kicsi malac

Van hozzá kisebb-nagyobb sportrész, mózes, autósülés, takaró, napernyő, esővédők, bevásárlókosár, pelenkázótáska, és háromkerekű. A gyereket a vásárlónak kell biztosítania. A maci rögtön el is vitte egy test drive-ra (általában a zsiráf szokta kipróbálni a gyerekdolgokat, de most a nyuszi biztos nem engedte le, vagy valami).

A Zoárdok az éjszaka teremtményei. A sötétség gyermekei. Tegnap éjjel már itt maradtam a malaccal, bár mondták, hogy toljam be nyugodtan, és nincs mit szépíteni a dolgon, Zorcsiból kitört a partiállat. Nem sírt, csak határozottan tiltakozott rajzfilmállatka-nyelven, amikor visszaraktam az ágyába, ugyanakkor ha magam mellett tartottam, akkor megnyugodott, és elégedetten nevetgélt, én viszont úgy nem mertem elaludni, úgyhogy reggelre már határozottan látszott rajtam a görbe éjszaka. Zé amúgy, amint felkelt a nap, oldalra fordult, és beájult. Egyébként nagyon furcsa, Zorcsi most hirtelen a kórház gyerekéből az én gyerekemmé változott, konkrétan agonizálok, ha be kell adni a közösbe, inkább nem pisilek fél napokig. Attól tartok ugyanis, hogy ilyenkor nem viselik gondját megfelelően (a koraszülött-intenzíven, ugyebár, ahol mindenki imádja, szóval kicsit talán túlreagálom).

Mára egyébként a kölyök súlya 2170g lett, nem csoda, a táplálkozás az olyan három óránként egy órás szertartás nálunk, először cumi, utána cici, majd tea (nem én szabom meg a sorrendet és a mennyiséget). A ténynek, hogy még mindig van mellem, mindig nagyon örülünk, amikor levetkőzöm, és ennek csápolós ovációval adunk hangot (de csak ha már megvolt a cumi). A másik fő örömforrás az, ha jön apa, olyankor a malac akár erőnek erejével is megpróbálja nyitva tartani a szemét, hátha éppen most viszik el majd motorozni. A büfiztetésben aktív szerepet vállal, úgy hörög, mint egy heavy metál lead, hátha akkor könnyebben feljön a levegő.

És megjött a babakocsi, egyszerűen gyönyörű és kényelmes, ráadásul full tartozékkal küldték, vagyis van hozzá bevásárlókosár, amiről pedig lemondtam, pelenkázótáska, és ami a legtutibb, napernyő, amit magamtól biztosan nem vettem volna, mert milyen szükségtelen sznob hülyeség már, de állat jól néz ki. Szóval most már biztos, hogy vasárnap megyünk haza mi összes malacok.

Zorcsa ma átlépte a két kilót (1990-ről 2050-re tegnap óta), csak úgy mondom. Amúgy tündér gyerek, eszik, alszik, vendégekkel udvariasan társalog, az L. elől lenyúlta a legbombázóbb vörös nővérkét (elmentek fürdeni), meg ilyenek. Evéshez mondjuk mindig magára ölti a mártíromkodós arcát, hogy tudjam, ezt csak miattam csinálja, de ez legyen a legnagyobb bajom.

Én is nagyon ügyes vagyok egyébként, eszem, alszom, csak a vendégekkel vagyok kevésbé udvarias, amikor anyám itt volt, akkor például feltétlen szükségét éreztem, hogy megmutassam az L.-nek az autómat, van összefüggés. Amikor apám itt volt, akkor sajnos az L. nem, ezért kénytelen voltam végighallgatni az eszmefuttatását arról, hogy jól teszi a pattogós nővérke, hogy pattog, legalább megjegyzem, hogy a gyerek nem játék. Még szerencse, hogy így is marad egy nagyszülője, akinek oda lehet majd adni pár napra. A fiúm anyukája egyébként konstatálta, hogy ez nem is indigógyerek, hanem egyenesen kristály, még nem volt előző élete, hanem egy másik galaxisból jött (ehhez képest szerintem egy kicsit hamar ideért egyébként), illetve hajnalban sütött nekünk még egy kis sütikét (a nagyi, nem a gyerek). A rendszergazda vett nekem telefont (átázott a meglévő).

