kicsi malac

Egyébként meg szülők, meg ilyenek. Szóval az van, hogy bizonyos rendszeres gyemekkori /kamaszkori események miatt felnőttkoromban több évig nem tartottam a kapcsolatot a szüleimmel, aztán idegösszeroppanásra, ill. öngy. kis.-re hivatkozva kirimánkodták, hogy mégis, jó (noha valamiért részükről ez az egész úgy lett beállítva, mintha ők bocsátanának meg valamit nekem). Két év után sikerült kisírniuk nálam, hogy egyszer elvigyem hozzájuk a fiúmat (tisztáztam, hogy ebből nem lesz rendszer, de hadd nézzék meg egymást). Utána jött a babakocsi-ügy, hogy hadd hozzanak nekem babakocsit Kanadából, mondtam, jó, ha ez fontos nekik (természetesen kifizettem volna, csak Kanadában kb. harmadannyiba kerül, amit kinéztem, mint itthon), erre apám pár nappal az utazásuk előtt telefonál, hogy 1. nem hoznak nekem babakocsit, mert rossz gyerek vagyok, és nem hívom őket soha, 2. engem adtak meg, mint ICE személyt, tehát ne utazzak sehova, amíg haza nem jönnek, és ne kapcsoljam ki a telefonom sem. Ez utóbbival nem értettem egyet, és nagyon reméltem, hogy akkor most ennek kapcsán felfüggesztjük a diplomáciai kapcsolatunkat pár hónapra. Mondjuk úgy legalább 72-re. Snitt.

Tegnap éppen a boltban mászkáltam, amikor hív jóanyám, hogy már tizenkét órája otthon vannak, miért nem keresem őket. Tájékoztattam, hogy fogalmam sem volt, mikor jönnek. Ezen elveszekedett velem egy darabig, miközben én némán, de eltökélt léptekkel a franciakrémesek felé indultam. Aztán valahogy túltettük magunkat a témán, és akkor anyám közölte, hogy közelgő születésnapom alkalmából menjek el hozzájuk (aminél stresszesebb programot kb. nem tudok elképzelni), családi ebédre (mit sem utálok jobban, mint a kötelező, formális összejöveteleket), és vigyem a fiúmat és a fiúm szüleit is (arról hálistennek elfeledkezett, hogy lánya is van a fiúmnak, de ez egyébként is a hagymázas fantazmagóriák határát súrolja, mint terv). Nekem ekkor leblokkolt az agyam, úgyhogy gépiesen bepakoltam egy doboz kókuszos, és egy doboz likőrös csokit a kosárba, és motyogtam valamit, hogy meggondolom, majd visszajelzek.

Igazából az egész sztoriból annyi a dilemmatikus, hogy a fiúm anyukáját nem akarom azzal megbántani, hogy magyarázat nélkül nem mutatom be a családomnak, mintha úgy gondolnám, hogy nem érdemli meg, vagy valami, de a fiúm szerint neki el lehet mondani, hogy mi van, meg fogja érteni. Úgyhogy holnap telefon, és már előre görcsben van a gyomrom, szerencsére már csak pár év, és Zoárdra bízhatom az összes, kellemetlen ismerőseinkkel kapcsolatos feladatot (majd a fiúm megtanítja lőni, meg ilyenek).

Ma voltam terheléses cukorvizsgálaton, bár megpróbáltam elsunnyogni, de az orvosom azt mondta, hohó. Mivel megfogadtam, hogy állami kórházban én többet nem szívok, semmilyen körülmények között, bejelentkeztem a telkiékhez, már csak azért is, hogy felmérjem a terepet. Ott ugyan párszáz helyett 5 600.- pénzt kértek ezért, viszont rögtön fogadtak, mindkét szúrás után pár percet kellett csak várnom az eredményre, úgy viselkedtek velem, mintha én tennék nekik szívességet azzal, hogy ott vagyok. Ja, és nem kellett sorbanállós patikáznom sem, ott helyben bekeverték nekem a cukrot, opcionálisan citrommal, porceláncsészében, szalvétával. És természetesen nem kellett parkolójegyekért rohangálnom sem. A cukrom egyébként tökéletes, éhgyomorra is meg terhelve is, ami meglepett, mert mióta nem dohányozhatok, szénhidráttal vigasztalódom szükség esetén (tegnap például felhívtak a szüleim, na, az két franciakrémesbe és egy doboz csokiba került nekem, meg a biztonság kedvéért még egy túrórudit is utánuk küldtem, aztán szerencsére megjött a fiúm).

Az éhgyomri meg a kétórás vérvétel között kértem még egy szemvizsgálatot, amin többet megtudtam a kontaktlencsehasználattól, mint valaha is gondoltam volna, kiderült az is, hogy az elmúlt öt évben nem romlott a szemem (egyébként hosszú, magányos estéimen mindig attól rettegtem, hogy tök kripli lehetek, mert nőgyógyászon/fogászon kívül nem voltam orvosi vizsgálaton az elmúlt 12 évben, ráadásul borzasztóan eszem, finomított cukor és meki nagyjából a mindennapi menüm, aztán most sorban minden eredményem tökéletes, lehet, hogy feltaláltam valamit), és a szemfenekemmel sincs baj (hálistennek, az orvosom pro choice beállítottságú a szülés módjának tekintetében). Aztán elmentünk megmutatni Zoárdnak a telket, amin pipacsok és különböző lila virágok nyíltak, méhek zümmögtek, tücskök ciripeltek, stb. De egyébként az egész település nagyon szimpatikus, az emberek otthagyják nyitva az autójukat, nagyon szép iskolája van, az óvodásokat rendszeresen viszik őzet nézni, meg ilyenek, szóval jó lesz ott a fiunknak.

