kicsi malac

Zé ma született volna, és holnap lesz három hónapos. Azzal szándékoztam megünnepelni, hogy kap almaszószt, de a fiúm nem volt itthon, és az első hozzátáplálás  mégiscsak apás jelenlétet is megkövetel, úgyhogy inkább elmentünk kocsmába, ahol a malac csajozott, ivott, aludt, összességében mintagyerek volt. A fiúmtól egy könyvet kapott születésnapjára B. G. Blair: The Logic of Accidental Nuclear War címmel, ami szerintem egy kicsit nagy ugrás A maci fürdik után, de majd belenő.

És most alvás, mert holnap kilenctől kötelező szerviz (neurológus meg koponyaultrahang).

...avagy csajozik a tengerimalac (hétvégén látogatói voltak).

Az éjszaka nagy nyugalomban telt így kettesben, leszámítva, hogy a Zé betűs egyszer soronkívül is felkeltett hat körül, hogy igyon húsz grammot (akkor jutott eszébe, hogy ez még kell neki), utána mosolygott hármat-négyet, közölte velem, hogy eeöööeee, és blö, majd édesdeden tovább aludt. Ezt úgy értelmeztem, hogy szeretné éreztetni velem, hogy szüksége van rám, ha csak mintegy jelképesen (20 grammal) is. Ja, éjszaka meg hangosan kacarászott magában, ilyet eddig nem csinált, úgyhogy meg is ijedtem, de valószínűleg csak eszébe jutott valami vicces.

Délelőtt viszont nagy balhé volt, azóta sem tudom, mi történhetett. Leraktam a kanapéra, ahogy szoktam, malac rögtön magára is rántotta a pelenkászacskót, mert az eltakarta előle az elefántot, úgyhogy korrigáltam az elhelyezésén, hogy szokás szerint szerelmetesen bámulhassák egymást (imádja ezt az ágytakarót, áhítattal nézi, simogatja, magyaráz neki, vigyorog rá). Térültem-fordultam, egyszer csak hatalmas visítás, és látom, hogy Zorcsi az ágytakarót csapkodva magából kikelve ordít. Megsimogattam, megszagolgattam, megpuszilgattam, de továbbra is üvöltött. Átfordítottam a másik oldalra, akkor hüppögött még kettőt, majd elhallgatott, és elaludt, úgyhogy gyanítom, az elefánttal keveredhettek valami konfliktusba, de úgy tűnt, nem akar róla beszélni.

Ja, a legfontosabbat nem is mondtam, a gyerek már két napja felnőttpelenkát hord (igazi újszülötteknek valót), és ezt is mindjárt kinövi, mert már három és fél kiló (a pelenka négyig jó).

Tokás elf:

Kaja után hason röfögés:

Mi van már:

Amikor hazahoztuk a gyereket, folyamatosan azon aggódtam, amikor itt volt az ágyban, hogy majd ráfekszünk jól, és agyonnyomjuk. S. B. ugyan mondta, hogy a nem ráfekvés nagyon durva anyai ösztön, viszont ezt kivételesen kétkedve fogadtam tőle, mert én nem vagyok az az ősanya-típus, a zsiráfra is rá szoktam feküdni időnként.

Ehhez képest mióta a gyerek itthon van, bár nem mellettem fekszik éjszaka, nagyjából vigyázzállásban alszom, mert úgy érzem, hogy mégis. És majdnem minden éjjel felriadok arra, hogy úristen, itt felejtettük az ágyban a gyereket, és kiszabadítom a takaró alól (a) a kispárnámat, (b) a zsiráfot, (c) a fiúm fejét, hogy berakjam a mózesbe. Ennek a merev alvásnak, és a tegnapi több tonnányi könyvpakolásnak (sajnos, ha a könyvekről van szó, kicsit kényszeres vagyok, szigorúan nagyság szerint szeretem tartani őket, amihez most több százat (ezret?) sorbapakoltam, hogy biztos jól legyenek a polcon) meglett az eredménye, hajnalra olyan lumbágóm támadt, hogy halkan nyüsszögve vittem le Zorcsit enni, ráadásul a fiúm elutazott/utazik megint valami hegyre, vidám hétvégének nézünk elébe.

Mindenesetre az előbb azon kaptam rajta a gyereket, hogy a zsiráf orrából próbál szopni (miután kapott tőlem egy csomó csecsemőknek való, kicsi, nagyon színes, puha, készségfejlesztő játékot, természetesen a rejtőszínű, hatalmas zsiráfomhoz vonzódik leginkább), amire a zsiráf nagyon büszke volt, és mondta, hogy én pihenjek csak nyugodtan, majd ő ellátja a gyereket pár napig, de azért egyelőre megpróbálok inkább én gondoskodni róla, így is mindig aggódom mindenféle miatt, mint például, hogy szeret-e minket ez a gyerek, vagy csak eltűr, és várja, hogy végre önálló lehessen, meg hogy miért nem beszél hozzám a fiam, illetve hogy tetszik-e neki a traktoros rugi, vagy megsebzem a lelkét, ha abban viszem vásárolni, úgyhogy egyáltalán nem hiányzik, hogy azon kezdjek töprengeni, engem tekint-e az anyjának, vagy a zsiráfot (azt hiszem, ideje lenne emberek közé mennem (vagy valami nagyon kemény könyvet fordítanom legközelebb)).