És vettem saját légzésfigyelőt (paraanya vagyok, olyat, amilyenhez walkie-talkie is van, pedig a fiúm bebizonyította, hogy arra semmi szükségünk, de legfeljebb Zorcsi játszik majd vele a haverjaival, ha nagyobb lesz), mert már untam, hogy mindig besípol a kórházi tévesen. Illetve megkezdtem a mínusz egy hónapos hozzátáplálását, úgy csámcsogott, amikor barackot ettem, hogy először megkínáltam cumival, de nem kérte, és akkor nyomtam neki pár csepp baracklevet az ujjamra, na, annak nagy sikere volt. Mentségemre szóljon, hogy otthon majd a gyógyszert is baracklével kell beadni orvosi rendelvényre, mert tejjel/tápszerrel nem szívódik fel, legalább szokja (sültoldalast törtkrumplival majd csak holnap kap).

Zorcsi ezen a képen éppen azt magyarázza a macinak, hogy milyen vicces volt, amikor anya ott állt a tele pelenkával a kezében, amit sehova nem tudott letenni, mert csurgott belőle a kaka, és akkor valaki lepisilte anyát. Egyébként ez az első saját rucija, amit visel, 44-es kutyás rugi nemisbékától, a sapka meg Kenguru Gold (ez az egyetlen normál áras termékük).

A kakás incindensnél egyébként az volt a legviccesebb, hogy mindketten meghatottan dicsérgettük utána Zorcsit, mert ez az input/output probléma érzékeny kérdés még. Amúgy asszem, sikerült beletanulnom a gyerekbe, leszámítva, hogy szopni nem hajlandó,mióta összeköltöztünk, csak a szájába veszi a mellem, nagyokat vigyorog, és átszellemült képet vág, de nem csinál semmit. Viszont cumisüvegből tök jól eszik, mióta beszereztem két Nukot, és kitanultam a kívánt hőmérsékletet, még teázik is utána (nem érdekel, hogy az nem anyatej, szomjas, és szereti a teát).

A PIC-en meg kiemelt ügyféllé váltam (helyileg nem ott vagyunk most), soha nem kell csengetnem, csak bemehetek, mosolyognak rám a nővérkék, plusz megtanultam magunknak kaját kiadagolni/melegíteni, tök jól megy ez nekünk, na.

A rendszergazda poénkodott azon valamelyik nap a spárgás képek láttán, hogy kútbaeséstől nem kell féltenünk a gyereket, mert kitámaszt és kimászik. És tényleg.



Azért az első ijedelem után egészen élvezte, úszott, meg minden. Vízimalac. (Azóta itt fekszenek kiterülten az apjával).

beszéltem ma a védőnővel, mondom neki, hogy a fiúmmal kellene egyeztetnie családlátogatás ügyében, mire azt válaszolta, hogy hát lucia, bevallom, én ma kerültem arra egyet, hogy megnézzem a házukat, és úgy gondolom, hogy szociális indoka nincs annak, hogy az a gyerek ne mehetne oda lakni, majd összehozunk egy írásos környezettanulmányt telefonon.

És akkor én meg órákig sikáltam a fugákat a konyhakő között.

Beköltöztem a kórházba, próbaidőre együtt vagyunk, úgyhogy most megyek is, mert Apjaneve Zorcsi Dani Vulkán Turul Kilián igényt tart a társaságomra, ha már kiszakítottam az ismert közegéből (ezt berregéssel adta a tudtomra, nagyon leleményes). Éjszakára még hazamegyek pár napig, de lassan már a gyermek is jön velem.

Tegnap meg ma olyan voltam, mint az aggresszív kismalac ("kuss, hoztam"), csak én nem cseresznyét vittem, hanem internetet a kórházba. Meg áramot, mert péntek óta megvan a Prius, úgyhogy két etetés között (mert Zorcsi napközben már az összeset velem csinálja végig, ezért vagyok ott egész nap) bevághatom magam a légkondiba dolgozni, és még a környezetet se szennyezem számottevően (a kocsi amerikaiaknak (illetve szerintem nőknek) készült, úgyhogy pöcökben méri a benzint, eddig egy pöcköt sem ment le).