Ja, meg voltunk a szülőrészlegen is, nem paráztattak túl szerencsére, elmondták, hogy mi micsoda, meg hogy ne vigyek semmit, csak ami a gyereken lesz hazaúton, minden egyebet kapok (a notebookot azért bepakolom majd), szóval mindenhol mindenki tök kedves volt, csak arra kellett vigyáznom, ne kapjam el senki tekintetét véletlenül, mert akkor rögtön kezdődött a mosolygás, tisztára, mint Amerikában, de ezt el tudom majd viselni szerintem.

Nagydarab állat gyermekünk, Zoárd (verőlegény lesz belőle, akárki meglássa) az elmúlt két hétben 50% súlygyarapodást produkált az ultrahang szerint (490g-ról 750g-ra), szóval nem véletlen, hogy napról napra nő a hasam (ami egyébként minden reggelünk 15 percig tartó témája a munkahelyen, és nem én hozom szóba). Egyébként is jóképű magzat, úgy képzelem legalábbis. Amúgy az orvos szerint beléptem a harmadik trimeszterbe, amivel én határozottan nem értek egyet. Jómagam ugyanis úgy számolom, hogy - legalábbis, ha feltételezzük, hogy szexeltem a fogantatás időpontjában - fiúgyermekünket december 2.-án hoztuk össze (ó, azok a hosszú, mikulásváró esték, írta nekem a nemisbéka), vagyis valóban 26+1 hetes vagyok, de a tél az első trimeszter, a tavasz a második, majd júniusban kezdem a harmadikat, és nem vagyok hajlandó erről szemantikai vitát nyitni.

(Amúgy, ha már szóba került a fogantatás, olvastam valamelyik kismama magazinban, hogy mennyire fontos a belső harmónia megteremtése ahhoz, hogy a petesejt beérjen / megtermékenyüljön / megtapadjon, asszem, ezen a ponton hajítottam a kukába, december 2. körül ugyanis én magam voltam a megtestesült hisztéria, dühös voltam a fiúmra, sorozatgyilkosos könyvet fordítottam napi 16 órában, ráadásul erősen el voltam csúszva a határidővel, és ez igen zaklatottá tett még pluszban, bagóztam, mint állat, inni csak azért nem, mert folyton vezettem, ráadásul fogamzásgátlót szedtem, szóval mindent egybevéve, csodálkozom, hogy akadt, aki egyáltalán bottal megpiszkálni hajlandó volt, még szerencse, hogy a fiúm nem túl igényes fajta (barlangász lelkialkat), úgyhogy Zoárdnak esélye nyílt becsusszanni.)

Szóval a kismamatopikoknak, amiktől egyébként a hajam az égnek mered (régebben, ha zaklatott arckifejezéssel közelítettem felé, a fiúm azt kérdezte, a szüleimmel beszéltem-e, most meg rögtön azt feltételezi, hogy biztos kismamatopikot olvastam) egyelőre két pozitív hozadéka volt: a salvus víz (állítólag nem mindenkinek hat, de nekem két korty napokra elmulasztja az összes savasodós-refluxos problémát), meg a szoptatóspárna (amit amúgy itt is javasolt kommentben valaki).

Azt, hogy ezzel a párnával  szoptatni hogyan lehet, egyelőre elképzelni nem tudom, de a derekamat napközben nagyon jól tartja (vízszintesen hanyattfeküdni kényelmetlen, oldalt nem lehet notebookozni, ebbe viszont bele tudok kuporodni gerincrevágott büdösbogár pózban), északa meg valóban emulálni lehet vele a hasonfekvést, bár az egy kicsit körülményesebb, tekintve, hogy egy duplaszéles-belefulladós paplan alatt alszom négy darab párnával és egy darab zsiráffal, illetve most már a szoptatóssal is, úgyhogy szombatról vasárnapra virradólag többször előadtuk a Laokoón-család haláltusáját én, a zsiráf és a párna, de aztán kitapasztaltam, hogy ha nem teszek hirtelen mozdulatokat, akkor nem támad, azóta jól vagyunk.

Amúgy a múlt heti utazás előtt kínomban vettem egy terhesnadrágot (nyári terhességre készülve tele vagyok aranyos kis empire ruhácskákkal, meleg gatyám viszont nem volt) a C&A-ban, hát ez sem lesz rajtam többet szerintem. 34-es (terhetlen méretem 36-os), de így is óriási, hosszú, kényelmetlen, hülye anyagból van, nem akarom, nem szeretem, maradok igénytelen, mackónadrágos vemhes nő.