Minden rendben, csak postpartum depresszióm van, mert leadtam a fordításomat, amivel titokban biztos voltam, hogy most már az egész életünket együtt fogjuk tölteni, de hát nem. Tegnap egész esete üveges tekintettel mászkáltam, a fiúm időnként oldalba is vágott, hogy mi van már, nem fordítottam egész nap, motyogtam, olyan üresség van bennem.

Zorcsi jól van, csak kez egy kicsit ideges lenni attól, hogy valamelyikünk állandóan puszilgatja, vagy szagolgatja, vagy csak melléhajol, hogy azt az aranyos babaszuszogást hallgassa, majd csinálok valami képet is, csak ahhoz fel kellene tölteni az eszköz akkumulátorát.

A babakocsiról akartam írni még, hogy borzasztóan bevált, a hordozóban (maxi-cosi) Zé rögtön bealszik (lassan belenő az újszülött-szűkítőbe!), a vázat lefelé ugyan nyomni kell egy kicsit az összecsukáshoz, de maximum rátehénkedek, felfelé viszont magától felfújódik, ha kiakasztom, és mindkét irányba félkezes (Quinny buzz, ha valaki nem emlékezne). Nagyon fordulékony amúgy, és akkora kerekei vannak, hogy mindenen átkel baj nélkül. Nekem bevált a bolygósítható kerék is. Asszem, írtam, hogy kaptunk hozzá lábzsákot meg takarót meg napernyőt, na ezek közül eddig csak a takarót használtuk, az...hát, egy takaró, erről tényleg nem tudok többet mondani, de mostanában elképzelhetőnek tartom, hogy kimegyünk majd hosszabb sétákra, és akkor a napernyőt is leteszteljük. A lábzsáknak szerintem Zé egyelőre nem örülne. A mózes meg kiváló ágy egyelőre, így mindig kéznyújtásra van a pocok, és ő is nagyon szereti, a légzésfigyelő is belefér.

Ami egyébként megbolondult mostanában (mármint a légzésfigyelő), vagy nem tudom, mi van, mindenesetre ha a gyerek mélyebben elalszik, állandóan bejelez tévesen (Zorcsi szerintem már frászban van az anya alerttől, hogy mindig figyelmeztetően csippan valami közvetlenül azelőtt, hogy az anyja - érthetetlen okokból - az orra alá dugná az ujját, legalábbis nagyon úgy tűnik, nem szereti ezt a játékot), lehet, hogy át kéne rendeznem. Öt napja még megbízhatóan működött, azóta nem, biztos gonosz erők léptek valamit, vagy nem tudom.

Voltunk ma is szemésznél a PIC-en, és többet nem kell mennünk, mert jó a szeme a malacnak, illetve ugyanezért a hülye e-vitamint se kell többé szednünk, ami hetente kétszer (a legmegjegyezhetetlenebb beosztás) ment úgy, hogy steril tűvel kapszula felszúr, kanálra csöpögtet, és a két étkezés között békésen alvó gyerek szájába erőltet.

S. B. azt mondta, büszke ránk. Amúgy minden tekintetben rendben találta a gyereket, bár tegnap este óta attól rettegtem, hogy elrontottam, de tájékoztatott, hogy az, hogy a gyerek mozog, nem jelenti azt, hogy halálos kórság fenyegeti, szokjak hozzá, nem marad húszéves koráig békésen egy helyben fekvő fiú (szerencsére). Remélem, Zorcsi is megbocsátja nekem az ötpercenkénti lázmérést (illetve hogy nem vettem el örök időkre a kedvét a mozgástól).

Gyomorkenetet is vettek a malacból, a nővérke megkérdezte, amikor leültem a gyerek mellé, hogy nem leszek-e rosszul, de a másik tájékoztatta, hogy nem, PIC-es anyuka (ezt olyan hangsúllyal, mintha azt mondaná, she is from Sparta), Zorcsi meg beletörődően tűrte a beavatkozást, ő csak a szemészt utálja, azután nagyon durva dolgokat röfögött, és olyan arcokat vágott, mint mr. bean. De most már nem kell mennünk többet.

Ja, és Zé új jelentéssel ruházta fel a "feltételes reflex" kifejezést, eddig ugyanis tökéletesen előadta mindig a tankönyvi reflexeket S. B.-nek, a védőnőnek, a gyerekorvosnak, ésatöbbi, most viszont úgy berágott a szemész miatt, hogy kifejezetten ádáz arcot vágva megtagadta az összes végrehajtását, a szája biggyedésébe volt írva, hogy majd ha úgy viselkedünk, hogy kiérdemeljük, majd akkor produkálja magát.

Ja, és azt mondtam, hogy S. B. büszke ránk?

