindig megvan, próbáljunk meg rá valami új dolgot (ez is olyan rendes tőle, a többi kórházi orvos azt mondja erre, majd kiürül magától), másrészt ne adassam be a rotát, mert a fertőzés elsősorban a közösségi gyerekeket veszélyezteti, rengeteg korababa elkapja a betegséget az oltóanyagtól, és egyébként is van ötezer hányós-fosós fertőzés, ha egyet kilövünk, azzal még nem vagyunk sehol.

Nem mondanám, hogy ez megerősítette a bizalmamat a gyerekorvosban.

Felhívtam a védőnőt, hogy tájékoztassam a dologról, hátha lesz neki utánunk más koraszülöttje is, és azt mondta, ő is csodálkozott, hogy miért nyomta ennyire a dolgot a gyerekorvos (mondjuk azért szólhatott volna, ha csodálkozik, megértem, hogy a kollégájának nem akart ellentmondani, de a kezembe csúsztathatott volna egy cetlit, vagy felhívhatott volna ismeretlen számról, elváltoztatott hangon). Ha már így beszélgettünk, elmeséltem neki, hogy a malac ma reggel Kihúzta a Karját (van ez a gyakorlat, hogy a lehető legkevesebb segítséggel át kell fordítanom a malacot hasra, a kruciális pontja az, amikor ki kell húznia maga alól az alsó karját, na ezt ma reggel megtette, mialatt leszaladtam leforrázni a teámat, persze lehet, hogy titokban a zsiráf segített neki, de akkor meg az ő mozgásfejlődésére vagyok nagyon büszke), a védőnő ennek nagyon örült, azt mondta, ő nem lát különösebb gondot a malaccal, de azért nagyon figyeljek oda rá, és tornáztassam.

A következő fejezetben a malac teljes báránynak öltözik. Stay tuned.

Malac múlt héten volt négy hónapos, korrigált egy hónapos, vagyis már egész nagy gyerek. Öt kiló múlt, alig bírom hordozóstul. Tudja azt mondani, hogy gu, meg hogy eöe, ha fel akarja hívni magára a figyelmemet, akkor sikít (és pontosan tudja, hogy akkor kell csak sikítani, ha távolabb mentem tőle). Ha valami kell neki, akkor odanyúl, és ha eléri, akkor megfogja. Függőlegesen megtartja a fejét, csak néha billen le, hasonfekve felemeli, ha éhes, hogy meg tudja rágni maga alatt a pelenkát. Kézzel még nem támasztja fel magát. Ha felhúzom ülésbe, akkor az esetek felében emeli közben a fejét, 45 fokból már mindig. Ha az apja húzza fel, akkor néha - számomra rejtélyes okból - kitámasztja magát, és állásba húzatja a babát. Felismeri a számára fontos arcokat, vagyis azapjáét, a zsiráfét és az enyémet. Meg tudja fogni a babatornázóról lógó dolgokat. Szemkontaktust teremt, ha akar valamit, ha bizonytalan, vagy amikor eszik (ennek nagyon örülök, nagyon sokáig nem csinálta, már attól féltem, autista lesz).

Jelemét tekintve nemeslelkű, szellemes és bátor nyugis baba, egyetlen dolog zaklatja fel, mégpedig az éhség. Múlt héten beugrottunk S. B.-hez egy kis gyomorkenet-vételre, egyáltalán nem sírt, viszont nagyon sértődötten nézett utána (rendkívül kifejező az arca, és borzasztó kulturálatlan dolognak érezte, hogy kiveszik belőle azt a tápszert, amit már megevett). Sértődni úgy szokott, hogy összeszorítja a száját, és tüntetőleg másfelé néz, csak a szeme sarkából pislog az emberre, de szerencsére hamar felejt. Ha éjfélkor kap egy emberes adag kaját, és nincs front, akkor reggel 8-9-ig is elalszik. Nem hasfájós, naponta egyszer-kétszer kakil normális állagút, gyakorlatilag mindent megeszik, amit a szájába raknak (na jó, hagymás pacallal még nem próbálkoztunk, de bármilyen gyümölcsből bevág másfél-két decit egyszerre). Csak akkor sír, ha nem jön elég gyorsan a kaja, de rögtön abbahagyja, ha a szájába rakom a cumit. Részben kialakult már a szociális mosoly is nála, ha odamegyek hozzá, és rámosolygok, röviden visszamosolyog.