A gyerekről mostanában azért nem írok, mert nagyon jól viselkedik, rendszeresen ficereg ugyan, de azt is aranyosan, nem bántóan. Elérkeztem abba a terhességi szakaszba, amikor egyáltalán nem terhesnek érzem magam, hanem csak egy dagi lánynak, aki hirtelen hízott tíz kilót. Csak az zavar, hogy nem alhatok hason, illetve amikor hétvégén valamelyik napon gyalogoltunk 10 kilométert hegyen-völgyön, részben térdig érő hóban felfelé, akkor a végén egy kicsit szúrt az oldalam, de valószínűleg csak az általános edzetlenségem miatt.

Ja, egyébként a fiúm felfedezte, hogy van már óvodás sziklamászó-bajnokság is, úgyhogy kijelentette, hogy Zoárd négyévesen Európa-bajnok kell legyen. Kifejtette, hogy - csak a motiváció végett - amikor indulnak majd versenyre, akkor közli majd a gyerekkel, hogy fiam, most téged viszlek, de haza majd az első helyezett jön velem. Szerintem ehhez képest az én követelményeim, hogy mire iskolába megy, folyékonyan olvasson és perfekt helyesírással írjon három nyelven, egészen emberségesek.

Mindenesetre a gyerek érdekében nagyon remélem, hogy nem fog ötévesen úgy dönteni, hogy ő mégis inkább balett-táncos akar lenni.

Szóval pénteken az volt, hogy elhalasztottam terveimet, miszerint este majd ülök merengve az ablak mellett, madonnásan nézek magam elé, és várom a gyermeket, és inkább összeszedtem a fiúm tizenegy éves leányát, illetve egy parfétortát a Daubnertől, és patchwork-családostul lementünk sissóékhoz megnyitni a Sarj 4. Születésnapi Ünnepségeit. Az ünnepelt, még mielőtt szóhoz jutottam volna, gálánsan kivette a kezemből a különböző békaformájú édességeket azzal a felkiáltással, hogy ezeket biztos neki hoztam, megdicsérte a koponyás-démonlányos trikómat, majd magával vonszolta a társaságunkban lévő fiatalkorú hölgyet játszani.

Aztán szóbahoztam, hogy úgy döntöttünk, sisso lesz a fiunk keresztanyja, több megfontolásból is. Egyrészt abban a valószínűtlen esetben, ha én belehalok a szülésbe, és a fiúm emiatt öngyilkos lesz, s. biztos ad majd a gyereknek enni, meg minden, másrészt, mint a fiúm felvetette, ha nem őt kérjük fel, esetleg bántalmazni fog minket, harmadrészt nagyon jólesett ártatlan arccal elmesélni a szüleimnek, hogy olyasvalaki lesz az unokájuk keresztanyja, akit ki szoktak tiltani kocsmákból botrányos viselkedés miatt. Szóval ez egyszerű volt, a keresztelő már más kérdés, különösen, hogy nem vagyunk vallásosak (nekem a keresztény egyház említésétől is feláll a szőr a hátamon, illetve démoni fény költözik a szemembe), úgyhogy ún. névadó ünnepséget fogunk majd tartani, a részletek még kidolgozásra várnak (fekete kakas vágása kategóriában gondolkozunk), például neve egyáltalán nincsen a gyereknek. Nekem ugyan volt ötletem, de mostanra egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy minden második gyereket úgy hívnak, úgyhogy lemondtam róla, a fiúm nagy megkönnyebbülésére, aki kinyilvánítottan azért szurkol, hogy ne legyen a gyereknek semmilyen neve, mert milyen hülyeség ez már.

Aztán a szülésemre is gyűjtögetem, hogy ki legyen majd ott, bár szülőorvosom még nincsen, de a kommunikációs interfész (mármint köztem és a szakemberek között) már kezd összeállni, egyrészt ugye van isolde, aki pszichiáter (és érti is a dolgát, tegnap is megnyugtatott, hogy nem baj, ha nem szeretem a gyerekeket), másrészt sisso, aki nem habozik, ha kiabálni kell valakivel. Szerintem ez így nagyon jó párosítás, csak azt remélem, hogy értem fognak dolgozni, és nem ellenem.

Kicsit izgultam eddig, hogy milyen szülők leszünk a fiúmmal, mert egyikünk sem különösebben felnőttes, de hétvégén a Mammutban tanúsított magatartásunk teljesen megnyugtatott. Öt percig bóklásztunk a mozi kezdete előtt, és én olyanokat mondtam, hogy nem értem, miért kell tizenkét éves lányokat kurvának öltöztetni (egyébként tényleg, miért? de szabályosan, neccharisnya, miniszoknya, hátakivan top, mindezt szülői felügyelettel), a fiúm meg minden emós láttára felhördült, hogy hogy lehet így kimenni az utcára. Nagyon anyukásak és apukásak voltunk (kis vidéki beütéssel).

Aztán tegnap a MOM Park C&A-jában kerestem rámvaló ruhákat, a kismama szekciónál kicsit el is kámpicsorodtam, mert egyrészt a legkisebb cucc is nagy volt rám, másrészt minden tisztára úgy nézett ki, mint az átlagos 46-os ruhák, semmi rafinált mell alá szabás, vagy ilyesmi. Aztán szerencsére észrevettem, hogy az idei divat szerint mindenki kismamának öltözik, az L. pedig, akivel találkozóm volt, sajnos dugóba került, mutattam is neki szemrehányóan a szerzeményeimet a kasszánál, amikor megérkezett, hogy látod, ennyit késtél, de nem hatotta meg.