...a Kedves kicsi cápa című, fiktív cápáról szóló elbeszélő költemény valószínűleg a költő gyermekéről szól, akihez fürdetés közben írta a verset. ehelyütt csupán az életrajzi utalásokat emelném ki: a "nem ér le a lába / nem azért, mert béna" sorpár miatt is gyanús, hogy a kistermetű csecsemőről van szó (figyeljük meg, hogy emeli ki a leírás tárgyilagos jellegét a költő a második sorral, amellyel elhárít minden olyan konnotációt, miszerint rejtve vagy nyíltan a vers alanyát hibáztatná a vázolt körülményekért). Az "anyukája bálna" sorban megbúvó önirónia a játékos, könnyed vonalat erősíti, mielőtt elkövetkezne a lírai csúcspont, vagyis hogy "volt ma patikába'". Ez első olvasatra egy ártatlan kiegészítés, amivel a költemény színterét nemcsak a kádon, de a házon kívülre is kiterjeszti, és mintegy az ellentétes élethelyzetek szembeállításával képez keretet (ld. "itt ugrál a kádba'" az elején), ugyanakkor azt az időszakot és a körülményeket ismerve gyaníthatjuk, hogy többrétegű, mély tragikum búvik meg a sorban. Egyrészt a gyermekét entejével táplálni képtelen anya jajszava ez, akinek tápszerért kell mennie, másrészt abból, hogy a "cápa" is volt a patikában, egyenesen következik az apa távolléte, mint súlyosbító körülmény. És ha ismeretesek előttünk a század elejének körülményei, amikor tápszert nehezebb volt beszerezni, mint internetet, felsejlik előttünk a hosszú zarándokút a nyári hőségben, gyógyszertárból gyógyszertárba, melynek során a kétségbeesett anya táplálékot keres a gyermekének, aki ott van vele. Ennek a szituációnak az élét próbálta elvenni, mintegy profanizálni azt az alkotó a rövidke, már-már vidám hangnemű verssorral.

A kötet másik kiemelkedő darabja a Malac című vers, amely sajátos, egyedi szerkezetű, ugyanis minden sora a "malac" szóra végződik. [...]

Szóval nem akarom, hogy a gyerek agyából kelkáposzta legyen, úgyhogy amikor ébren van, akkor folyamatosan vagy fürdetem, vagy masszírozom, vagy versben beszélek hozzá (mármint a konkrét versek nekem méltóságomon alul állnak, szóval megpróbálok csak ritmusban passzoló sorokat mondani neki egymás után, amik vagy rímelnek vagy nem), ennek következményeképpen a gyerek első szava valószínűleg az lesz, hogy malac.

És tegnapelőtt este vettem észre, hogy kevés a tápszer, ráadásul jött a hülye nemzeti ünnep, erről is le lehetne már szokni, és egyik ügyeletes patikában sem volt, amit felhívtam. Úgy tűnik, deficitgazdaságban élünk, a gyenge csecsemők hulljanak el, maradjanak csak az élerevalók, biztos bonyolult technológia kukoricadarát összekeverni a tejporral, illetve hozzákutyulni némi kis romlottkaja-aromát, vagy hogyan is készül a táp. Mindenesetre ma is végigjártunk három gyógyszertárat (a fiúm hegyet mász, vagy mi, már kiment a fejemből, hogy svájcban vagy ausztriában, de reggel kaptam tőle egy mms-t egy tehén orrának fényképével, úgyhogy elégedetten nyugtáztam, hogy valóban vagy svájcban vagy ausztriában vannak), a harmadikban viszont két dobozzal is maradt (de most már nem).

Beszélgetni meg nagyon sokat beszélgetünk a gyerekkel, evés előtt mindig felhívom a figyelmét például arra, hogy olyasvalakitől, akinek az élete egyik fő teljesítménye, hogy kettős tokát növesztett egy hét alatt, nem túl hiteles, amikor előadja a napok óta éhező, árva sovány gyereket, mire Zorcsi azt szokta nekem válaszolni a rendelkezésére álló eszközökkel, hogy anya, ha nem adsz kaját, kénytelen leszek a rugdalózómat megenni. Szopás közben úgy viselkedik, mint egy perverz tata, mély torokhangokat ad ki a mellemmel a szájában, és nagyokat vigyorog, közben időnként huncutul felsandít rám, kicsit lelkifurdalásom is szokott lenni, amiért nem tudom eleget szoptatni, de azután mindig eszembe jut, hogy a nap nagy részét meghitten egymáson fetrengve töltjük, fél méternél távolabb nem igazán kerülünk a másiktól, és akkor megnyugszom.

Ja, a masszírozás az borzasztó vicces, ez a védőnő egyetlen pozitív hozadéka, de aztán neten is megtaláltam. Zorcsi nagyon szereti, bár először egy kicsit meghökkent azon, hogy miért rakok rá olivaolajat (olyan görögsaláta-illata lesz tőle), meg mi ez a hülyeség egyáltalán, de aztán belejött, most már kéjesen hörög tőle. Ennivaló malac.