Zorcsiról sajnos most nem tudok fotót, mert mindig gyerek meg mellek vannak a kezemben, fényképezőgép már nem fér, az előző kettőt is kaja után csináltam sebtiben, azért olyan mogorva hörcsög rajtuk (nem szereti, ha lerakom). A mellből evés nagyon vicces, Zorcsi rákancsalít a célobjektumra, majd tátott szájjal ráveti magát és megrázza, mint egy cápa, utána kimondottan disznó hangok kíséretében lenyom két-három kortyot, végül ájultan elalszik, a mellemmel a szájában. Felébresztem, vigyorog, majd horkantgatva megint nekemugrik, goto 10. Ezt csináljuk kábé egy órán keresztül, megadja a módját.

Utána hallgatólagos megegyezéssel úgy teszünk, mintha büfizne, bár nem szokott, csak összebújunk egy kicsit. Zé cinkosan vigyorog ilyenkor rám a vállamon, szerintem arra bíztat, hogy szaladjunk haza, amíg a nővérek nem figyelnek oda, úgyhogy nagyon remélem, sikerül S. B.-nek beügyeskednie minket a koraszülött osztályra lakni, mert nem állok jót magamért.

Zorcsi lábaitól már nem lehetett becsukni az inkubátor ajtaját:



Ezért átrakták kabrióba:



Ettől a fordulattól először riadtan nézett, majd csuklott egy sort, azután megnyugodván láthatóan azon kezdett gondolkozni, hogy most, hogy már minden megtörtént vele, ami tapasztalatai szerint egy emberrel élete során megtörténhet, és őt már nem érhetik komolyabb meglepetések, itt az ideje, hogy megírja az emlékiratait, az eljövendő nemzedék okulására.

Amúgy a szoptatás továbbra is vegyes sikerrel megy, ma csak nyammogott a mellemen, utána megpróbáltam valamennyit cumiból is beletölteni, de határozottan kiköpte egy korty nélkül, akkor megmértem, hogy mégis, mennyi, és kiderült, hogy harmincat azért benyammogott finnyáskodva. Egyébként én a terhességem alatt azt is elhatároztam, hogy nem csinálok nagy ügyet a kajálásból, majd eszik igény szerint, aztán így jártam, hogy ettől függ a hazamenés, teljesítenünk kell. Amúgy 1900 grammnál tartunk, vagyis Zorcsi kábé feleakkora, mint egy hagyományos csecsemő, kezd ijesztően nagy lenni.

(Zorcsi jól van).

Segítség.

Az van, hogy rendeltünk Angliából babakocsit mindenféle kiegészítőkkel, a Two Left Feet-től úgy két hete, a fiúmmal leveleztek is egyet arról, hogy szállítás címén vonhatnak-e többet, igen, vonhatnak, azóta viszont egyrészt nem válaszolnak az order statusra vonatkozó mailjeinkre, másrészt nem veszik fel a telefont, csak géphang várat a megadott számon. Honnan lehetne vajon valami normális számot szerezni hozzájuk, vagy mittudomén? Kéthetes nemzeti ünnep van most ott, vagy mi?

Amúgy kitakarítottam, megvallom egyébként, nagyon jól esett, az elmúlt két hónapban ugyanis orrba-szájba fordítottam, és rendkívül pihentető volt ezzel szemben a padlót súrolni egy kicsit, különös tekintettel arra, hogy pár napja már majdnem elbőgtem magam, amikor azt mondta nekem a word egy "őszintén szólvá"-ra, hogy sablonos kifejezés, meg a klasszra, hogy írjam inkább, hogy remek, pompás, vagy mittudoménmi. Én meg mostanában nehezen viselem a kritikát, úghogy átmenetileg kikapcsoltam a helyesírás-ellenőrzőt.