Aztán a fiúm határozott utasítására megvettem a gyereknek a Szutyejev mesekönyvet is (szerintem ezt jutalomnak szánta, amiért fiú van bennem, hogy cserébe könyvesboltba küld), ami nem volt egyszerű, mert csak annyira emlékeztem róla, hogy Szutyejev, és három kiskacsa van az elején (később kiderült, hogy három kiscica, egy kiskacsa, és a kispipi), mindenesetre hárman nyálaztuk végig a gyerekkönyveket, amíg egy hivatását professzionális szinten űző eladó nem csatlakozott hozzánk, és ki nem húzta a megfelelő helyről. Persze rögtön ki is olvastuk (=végignézegettük benne a képeket), az L. el is gondolkozott, hogy majd kölcsönkéri Zoárdtól, hát, meglátjuk. Ezenkívül megvettem még az Én, te, ő c. nagyobb gyerekeknek való könyvet, ami annak idején megváltoztatta az életemet, lelkesedtem is, hogy nézd, itt a múltidő, meg a birtokos szerkezetek, de az L.-t ez már nem izgatta fel annyira, hanem azt mondta, hogy milyen fura könyveket adnak már ki, ennek is az a címe, hogy Hogy a medve enne meg. Erről tüzetesebb vizsgálat után kiderült, hogy A medve enne még c. kötetről van szó, itt el is döntöttem, hogy az L. nem olvashat majd Zoárdnak mesét. Egyelőre itt tartunk.

Gyermekem az a sötétben bujkálós fajta, tegnap hosszan szórakoztunk azzal (nem volt net), hogy ha takaró van a hasamon, akkor ficánkol, de ha lerántom róla, rögtön mozdulatlanná merevedik. Lehet, hogy - kulturális utalás jelleggel - Spikenak keresztelem majd, úgyis frusztrál, hogy nincs még neve, most már mihamarabb ki kellene találnunk, hogy hívjuk, hogy szülés előtt legyen időm gáttájékon magamra tetováltatni, különben vélhetően reflexből a Zoárdot nyögöm majd be, ha kérdezik. Az apjára nem számíthatok, nálunk a zsiráfot Zsiráfnak, a nyuszit Nyuszinak hívják, legújabb szerzeményünknek, az ikeás nyúlnak pedig némi töprengés után a Másik Nyuszi nevet adta.

Amúgy nagyanyám, mikor megtudta, hogy terhességemről értesülve azonnal beszereztem a Sehány éves kislányt (a gyereknek szántam amúgy, én nagyon szerettem kiskoromban), megijedt, hogy korom ellenére még mindig ilyen jellegű kiadványokból informálódom, és gyorsan elküldte nekem Dr. Hirschler Imrétől a Nők védelmében (1958), és a Szülőszoba (1980) c. köteteket. Ezek lapozgatása sok vidám percet szerzett nekem, illetve kollégáimnak, akiket rendszeresen tájékoztatok minden érdekes információról, mint például hogy a férfiakkal vigyázni kell, mert nemi vágyuk teljesítése érdekében erőszakosságra is képesek, hogy a nő szexuális szerepe nem tétlen, elvégre öltözködésével, illat- és szépítőszerekkel igyekszik magára felhívni a figyelmet, illetve hogy Lenin szerint "a nőt mindig lenyűgözi az otthoni háztartás", bármit is jelentsen ez. Amúgy igazságot kell szolgáltatnom a férfiaknak (az előző bejegyzéshez kapcsolódva), mert amint biztosan tudják az emberről, hogy terhes, például az arcukba van mondva érthető, tömör egymondatban, rögtön elkezdenek túlkompenzálni. A kollégáim pl. versengenek, melyik hozza be a teáscsészémet (2,5 dl), hogy ne kelljen cipelnem.

Ja, egyébként meg egy újabb érdekes adaptív viselkedésmód motivációra derült fény. Tegnapi kalandozásaim során nem volt kedvem öt helyre parkolójegyet fizetni, ezért megtettem egy megállót villamossal. A két és fél perc alatt, amit a szerelvényen töltöttem, hárman ugrottak fel, hogy átadják a helyüket, nekem meg égett a pofám, mert mindhárom idősebb nő volt. Amikor ezt elmondtam a fiúknak, azzal magyarázták, hogy férfiember a nyolcadik hónapig nem veszi észre a vemhességet, családon belüli tapasztalatoktól függetlenül; otthon viszont a fiúm azt is elmagyarázta, hogy ez miért van így. Szerinte kegyetlen világunkban csak és kizárólag akkor szabad egy fiatal nőnek átadni a helyet, ha már félig kilóg belőle a gyerek, mert a túlélés szempontjából sokkal veszélytelenebb stratégia, ha az ember nem adja át a helyét, mint ha egy nemterhes nővel közli, hogy terhesnek néz ki.

Tegnap találkoztam anyámmal, aki vett nekem egy méregdrága, kézzel festett, egyedi tervezésű selyemruhát a nehéz időszakra (én leszek a legjobban öltözött tehén a környéken), nem szólt be, és ígéretet tett arra, hogy hoznak általam kiválasztott TS babkocsit Kanadából májusban. Ezzel csak az a bajom, hogy nem szeretek szépeket mondani a szüleimről, annak soha nincs jó vége.