Hétvégén itt volt Zénél egyébként a tizenegy éves nővére, aki hazatért a szokásos nyári nagymamázásból. Nagyon várta már a találkozást, vagyis ez eufémizmus, amikor terhes voltam, már akkor mindig köszönt a hasamnak, meg amikor egyszer érte mentem az iskolába, akkor be is mutatta a barátnőjének (lejött a két gyerek, köszönnék, bemutatkoznék, de a lányok a hasamat bámulják mereven, a mienk aztán megilletődve rá is mutatott, és közölte a barátnővel, hogy "ott van benne", úgyhogy próbáltam előnyös pózban állni, aztán valamikor köszöntek nekem is), illetve az anyukája, aki a terhesség/kórházazás alatt rendszeresen hívogatott, hogy mi van már, mesélte, hogy a nagylány folyamatosan az öccséről beszél mindenkinek, akivel a boltban vagy a strandon találkoznak, és kikéri magának, ha valaki azt mondja, hogy a gyerek a féltestvére, mert szerinte az egész az ő testvére.

Szóval egy kicsit tartottunk attól, hogy mielőtt meglátják majd egymást, le kell önteni a nagyot egy vödör jeges vízzel, nehogy szívrohamot kapjon.

Aztán most vasárnap átjöttek (az anyukája megkért, hadd jöjjön át ő is babázni egy picit), a gyerek körülbelül azt ismételgette, hogy "nagyon aranyos, nagyon aranyos", illetve folyamatosan a kicsi félméteres körzetében maradt, úgyhogy egy idő után inkább az apjukra bíztam őket (nehéz úgy dolgozni, ha közben folyamatosan áhítatosan bámul valaki). Kíváncsi vagyok, mikor kezdenek el üvöltve veszekedni, Zé már most benne lenne, hogy hörögjenek egy kicsit egymással, de ez nem személyes dolog nála, ő mindenkivel ilyen.

A gyerekzoárd leginkább alszik, de ebben nagy tehetséget mutat, már az oldalán is megy neki:



(Megnéztem, a kézfeje az ujjak tövénél olyan széles, mint egy gyufásdoboz. Mármint amilyen széles egy gyufásdoboz, nem amilyen hosszú.)

Amúgy rendszeresen ellenőrzöm, hogy könyv szerint mennyit kellene ennie, csak hogy konfliktusmentes maradjon az esetleges csevegésünk a védőnővel, ugyanis Zoárd úgy eszik, mint egy kismadár (súlyának a kétszeresét naponta). Na jó, annyit talán nem, de valamelyik nap például kilencszáz grammot lenyomott, ami akkor a súlyának nagyjából az egyharmada volt (mindenki számolja ki magának), és a védőnő már attól is majdnem agyvérzést kapott, hogy hízik, ettől teljesen kiakadna. Amúgy kajaügyben ő a főnök, ha nem kap eleget (szerinte, nem a doboz szerint), akkor hörög, nyögdécsel, kesereg, amíg ki nem pótolom, a múltkor így két menetben lenyomott összesen két decit, kicsit féltem, hogy az arcomba robban.

Ez az evés dolgot amúgy is nagyon komolyan veszi, a múltkor, amikor békésen kevergettem a tápszert odalent, egyszer csak nagy röhögést, illetve állatias hangokat hallok fentről, és kiderült, hogy Zé eldöntötte, hogy ő márpedig most azonnal enni fog. Úgyhogy hasonfekvésből megtámadta az alatta fekvő apját, és újból és újból nekicsapódott arccal hörögve, hogy ő márpedig szopni fog belőle, ha törik, ha szakad (ilyenként egyébként borzasztó ijesztő zombicápa lesz belőle). Aztán hálistennek megoldottam a kérdést, még mielőtt kinőtt volna a foga, de vigyáznunk kell.

Bocs a minőségért, de az elfoglalt kismamák legfeljebb ha napi egy órát tudnak hülyeségekre szánni.

Szolgálati közlemény: átállítottam az archív listákat 30 bejegyzésesre (eddig csak az eldugott "régebbiek" linkkel lehetett a hónapok elejét is megnézni), szóval most már pl. Zorcsi (igen rövid, ehhe-ehhe) születéstörténete is különösebb nehézség nélkül olvasható június elején.

Tegnap drámáztunk, egyrészt reggel elfecsegtem a védőnőnek, hogy Zé az első hét alatt 400 grammot hízott, mire rögtön orvoshoz küldött minket, mert ez nem normális. S. B. aztán megnyugtatott, hogy ő pénteken szépnek látta a gyereket (nem is kért vérvételt, olyan jól nézett ki), ha nem puffad, nem sírdogál, akkor hadd hízzon csak, viszont a gyomorkenetből megint kitenyésztetett a leghűségesebb háziállatunk, úgyhogy írt fel neki Cifrant.