A védőnőtől egyébként annyira nem félek (mint a wordtől), de ha érdemes, akkor szeretnék vele jóban lenni, és neki kötelessége megkísérelni kijönni terepszemlére, különben számonkérhetik. Mondjuk normális környéken lakunk, de akkor is. És én konkrétan arról is nagyon nehezen szoktam le, hogy a takarítónő érkezése előtt takarítsak, szóval nem nagyon lehet erről lebeszélni. Amúgy a fiúm, úgy néz ki, megtört, mert előtte nekem mindig volt takarítónőm, mellette több-kevesebb rendszerességgel én voltam az, most viszont zöld utat adott a személyzetfogadási terveimnek, egyrészt a gyerekre való tekintettel, másrészt arra, hogy ezáltal hivatalosan is felső-középosztály leszünk (vagy már azok vagyunk, és ezért kötelező a háztartási alkalmazott, nem értettem teljesen világosan a gondolatmenetét). Úgyhogy egyrészt kaptam egy telefonszámot, másrészt Anna nénit is megkörnyékeztem, mert őt amúgy is kedvelem, valamit majd csak összehozunk.

Zorcsira szavakat nem lehet találni, annyira aranyos, nevet, ha kiveszem a dobozból, imád öltözködni, majd rögtön spárgába is vágja magát a végén (ami nem könnyítit meg a szopáshoz felvevendő testhelyzetet), az evést mindig ilyen félig sírós, félig beletörődős arckifejezéssel kezdi (sajnálom, mert én is utáltam, ha tömnek gyerekkoromban, de az ilyen piciknél nem lehet igény szerint csinálni a táplálást), de tegnap este már negyvenet lenyomott (hogy hogyan, azt nem tudom, abban a mellemben max. 20 szokott lenni olyankor), ma reggel csak húszat, utána cumiból befejezte. Mindenesetre ma permanens lelkifurdalásom van, ha rágondolok, mert lecseszett a főorvosnő, ugyanis Zé félrenyelt, pár másodpercre lement 78-79-re a szaturációja, mire én megkocogtattam a vállát és kiköhögte, majd helyreállt. Na, ekkor mondta a főorvosnő, hogy ne legyek már ennyire bátor, hogy ennyire könnyen veszem az ilyesmit (nem kezdtem el sikoltozni, többek között azért, mert ott állt fél méterre egy nővérke, és minket nézett), mert ettől tüdőgyulladása is lehet, meg minden. Utána S. B. ugyan megnyugtatott, hogy minden gyerek félrenyel néha, ilyenkor kiköhögi, azt jól van, mégis kezdek attól tartani, hogy talán túl laza vagyok, na mindegy.

Ja, és az éjszakás nővér a múltkor azt mondta, hogy "magáé a Dani? Hogy abból milyen szép gyerek lett!", illetve a múltkor két nővér is odajött kaja után, hogy megnézzék Zorcsit, mert "olyan kis vicces hörcsögpofija lesz evés után", szóval gyűjti a hódolókat keményen.

Zorcsi ezt a szopás dolgot változó lelkesedéssel csinálja, mindenesetre mindig fülig vigyorgós-ugrándozós, ha kiveszem kézbe, és a maradék kaját megeszi cumisüvegből, úgyhogy nem tragikus a helyzet. Azt mondjuk már kifigyeltem, hogy szüksége van előjátékra, szereti, ha egy kicsit beszélgetek vele, meg csiklandozom a hasát, és akkor utána nagy kegyesen talán hajlandó elfogadni a mellemet. Egyébként nagyon jól néz ki ruhában, olyan, mint egy plüssjáték.

Tejem továbbra sincs elég, de legfeljebb majd itthon is tápszert kap részben (a napi 320g már most elérhetetlen álom számomra, és ez csak nőni fog).