A lemenő ági rokonokkal is egyeztetéses tárgyalásokba bonyolódtam, a fiúm tizenegy éves lánya értesített, hogy nagyon örül, hogy öccse lesz, de annak is nagyon örült volna, ha húga lenne (igen udvarias, pozitív életszemléletű gyermek). Én visszaírtam neki, hogy jó, remélem, tud énekelni, mert a gyereknek énekelni kell majd, és mindenkinek jobb, ha azt nem én teszem, mire azt válaszolta, hogy már most is tud egy kicsit, de megígéri, hogy mire megszületik a baba, nagyon jól fog tudni (mondom, rendkívül jólnevelt, szófogadó leány).

Utána tájékozódási képességeim hiánya folytán egyre szűkülő körökben (melyek során Budát is útbaejtettem) megközelítettem a Nyugatitól indulva dd kb egy megállónyira lévő lakhelyét, ahol a házigazda, és - saját állítása szerint - butch típusú sidekickje adtak nekem enni, elláttak a legújabb pletykákkal (most nagyon vissza kell fognom magam, sose találná ki senki, ki költözik össze kivel), illetve felvilágosítottak mindenről, amit a pénisznövesztő műtétekről tudni érdemes. Megpróbáltuk közben azt is elmagyarázni dd-nek, hogy miért jóval nagyobb a piaci értéke a heteroszexuális, hímnemű gyermeknek az összes többi verziónál, de nem értette, amúgy meg nem tudom, mit nyafog, simán vezetek már előtte.

Felhívtam a Rendszergazdát is az örömhírrel, de azt mondta, nem örül. Érdeklődésemre, hogy miért, felvilágosított, hogy ő úgy tervezte, lányunk lesz a fiúmmal, és ettől majd megtanuljuk, hogy nem szabad előre inni a medve bőrére, és önhitt módon előre eldöntenünk a gyerek nemét. Vigasztalásul elmeséltem neki a fiúm öröklődéstani elméletét (a fiúm időnként megpróbál behatolni az én világomba, és az én nyelvemen beszélni), miszerint abból kiindulva, hogy ő sokkal nagyobb és robusztusabb nálam, a kromoszómái is sokkal nagyobbak és robusztusabbak, tehát a gyerekünk rá fog hasonlítani, vagyis fiú lesz.

Ezzel szerintem nem lehet vitatkozni.

Gyermekünkről, Zoárdról ma kiderült, hogy fiú, ami nagy szerencséje ezzel a névvel. Örömömben elbőgtem magam a monitor előtt (valószínűleg ugyanezt tettem volna, ha lány, tiszta felfokozott állapotban voltam), majd hazajőve megrendeltem neki pár fekete rugdalózót "ROCK" felirattal, illetve lángoló triciklivel, hogy olyan legyen, mint az apja, meg egy Mummy's little vampire feliratút, ami megy az én vámpírosomhoz. Az apja is boldog, többek között azért, mert mostantól mondhatja azt feminista ismerőseinknek, hogy van egy gyerekem, meg egy lányom, illetve játszhatnak majd autószerelőset (igazi autóval). A gyermeknek egyébként az összes értéke tankönyvi, és a tudomány legújabb álláspontja szerint túlvagyunk a félidőn, innen már lejtmenet.

 

 

Tegnap merengve írtam a bevásárlólistát, elgondolkoztam azon, hogy nagyon rég vettem utoljára tampont, ill. betétet, úristen, de rég jött meg, úristen, csak nem vagyok terhes, aztán eszembe jutott, hogy de. (Úristen, most mi lesz?)

Azután hazamentem, erőt vettem magamon, és kíméletlenül bedobozoltam azokat a ruháimat, amik nem jönnek rám, maradt hordhatóan három darab határeset nadrágom (egy dolog vigasztal, hogy tegnap a rendszergazda szakértő szemmel megtekintett, és kijelentette, hogy nem hurkásodom gatya fölött, úgyhogy a hasam az gyerek, nem háj), úgyhogy ma kiugrottam a Decathlonba bespájzolni melegítőgatyából (nem visz rá a lélek, hogy kismamaboltba menjek, az olyan végleges lenne). Ott először megnyugodtam, hogy az üzletpolitika szerint még így is XS, illetve 14 éves méret vagyok (ezt nem értem, hogy csinálják), utána összefutottam sissóval és a Sarjjal. A Sarj előbb eltűnt egy rózsaszín biciklivel, majd közölte, hogy ő azt a rózsaszín biciklit szeretné, nagyon szeretné, most szeretné, és hol van a fiúm, vegye meg neki a fiúm a rózsaszín biciklit (ezzel egyébként meglehetősen gyenge emberismeretről tett tanúbizonyságot, a fiúm utólag tisztázta velem, hogy a mi gyerekünknek soha és semmilyen körülmények között nem lesz rózsaszín biciklije, még akkor sem, ha lánynak születik). Egyébként a Sarj megnyerő külseje mellett komoly előadói képességekkel is rendelkezik, egy bácsitól kapott egy csokit, a pénztáros leány lufit kezdett keresni neki, és amúgy is általános sajnálkozást váltott ki a jelenlévőkből, mint sanyarú sorsú árva gyermek; amikor kijelentette, hogy anya, én most nagyon sírok, akkor nekem is emlékeztetnem kellett magam, hogy hétvégén kap biciklit.