Ezzel kábé párhuzamosan beszéltem Südvével, aki mondta, hogy a kicsi B., az ikerfiúk fele meghalt, egy gyomorvérzés-tüdővérzés-agyvérzés kombót követő három napos szenvedés után, és ami nekem a legkísértetiesebb volt az egészben, hogy az anyukája még életében elbúcsúzott a kisfiútól, és utána kérte, hogy a testvérét rakják máshova, hogy ne kelljen látnia. Ezt ugyanúgy nem tudom kiverni a fejemből, mint Zsé anyukáját, akivel egy szobában voltunk pár napig, amikor beköltöztem. Zsének is meghalt a két ikertestvére, és ez valahogy ott maradt az anyukája szemében, már amikor először láttam, akkor is feltűnt, hogy milyen kétségbeesett mindig a tekintete (a történet jó része viszont, hogy csodával határos módon megjött a teje, amikor összebútorozott Zsével, pedig azelőtt hónapokig nem volt, tiszta marquezes sztori).

Szóval Zorcsi ennek köszönhetően a nap legnagyobb részét rajtam töltötte, és el is döntötte, hogy oké, akkor ez mostantól legyen mindig így. Trükközik is a hatás elérése érdekében, van ugyanis a büfizős hangunk, amit kiad magából, ha érzi, hogy nyúlok alá kaja után, hogy felvegyem, aminek a fonetikus átírása ööörrrggGGHHHÖÖÖÖÖRRRggghHH, vagy valami hasonló lenne, teljes tüdőkapacitással előadva. Na most mindig ugyanezt a hangot adja ki magából, ha meglát, és előzékenyen szétteszi a két kezét oldalra, hogy könnyebben fel tudjam venni. Ha nem teszem, akkor dörmögve morog. Mindenesetre örülök, hogy annyira megszokott már nálunk, hogy a lakhatáson és ellátáson kívül további igényeket is támaszt, bár tegnap éjjel nem voltam az a vigyori, amikor hajnali háromtól reggel kilencig beszélt nekem Zorcsi arról, mennyire szeretné, ha a karomban tartanám lehetőleg egész éjjel, mindezt a lenti ötezer fokban, a még nekem is rövid kanapén, ahova azért emigráltam gyerekestül, hogy legalább a fiúm tudjon aludni.

Hogy hosszabb távon is közelebb kerüljünk egymáshoz, ma elszaladtam venni hordozókendőnek anyagot, illetve babaruhából is bevásároltam, és sajnos, mindkettőt csak Pesten lehetett, úgyhogy a négy órából, amit távol voltam, nettó egyet töltöttem a dolgok intézésével, a többit a dugóban ültem végig (csőtörés miatt lezárták a Károly körutat, ettől bedugult minden). Viszont kijátszottam a rendszert, és két és fél Kenguru Gold rugdalózó árából vettem a zsiráfmalacnak valami tíz öltözetet a Hádában az ő méretében, nagyon menő lesz.

Ja, és egyébként Zorcsi hivatalosan is nagykorú lett, mától a felnőtt újszülötteknek való tápszert kapja, nem a korásat.

Malaccal lassan beállhatunk egy vándorcirkuszba, vannak ugyanis ezek a játékaink, a feltételes reflexeinek köszönhetően. Az egyik, hogy amikor a textilpelus a nyakába kerül, tátott szájjal hörögve forgolódni kezd, készen arra, hogy elnyelje a világot. Ilyenkor én kérdezgetni kezdem tőle, hogy na, hogy csinál a cápa, hogy csinál a cápa, és álszerénység nélkül ki kell jelentsem, hogy az összhatás lenyűgöző.

[Amúgy napjaink nagy része a táplálkozás körül forog, Zorcsi imád szopni, de még mindig nincs elég tejem, ami őt nem zavarja, legalább tiszta marad ez a melles viszonyunk a rút, földhözragadt haszonreméléstől, ún. plátói szopizás, amit csinálunk (és azt, hogy mennyire nem tudja összekapcsolni a dolgokat, az is tükrözi, hogy jobb híján simán szopik a kulcscsontomból, a karomból, vagy az apja mellkasának bármelyik részéből, nem válogatós). Viszont így van háromóránként a mellretevés, cumiztatás, fejés triangulum, és az idő. Ráadásul vannak ezek a szertartásai is, hogy ugye cápázik, de amikor a szájába nyomom a cumit, első blikkre meghökkenten kiköpi, olyan popsztáros mi ez a szar arckifejezéssel, elfordul, morog magában, majd nagy kegyesen visszaadja a száját, hogy na jó, legyen, de csak a te kedvedért, tudom, hogy ez fontos neked. Akkor megeszik átlag kilencven grammot, de ha beleköhög, jaj nekünk, jön a haldokló hattyú tánca, mártíri arckifejezés, zihálás, ötperces alvás, és csak utána hajlandó folytatni. Satöbbi.]

És akkor van az, hogy ugyanazt el lehet vele játszani, mint a zsiráffal, hogy ha az ember a malac szemére teszi a kezét pár másodpercre, akkor Zorcsi legalább öt percre bealszik. Ez nagyon hasznos, amikor csak még öt perc kell nekem az ébredéshez, illetve egyben látványos performansz is.