Az apjával nagyon szeretik egymást, de megvannak a határaik, a fiúm például nem hajlandó pelenkázni, Zorcsi meg nem hajlandó szólni neki, ha éhes (bár eddig csak pár órákra hagytam őket kettesben), de nagyon jókat játszanak együtt. Tornáznak, puszilgatják egymást, artikulálatlan hangokat adnak ki, és a közös jövőjüket tervezgetik. Van már közös performanszuk is, a felülés:



(és igen, tisztában vagyunk vele, hogy még nincs itt az ideje, de a gyerek nagyon élvezi, hogy lát mindenfelé, és csak pár másodpercig csinálják naponta.)

Voltunk ma körzeti gyerekorvosnál, hát nem tett rám jó benyomást. Nem tudom, a többi gyerek mennyire brokkoli ebben a korban, de Zorcsi bizonyos dolgokat már megért, és elég fontos számára a nonverbális kommunikáció, szóval nem olyasvalaki, akivel tárgyként lehet bánni. Nem azt mondom, hogy atomfizikáról szoktunk szavak nélkül társalogni, de ha akarok tőle valamit, akkor szemkontanktus teremtek, elmondom neki, hogy mit akarok, eközben ráutaló magatartást is tanúsítok, és akkor általában megérti, és a kedvének függvényében együtt is működik. Ehhez képest ma a doktornő felhúzta ülésbe, megnyomogatta a talpait, majd kijelentette, hogy a gyerek nagyon hipotón (=gyenge az izomtónusa), és erősen jobboldalos, mert nem nyomta ki magát és nem emelte a fejét, pedig összesen annyiról volt szó, hogy én a malac jobb oldalán álltam, a doktornő meg végig hozzám beszélt, és kísérletet sem tett arra, hogy a gyerek figyelmét magára vonja. A malac pontosan tudja pedig, hogy ha vele szemben vagyok, és azt kérdezgetem, hogy na hogy emeli a fejét a baba, akkor fejet kell emelni, és attól mindenki extázisba esik körülötte, és simán kinyomta magát ma egyenes lábúvá a doki után, amikor ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy beleharapjon a nyakamba táplálkozás céljából, de ha csak úgy fogják és elkezdik macerálni, akkor fogalma sincs, hogy mi van. Ja, és alapértelmezésben mindig arra fordul, amerre és vagyok, kivéve, ha a zsiráf vagy a fiúm is jelen van, csak hogy tudjam, hol a helyem a rangsorban.

A bal oldaláról meg annyit, hogy a zsiráfot is bal kézzel szerezte meg, szóval azt kijelenteni egy perc után, hogy nem képes a bal oldalát használni, szerintem egy kicsit erős túlzás. És ha valaki egyszerűen nem hajlandó öt perc erejéig kizárólag egy kisgyerekre összpontosítani (vagy napi nettó egy órán keresztül, ahogy a rendelési időből kiszámoltam), akkor inkább ne menjen gyerekorvosnak, de nekem meg ne kelljen összepakolni a gyereket és oda-vissza utaztatni csak azért, hogy hülyeségeket hallgassak róla (ettől függetlenül a malac tényleg gyenge egy kicsit, meg főleg lusta, de nem féloldalas, és egy ilyen gyerekorvostól én nem fogom megtudni, mit kell vele tornázni, szóval nem tetszik ez az egész).

A védőnő viszont aranyos volt, köszönt a malacnak, játszott is vele meg minden, jól elvoltak.

Olyan három órája csinálják ezt mozdulatlanul, az elején még tizenöt centire volt egymástól a fejük, akkor Zorcsi azt dödögte a zsiráfnak, hogy milyen méltánytalanságok érték (Evés előtt kellett Fürdeni! Vízben!!), azután odabújt hozzá, és elaludt. Azt hiszem, megtaláltuk a tökéletes bébiszittert.

A zsiráf a környezetünkben az egyik leggyakrabban előforduló állat. Kedves, közvetlen természete és nagy teste miatt természetes ellensége szinte egyáltalán nincsen is, leszámítva a cápamalacot. A cápamalac egy igen ritka, jellemét tekintve ellentmondásos faj. Tetteinek egyetlen egy motívuma van: az éhség. Mivel a cápamalac lakta vidékeken általában bőséges élelem áll rendelkezésre, a cápamalac általában joviális, passzív magatartást tanúsít a környezetével szemben, vagy alszik. De arrafelé is elérkezik időnként az éhínség időszaka, ami általában 14:57-kor köszönt be, és 14:59-kor éri el csúcspontját. Életüknek ezen kemény szakaszában a cápamalacok akár a zsiráfot is megtámadják. Tehetetlenséget tettetve közel csalják, majd úgy csinálnak, mintha valami bizalmas dolgot szeretnének a fülébe súgni, és megkísérelik átharapni a nyakát. A zsiráfok általában csak a cápamalac fogai teljes hiányának köszönhetik az életüket.

(Agnusnak: 00:58, na úgy csinál a cápa).