Szóval egy pillanatra felsejlett előttem a jövőm, de aztán gyorsan másfelé néztem.

Hát most az van, hogy itt állok a félidő előtt másfél héttel, és valószínűleg rossz anya vagyok, mert a magzat már mozog, pár hetente látom a monitoron is, ennek ellenére semmilyen anyának nem érzem magam (ezen hosszan vihogtunk múltkor a fiúmmal, hogy a gyerek komolyan azt fogja gondolni, hogy én az anyja vagyok, meg minden, bár ez igazából tragikus valahol). Mindegy, arra jutottam, hogy rossz anyáknak is lenniük kell, például az enyémnél rosszabb anya ritka, és mégis ember lett belőlem, mi több, a fiúm szerint egész normális vagyok ahhoz képest, hogy lány vagyok, a gyerek meg hadd edződjön, ami nem öli meg, csak erősebbé teszi.

Na szóval amikor még a lelkifurdalásos résznél tartottam, akkor a helyzetet enyhítendő összeírtam, mi kell Zoárdnak, szépen excelbe, és hát nem lett rövid lista, pedig szerintem nem szálltam el. Mindegy, ezzel különösebb gondom nem is lenne, viszont vannak ezek a rejtélyes tételek, mint pl. 15 db textilpelenka. A textilpelenka az olyan jollyjoker-szerű dolognak tűnik a leírásokból, amit bármire lehet használni, a pelenkázást kivéve, viszont sehol nem lehet kapni. A fiúm, akit mint tapasztaltat megkérdeztem erről, azt mondta, hogy szerinte, idézem, az úgy lesz, amikor gyerekhez jut az ember, ettől úgy el is merengtem, hogy megszületett gyermekünk, Turul Vulkán, 55 centivel, 3,5 kilóval, és 15 textilpelenkával, aztán áttértem az autós hordozóra, szóval ha valaki nagyon meg akar lepni, akkor tudja, mivel kell.

Az autós hordozóval az van, hogy nem egészen értem a különbséget az autós hordozó (ami ugye kell), meg a szimpla hordozó-pihenőszék között, ugye mindkettőbe be van kötve a gyerek, minkettő hordozható, és mindkettőben lehet hintáztatni, akkor most mi van? És akkor a gyerektároló eszközök vonalán rögtön tovább is evezhetünk a babakocsik területére, ami odáig világos, hogy kell hozzá mózes, illetve sportrész, és könnyű kell legyen, mert hegyen-völgyön lakunk plusz lépcső, de most nem tök mindegy, hogy öt pontos biztonsági öv van benne, vagy három? És mire jó a lábzsák? És amikor azt mondják, hogy legyen egy vékony, meg egy vastag takarója, akkor miért nem definiálják g/m²-ben a vékonyat és a vastagat, -tól-ig határral? És miben különbözik a vékony meg a vastag a babakocsis takarótól? És ekkor következett még csak a vese alakú, lefolyós babakád vs. fürdetővödör problémája, és itt határoztam el, hogy én rossz anya leszek, majd betekerjük valamibe a gyereket a hazaúton, itthon meg kap egy komódot aludni, és fürdetjük a levesesfazékban, így járt, választott volna felvilágosultabb családot.

Zoárd, a magzat szépen fejlődik, kezdünk kijönni egymással. Időnként már kívülről is érezni, ahogy mozog, mondjuk atyjának sziklamászó kezeivel erre esélye sincsen, de majd rugdossa még őt is eleget. Egyébként más kismamáknál megható történeteket olvasok arról, hogy a szívük alatt hordozott gyermek odabújik a fölé helyezett apai/anyai kézhez, na az enyém a fölé helyezett notebookhoz húzódik oda (biztos érzi az internet melegét), de nagyon látványosan, rárakom, rugdos kifelé, leveszem, nyugi van. Az apja szerint rosszul rakom rá, billentyűzettel lefelé kellene, mert biztos közölni akar valamit.

Amúgy jobboldali beállítottságú a gyerek, hanyattfekve látványosan aszimmetrikus a hasam, ez kicsit aggaszt, de majd csak visszamegy középre. Neme továbbra sincs.

Na de a lényeg mégiscsak az, hogy Z. most már tényleg, letagadhatatlanul mozog, fészkelődik, mocorog (hétfőn az ultrahangon igazolták, hogy megvan tíz centi, és van agya meg combcsontja, szóval ebből a gyerekből bármi lehet), a legnagyobb hisztit eddig akkor csapta, amikor sissóhoz mentünkben az apja templomi kórust rakott a lejátszóba (illusztrálandó, hogy milyen csendes az autó, közben suttogva beszélgettünk meg minden), pár perc múlva már igazán kényelmetlen volt, szerencsére akkor visszakapcsoltunk az Iron Maidenre, mire Z. rögtön elnyugodott.

Azt hiszem, ideje utánanéznem, mit mondanak a próféciák az Antikrisztus eljöveteléről Urunk 2008. évében.

Már napok óta rettegtem az AFP-től, de ma a legszélsőségesebb számítások szerint is betöltöttem a 16 hetet, úgyhogy nem volt mit tenni, de megszületett bennem a döntés, hogy én többet a büdös életben nem szándékozom igénybevenni az "ingyenes" magyar egészségügy szolgáltatásait.