De a legjobb tegnap volt, az Álmában Lebegő Csodagyerek. Zé ugyanis a nagykádban fürdik velem vagy az apjával (kifelejtett felesleges babaholmi: gyerekkád), mert S. B. azt mondta, hogy ez jót tesz a mozgáskultúrájának meg az egyensúlyérzékének, és ugye az én kis világomban most S. B. az egyik főbb istenség. Szóval tegnap a gyerek aludt, amikor lehántottam róla a ruhát, úgyhogy a szokásommal ellentétben nem erőltettem a függőleges pózt, hanem két tenyeremben tartva gyengéden ráhelyeztem a vízre, hátha úgy kevésbé ijed meg. Zorcsi annyira nem ijedt meg, hogy tovább aludt. Akkor kivettem alóla az egyik tenyeremet, hátha, de fennmaradt a vízen hanyatt, mély álomba merülve. Időközben az apja is odajött, beszélgettünk, vizet csorgattam rá, húztam-vontam a felszínen, de semmi. Csak akkor ébredt, amikor kivettük, fel is üvöltött, hogy úristen, vizes vagyok, de az apja megmentette a vízcseppek általi biztos haláltól, volt ugyanis nála törölköző. Szóval azt nem tudom, hogy mi lesz így a mozgáskultúrájával, de lényeg, hogy mindannyian jól szórakozunk.

Tegnap volt egy hete, hogy hazajött a malac, bele is rázódtunk a dolgokba, most már éjjelente csak egyszer kelt enni, tudjuk, mire számíthatunk egymástól, meg ilyenek.

Dolgok, amiket megvettünk, de nem használunk:

1. Mikrós sterilizáló. Mivel a Medelát nem lehet abban, kifőzni meg macera, a fiúm választott egy elektromos gőzölőt is, amit egyszerűen imádok, mindent azzal sterilizálok (lemos, bepakol, adagolóval vizet belelöttyint, bekapcsol, kivesz).

2. Bölcső. A malac éjszaka a pihe-puha, de nem megfulladós mózesében alszik itt kéznyújtásnyira mellettem, napközben velem van az ágyban, vagy a kanapén dekkol, ha az alsó szinten pakolászom (szerencsére mintagyerek, nem kell neki tökéletes csend és nyugalom az alváshoz).

3. Cumisüveg-melegítő. Itt csalok, mert csak az elektromos sterilizálónak van ilyen funkciója, de nem használom, mert a kórházban megszoktam, hogy tíz másodperc alatt a mikróban melegítek mindig kaját, gyors, egyszerű.

4. Kézi mellszívó. Egyszerűen nem bírom csuklóval. Másnak viszont csak az működik. Furcsa, különös világban élünk.

5. Az összes olyan rugdalózó, aminek nincs lábfeje. Nem szeretem, ha a malac lába kilóg, és egyelőre a legkisebb zokni is hatalmas rá, fél perc alatt lerúgná.

6. Kókuszmatrac. Ld. alvási szokásainkat.

7. Gyári takaró. Nem elég meleg és pihe-puha (szerintem). Backupnak vettem még anno valamelyik méteráru-boltban ilyen polár-anyagot, egy méterszer másfelet, ezt kettőbe vágtam, majd az egyik felét még kettőbe (fibonacci-takaró, mondta a fiúm), és szinte csak azokat használjuk, ld. még a 107. fejezet képét.

Amúgy minden oké, gyerek általában annyira jó és okos és kedves, hogy szombaton szuperanyut játszhattam mellette, a háromórás pelenkázások-etetések-fejések közben lefordítottam 30 000 karaktert, sütöttem mozarellás-paradicsomos csirkét steakburgonyával és sütit, leszedtem a száradó ruhát, kimostam, kiteregettem, és fejések közben végigbőgtem a billy elliotot (elszomorodtam, mert szegény kisfiam, őt biztos nem engedjük majd táncolni, mert mi kegyetlenebbek vagyunk egy egész brit bányászvárosnál, ha a balettművészetről van szó. Persze igazából szerintem még mindig csak a hormonok dolgoznak bennem, elvégre most vagyok a kilencedik hónapban, mint arra a fiúmat mindig emlékeztetem is, amikor fejjel lefelé akar lógatni). És valamikor napközben felöltöztem rendesen, és kifestettem magam, noha nem vártam senkit és nem mentem sehova, de hirtelen belém hasított, hogy ne legyek már elhanyagolt kismama (elhanyagolt szinglinek lenni sokkal kevésbé ciki, társadalmi nyomás, vagy mi), szóval talpig rúzsban büfiztettem, ettől lett nyugodt a lelkem.

Zorcsi azért időnként bemutatja a Sötét Oldalt, hogy milyen is lehetne, ma hajnalban pl. ötkor bedagadt szemmel botorkáltam le vele etetni, pelenkázáskor nem is voltam eléggé résen, úgyhogy összepisilt mindent, nem baj, gyorsan letörölgettem. A kaja felénél jelezte, hogy böfi, úgyhogy felkaptam a vállamra, fél perccel később betrottyantott (mellékesen az erőfeszítéstől nyakon is hányt), nosza, veszem le a pelust, erre megint lepisil mindent, ráadásul ez olyan fürdetős adag kaka volt, sőt, úgyhogy nem kellett csingacsguknak lenni annak megállapításához később, hogy melyik útvonalon mentünk ki a fürdőszobába. És mosdás után a gyereknek még mindig akadtak rejtett tartalékai, a gyilkos sárga sugár például a törülközőt sem kímélte, de aztán valahogy úrrá lettem a káoszon, beadagoltam neki a maradék kaját, feltörölgettem a dolgokat, és emlékeztettem magamat, hogy mennyire örülök, hogy itt van velünk a két és fél kilós, és mindent be tud borítani a testnedveivel. A gyermek is láthatóan örült ennek, legalábbis nagyon vigyorgott, majd oldalra fordult, és édes álomba merült, hogy legyen ereje a következő performanszhoz. De kétnaponta ennyi belefér.