Korán keltem, úgyhogy - miután mintegy egy óra húsz perc alatt sikerült megtennem a 12 kilométeres utat ahhoz a kórházhoz, ahova tartozom - nyolcra már ott is voltam (kilencig van labor), evés nélkül, pisit tartogatva (nem lehetett mentett vizeletet vinni, mert csak, és csak a reggeli első jó). A Szt. János kórház honlapján ugyan nincs szó az eljárásról, de hearsay alapján tudtam, hogy AFP-vel nem a nagy laborba kell menni, hanem a nőgyógyászat épületébe ("balra a negyedik" egy kaotikus elrendezésű telepen) valahova, beutaló nélkül. A konkrét lokációról egy fehérköpenyes orvossal konzultáltam (portás híján), aki először is megkérdezte, hogy biztos vagyok-e a 16. hétben, majd tájékoztatott, hogy a sürgősségi tinédzserambulancia feliratot kell keresnem, de biztos vagyok-e abban, hogy megvan a 16 hét.

A sürgősségi tinédzserambulancián ("belépés érkezési sorrendben") egy órát várakoztam állva (több pasi ücsörgött körülöttem, és igaz, hogy karcsúsított szabású a kabátom és nincs benne hasam, de csak nem gondolták, hogy viccből járok a sürgősségi tinédzserambulanciára kora hajnalban), éhomra, pisiletlenül egy szűk, hasakkal teli kis fülledt váróban, majd kilenc körül betereltek a csapolóhelyiségbe, és lecsesztek, hogy miért nem jöttem hamarabb, mindjárt viszik a vért, ezt így nem lehet. Szerencsére sikerült megegyeznünk abban, hogy majd én utánuk viszem a saját véremet sk, viszont ekkor kiderült, hogy nem tudom azt az irányítószámot, ahova vinni fogom a gyereket, és így nem adhatok vért, de szerencsére telefonos segítséggel végül megoldottuk. Megtorlásul két ampullával többet vettek le tőlem, mint kellett volna, mert a csajszi véletlenül két kitöltetlennel kezdte, nem azokkal, amikre ráírtam a nevem (TAJ-számom, stb), majd a kezembe nyomott egy kémcsövet, hogy pisiljek bele, de az első sugár menjen a vécébe, csak a második a csőbe, amiből közben ne szóródjon ki a por, és a tetejét tartsam sterilen, mindezt egy összevizelt ülőkés mosdóban, ahol nincs vécépapír, de megoldottam. Ezt követően már csak azt kellett megtudnom, hova is vigyem pontosan a testnedveimet, ott már szerencsére csak 20 percet kellett várnom, de utána kegyet gyakoroltattak és soron kívül leadhattam a mindent.

Ja, és az autónál értesültem róla, hogy megbüntettek tilosban parkolásért, és igen, figyelhettem volna, de ki gondolta volna, hogy egy kórház előtt fizetőparkoló van.

Egyébként a fiúm végre beszél a gyerekhez. A múltkor ugyanis az Auchan parkolójában a szemére hánytam, hogy vagy azt mondja a gyereknek, hogy ZZZZzzzzZZZZZ, vagy orángután-hangokat ad ki a hasam magasságában, úgyhogy Zoárd vagy szellemi fogyatékos lesz, vagy azt hiszi majd, hogy az apja az. Én meg nem érek le a hasamig, hogy korrigálhassak, üvöltözni meg nem akarok egy nagyjából tíz centis magzattal (különös tekintettel arra, hogy ő dönti el, mikor hányunk). Szóval aztán a parkolóban az apja rákérdezett, hogy voltaképpen miért is fontos, hogy beszéljen a gyerekkel, én meg nem akartam ilyen fejlődéspszichológiai izékkel komplikálni a dolgot, úgyhogy azt mondtam, azért, hogy amikor majd kamaszkorában lázad ellenünk Zoárd, akkor az orra alá dörgölhessem, hogy pedig mi mit meg nem tettünk érte, lám, az apja már akkor beszélt hozzá, amikor meg se született, satöbbi. Erre a fiúm rávilágított, hogy ezt nyugodtan mondhatjuk akkor is, ha nem beszél hozzá, én viszont önérzetesen visszautasítottam, hogy hazudjak a gyereknek (én a passzív-aggresszív érzelmi zsarolásnál húzom meg a határt). Snitt.

Az áttörés akkor következett be, amikor otthon arról beszélgettünk, hogy milyen sok családban a gyerek körül forog minden, és megegyeztünk, hogy na ez nálunk nem így lesz, nem a gyerek fogja megszabni, mikor mit csinálunk, bár, tettem hozzá bánatosan, egyelőre velem pont ezt csinálja. Na, erre a fiúm odahajolt a hasamhoz, és szép lassan, tagoltan azt mondta neki, hogy ne gondold ám, hogy ez mindig így lesz, csak amíg ki nem jössz, én meg meghatottan hozzátettem, hogy mert akkor már meg tud verni az apád, mire ő idézettel pontosította a gyerek felé, hogy de nem ám csak úgy tessék-lássék, hanem rendesen, botokkal, szóval kezdem úgy érezni, hogy igazi család leszünk.