Ma kellett visszamenni a PIC-re szemvizsgálatra, amitől én tiszta frászban voltam. Mert úristen, az a sok kellemetlen emlék fel fog törni Zorcsiban, és azt hiszi majd, hogy visszavittem, mert nem szeretem, meg ilyenek fogalmazódtak meg bennem (illusztráció: zokogó anya, aki reménytelen tekintetű, síró gyermeke felé nyújtja a kezét, de ó, hiába, mert az aggresszív arckifejezésű fehérköpenyes férfi könyörtelenül kiszakítja karjaiból). Ehhez képest amikor még a szemész előtt megérkeztünk, némi várakozás után a főorvosnő elkérte, hogy ő majd beviszi cseppenteni, majd megjelentek az ajtóban kettesben S. B.-vel, aki megkérdezte, visszaviheti-e babázni egy kicsit. Amikor végül visszakaptam, Zorcsi mindennek tűnt, csak boldogtalannak nem, én nem tudom, mivel töltötték az időt, de láthatóan a gyermek elképzelései szerint alakultak az események. Ráadásul a szemészhez is bemehettem vele, ezt soha nem fogom megszokni, hogy jogom van a gyerekemmel lenni.

A rosszabb része, hogy természetesen rengeteget kellett várni úgy is, hogy elkéstünk, plusz félóra volt az, hogy eredetileg az én nevemen vezették be a pockot a rendszerbe, mert a születésekor még nem volt apasági nyilatkozat. A szeme viszont szépen fejlődik, tűnik el a demarkációs izé, majd két hét múlva lesz kontroll megint.

További nagy hírek, hogy Zé átlépte a 2500 grammot, stabilan az arcára tudja húzni a könyveit (finommanipuláció), és megfordítja a fejét hanyatt, illetve hason is, ha úgy gondolja, hogy érdemes, nagyon ügyes. Én meg megtanultam kezelni az autósülést, szóval én is nagyon ügyes vagyok (a fiúm meg motort alakít át, lásd mint az előző szereplőknél, ez egy ilyen család).

Itt volt a védőnő, lehúzta Zé pelusát, mire a gyermek lepisilte. A gyerekorvos is itt volt, szintén lehúzta, őt is lepisilte. A nagyanyja nem húzta le, nem is lett lepisilve. A végkövetkeztetést mindenki vonja le magának.

Amúgy angyali a kölyök, soha semmiért nem sír, ezzel az eggyel lehet felizgatni, ezzel a pelenkadologgal. Ma például szabályosan sikoltott, amikor leszedtem róla, néztünk is egymásra utána meghökkenten. De egyébként borzasztó rendes baba, eszik, alszik, közte beszélget néha, éjszaka csak egyszer ébreszt, akkor is enni, és valami rettenetes lehet a rövidtávú memóriája, mert a dinnye és az ablak örökzöld története újból és újból lenyűgözi, ld. a mellékelt videót (http://video.google.com/videoplay?docid=5363158818164016349, a blogszerkesztő valamiért mindig átírja).

Én viszont kivagyok, valahogy úgy találtam magam, hogy a könyvvel még van olyan 10 napnyi munka, emelett a munkahelyemnek is bedolgozok, közben gyest/gyedet/táppénzt próbálok intézni (ez egy külön poszt lesz), és idegesítő emberek keresnek telefonon (gondolok itt a mindenféle hiénákra, akik a gyerek kapcsán eladni akarnak dolgokat), egyetlen örömöm -- mármint a fiúmon, a gyerekemen, az új autómon, az új telefonomon, a postahozta könyvön és dvd-ken stb. kívül, szóval fogalmazzunk talán úgy, hogy a hét kiemelkedő pontja -- az volt, amikor felhívott S. B., hogy szedje a törpe a Protexint is (ezzel együtt 5 gyógyszert/vitaminkészítményt kap rendszeresen), és mintegy mellékesen megjegyezte, hogy tetszik neki a wiw adatlapom, hát akkor bírni sem lehetett velem, már-már el is mosolyodtam (én nagyon csípem az S. B.-t, mintegy role model ő énnekem).

És köszönöm a kreatív blogger jelöléseket, tényleg, de nincs énnekem időm ezzel foglalkozni, és egyébként is csak egy egyszerű lány vagyok innét a falubó', nem tudunk mi itt az ilyen úri huncutságokkal mit kezdeni, lelkecskéim.

Először tartottunk egy kicsit attól, hogy a nyuszi mit fog szólni a gyerekhez, mert elég territoriális állat, és engem csak megtűr, a fiúmért odáig van. De szerencsére úgy döntött, hogy a gyerek a fiúmra hasonlít, és állandóan puszilgatja, ha nem figyelünk. (A zsiráfnak persze mindegy, a zsiráf mindenkit szeret).

 

Kis véznácskám kaja után. Evés után mindig hörcsögarca van, de hát diétáztatni nem fogom.

Akkor ma fényképes nap lesz. Zorcsi jön hazafelé:

Malac nagyon jól érzi magát, szerintem tudja, hogy hazahoztuk, a fiúm szerint meg nálunk jobb a hangulat meg a színek, mint a kórházban. Mindenesetre még zuhanyzásnál sem sírt.

Az együttalvást hosszas kísérletezgetések után úgy oldottuk meg, hogy én lementem a pocokkal a lenti kanapéra (az elég kemény a légzésfigyelőhöz), kinyitottuk, ráraktuk a kókuszmatracát, arra a légzésfigyelőt és a gyereket hálózsákban, én meg a matraca széléhez bújtam. Ez nagyon bevált, én is tudtam hason aludni, a gyerek is látott és rám mászhatott (azt nem sikerült kifigyelnem, hogy változtat helyzetet, de mindig rajtam kötött ki), a légzésfigyelő is ment. Mondjuk az orvosa (S. B.) szerint nem fog elfelejteni levegőt venni, én meg nem fogok ráfeküdni stb., de így nyugodtabb vagyok. Reggel amúgy, amikor reggeli után édelegtünk összenyomva az orrunkat, sugárban arconhányt egy merészebb lábemelés következtében, de ez nem vetett árnyékot a kapcsolatunkra.

Most egyébként fent nevezett malcnyuszizsiráf itt szuszog a hónom alatt két takaróban (az emeleten vagyunk légkondiban), és mosolyog, na meg várja, hogy felébredjen az apja, aki nem tud betelni vele.

És egyébként először azt hittem, én vagyok a hülye, mert elolvastam a kiskönyvét, és szellemileg hat hónapos tüneteket produkál (felismer minket és mosolyog, tárgyakért nyúl és megfogja őket, stb.), de aztán a fiúm mondta, hogy a lánya valóban csak hat hónaposan viselkedett így, úgyhogy kicsit koraérett, de most már így marad, lebutítani nem fogjuk.

Zorcsi ma pontosan két hónapos (illetve mínusz egy hónap plusz egy napos), ugyanakkor egy két kiló húsz dekás (kicsit több, de nem baj, maradhat) csecsemő, és ez nagyon konfúz dolog, például nem tudom, hogy a négy, vagy a hat hónaposoknak való babateát kapja majd (kisebb nincsen). Eddig a felnőtteknek valót itta, sokszoros hígításban, és imádja, mindig vigyorog tőle.

Tegnap zokogó lélekkel leadtam még egyszer a gyereket, és kiszaladtam egy utolsó beszerzőkörútra. A kórházi staff egy jobbfajta csokikkal teli ajándékkosarat kap tőlünk, S. B.-vel kicsit gondban voltam, mert pénzt a híresztelések szerint nem fogad el, én viszont túl sok mindenért túlságosan is hálás vagyok neki ahhoz, hogy azt csokival/virággal/itallal ki tudnám fejezni, úgyhogy végül vettem neki egy digitális képkeretet, ami hőmérsékletet és páratartalmat is mutat (ez ugyebár rendkívül fontos, ha az ember képeket nézeget), illetve egy memóriakártyát hozzá, amire felrakom majd a best of Zorcsit. Meg egy bonbont, amit nagy gonddal választottam ki. Továbbá előhívattam nagyban az összes megható papás-mamás-zékengurus képet, mert ő szereti az ilyesmit.

Anna néninek szeretnék még majd venni valamit külön, ő most szabin van.

Zorcsi is kapott egy kétes értékű ajándékot, egy babamérleget (utálja, ha levetkőztetik, a pucérkodás rangján aluli dolog). Remélem, hamar sikerül majd leszoknia arról, hogy behúzza a nyakát, ha hozzányúlnak, meg azt a szokását sem szeretem, hogy ha bántják (szemcsepp, stb), akkor nem sír, csak mozdulatlanná merevedik, és nagyon szomorúan néz. Nem szeretem, hogy ahhoz szokott, hogy természetes, ha fáj valami, ennyire nem kell nagyfiúnak lennie. Annak viszont (részben) örülök, hogy már határozottan követeli, hogy vele legyek

(itt most volt egy hosszabb szünet, bizonyos kakaügyek miatt, melynek során ruhadarab és anya nem maradt szárazon)

...szóval csak rajtam, de minimum érintésközelben hajlandó elaludni. Következésképpen én nem alszom, de úgy tűnik, anélkül is lehet élni. Azt sokkal kevésbé bírom, amikor elviszik tőlem, olyankor a bukós pelusát szorongatom melankólikusan, mint egy tolsztoji hősnő a véres inget. De ma este megyünk haza, és onnantól nem adom.