Pár héttel a teherbeesésem előtt kitöltöttünk a fiúmmal egy personality disorder testet, rám kijött, hogy egy erősen skizoid szociopata nárcisz vagyok, rá meg az, hogy erősen paranoid szociopata nárcisz. Olyan kíváncsi vagyok, hogy a gyerek melyikünkre fog ütni.

Szóval rendszeresen rémálmodom mostanában, konkrétan folyamatosan, állítólag ez a gyerekkel jár. A ma éjszakai program az volt, hogy 1. sikerült átjutnia egy telemarketingesnek a kifinomult szűrőmön, 2. megtámadott egy kóbor kutyahorda (ébredés után még percekig fájt a karom, ahol megharaptak, 3. a fiúm elutazott Japánba dolgozni, ráadásul a moszkvai lakásában felejtettem a notebookom. Rettenetes volt.

Az elmúlt pár hónapban egyedül múlt héten álmodtam jót, az Auchan körül körforgalmaztam kocsival (mivel a legközelebbi boltig is min. négy körforgalmon* kell átverekednem magam, nem beszélve a munkahelyemről, a körforgalom egy megnyugtató, természetes közeg számomra), és narancsokra gondoltam, meg arra, hogy jaj, csak véget ne érjen ez az álom, végre semmi százlábú meg terrorista, de sajna persze rögtön felébredtem. Azóta meggyőződésem, hogy Zoárd buddhistának születik, ez a körforgalom dolog olyan nagyon zenes-dharmás.

* Tudta-e ön, hogy a közhiedelemmel ellentétben a KRESZ szerint a körforgalmakra alapértelmezésben a jobbkézszabály vonatkozik, bár Magyarországon az összes le van védve "elsőbbségadás kötelező" táblákkal?

Voltam tegnap védőnőnél, aki rögvest megalapozta a hangulatunkat azzal, hogy bálnatestemre pillantva megjegyezte, misz. nagyon kis karcsú vagyok a 14. héthez képest. Utána jött a nehéz része, én vagyok ugyanis a problémás páciens, aki 1. otthon felejti az orvosi beutalót, 2. nincs TAJ kártyája, bár a számát tudja, 3. zűrösek az adatai. A 3. pont jóvoltából egész hosszan elbeszélgettünk arról, hogy egyrészt mi ez a dolog, hogy (A) helyre vagyok bejelentve (szülők címe), (B) helyen lakom (Igornál), ugyanakkor a (C) helyen területileg illetékes védőnőnél kopogtatok (oda fogjuk vinni a gyereket), de (D) helyen fogok szülni (magánkórház), ráadásul a sors szeszélyes játékaképpen ez a négy földrajzi pont három különböző településen van; másrészt közölte velem a védőnő, amit a taxisok is szoktak, hogy a (C) jelzésű hely utcája nem létezik, mondjuk tényleg olyan neve van, mintha nem létezne, de érdekes módon a szomszédos, szintén bizarr hangzású Csuklyáspatkány és Mumus utcákat mindenki elfogadja, csak a miénk esik kívül az emberi megismerés határain. Mindegy, kinéztük a listából, hogy van ilyen, és tényleg oda tartozik a cím, szóval felmenttettem.

A következő nemegyértelmű rész a családi állapot volt. Ugye, megegyezésünk értelmében, ha jól emlékszem, élettársi viszonyban vagyunk, ugyanakkor nem együtt élünk, de amikor a védőnő tett egy óvatos megjegyzést abba az irányba, hogy talán nem közvetlenül a szülés előtt kellene összeköltöznünk, szokjuk egymást, akkor kicsúszott a számon, hogy ja, az nem gond, éltünk már együtt. Ekkor már kezdtem bánni, hogy nem azt mondtam, hogy teccik tudni, a Kovács, a műszaki igazgató úr csinyáta nekem a bubát, de aztán megállapodtunk, hogy az a lényeg, hogy mindketten nagyon várjuk a gyereket, satöbbi. A gyerek apja nevét szerencsére (kis gondolkozás után) tudtam, ezzel már majdnem sikerült meggyőznöm, de amikor rákérdeztem, hogy faxon lehet-e apasági nyilatkozatot tenni, akkor mintha megint gyanú ébredt volna a tekintetében, pedig én tényleg csak a praktikum miatt érdeklődtem.

Aztán megállapodtunk még a terhesbugyiban, meg az Istenhegyi géndignosztikában, illetve kaptam némi spamet, majd átlibegtem 14 heteshez képest szerváltestemmel a szomszédos körzetihez átjelentkezni oda; ott megkérdezték, hogy biztos-e, hogy terhes vagyok, lefutottuk ezt a szokásos, "a bizarr nevű utcám nem létezik" kört, tisztáztuk, hogy egyrészt nincs TAJ kártyám, de a számát tudom, másrészt nem áll módomban odaadni a kiskönyvemet, mert azt a védőnő addig nem adhatja ki, amíg el nem viszem neki az otthonfelejtett orvosi beutalót, szóval aránylag hatékony voltam, bár az is lehet, hogy már megy körbe a szóbeszéd arra, miszerint egy kitalált utcában lakó, kitalált apától kitalált terhes, borderline-os csaj pusztít a környéken, kérjük, ne ingereljék.