A nap híre, hogy elkapott S. B. azzal, hogy megpróbál kikunyizni nekem egy bentlakásos szobát, és akkor összeköltözhetünk Zével, álljak készenlétben. És egyrészt én sose gondoltam volna, hogy ennyire örülni fogok, ha becuccolhatok a Jánosba, másrészt viszont bejelentkezett hozzánk a védőnő családlátogatásra jövő hétre, ki tudja, miért, mindenesetre most takarítok, mint őrült, nehogy szó érje a ház elejét. A dolgomat egyrészt a saját hobbim nehezíti meg, aminek következtében ízlésesen elhelyezett emberi koponyák, csigolyák és miegymás díszítik a nappalit, másrészt a fiúm mostanában rászokott az obscure dolgok postán rendelésére, úgyhogy a szokásos motoralkatrészek és jégcsákányok mellett most már radioaktív trinitit is van valahol (asszem, pillanatnyilag a hűtő tetején a mumifikálódott kar mellett), meg valami meteorit, a holdkődarab meg nem tudom, megjött-e már, de ezeken legalább nem látszik, hogy veszélyesek lehetnek. Amellett a költözés után még nem sikerült mindent kipakolnom, szerencsére mondta a védőnő, hogy ne pakolásszak, pihenjek, úgyhogy a dobozok maradnak. Mindenesetre zajlik az élet, minden megy a maga útján.

Zorcsi ma a névnapja alkalmából szopott 20 grammot, és bár az adagja 35, vagy mennyi, ez is nagyon szép teljesítmény így elsőre.

Mondjuk nem indul simán a dolog, mert Zoárd, aki tegnap az apjából is megpróbált tejet fakasztani több helyen, mára belátta, hogy biztos csak tévedett, hát hogy is lehetne emberből enni. Úgyhogy ma, amikor kivettem, álmosan biccentett felém, majd nézelődni kezdett, illetve alvó pozícióba helyezkedett. Erre megvillantottam előtte a mellem, mert tudom, hogy a pasiknak fontos a vizuális inger, és mintha erre valóban elismerővé is vált volna Zé tekintete, de aztán tovább nézelődött másfelé. Amikor ráutalóan a szájához nyomogattam, akkor kezdett zavarbajönni, összeráncolta a homlokát és fél szemöldökét felvonva, csücsörített szájjal kérdően nézett, hogy akkor én most tulajdonképpen miért is csinálom ezt. Kihasználva, hogy ásított egyet, belenyomtam a szájába a bimbót, erre nagyon meghökkent, továbbra is homlokránc, fél szemöldök még feljebb emel, és hülyén néz, szájában a mellemmel, na ekkor kezdett nagyon röhögni S. B., akinek van érzéke a koraszülött-humorhoz.

Aztán ezt még eljátszottuk párszor, majd valahogy kipréseltem pár cseppet, és akkor DéZének is leesett a tantusz, hogy ja, erről van szó, oké. Húsz gramm után aztán kiköpte a mellem, és elégedetten elaludt, mint aki jól végezte dolgát (és tényleg).

A pattogós nővérke egyébként ma is hozta a formáját, először kizavarta mellőlem az új kolleginát, aki el szerette volna magyarázni, hogy kell szoptatni, azzal, hogy van most fontosabb dolog, azután pár perc múlva visszajött és lecseszett, hogy nem úgy kell szoptatni (ne én hajoljak a gyerek fölé, hanem emeljem meg). Mondjuk most nem zavart, mert ott volt S. B., sokkal rosszabb volt, hogy valami rendezkedés okán ott tologatták végig az inkubátorokat, ami nagy csipogással meg sípolással jár, illetve emelgetnem kellett a lábam, de legalább képessé válunk majd bármilyen körülmények között, akár atomtámadás esetén is szopni, illetve szoptatni.

(Ja, és a világ leghülyébb tanácsa tejszaporításra: "Írja fel, hogy az adott napon melyik időpontban mennyit fejt, majd másnap ugyanabban az időpontban fejjen kétszer annyit". Ezt nem kívánnám bővebben kommentálni.)

Tegnap reggel nagy hiszti volt, a nővérek ugyanis elkövették azt a méltánytalanságot gyermekemmel, Mauglival szemben, hogy ruhát adtak rá (egy ujjatlan nyuszis bodyt). Ennek köszönhetően Zoárdra a következő állapotban találtam rá: arcán feháborodással vegyes rémület, két karja finnyásan eltartva, nehogy hozzáérjen a ruhához, a teste meg elképzelhetetlen pózokba facsarodva, hátha úgy sikerül kibontakoznia a ruhából. Szemében Thoreau megalkuvástól mentes elszántsága és életfilozófiája tükröződött, miszerint az ember iktassa ki életéből a pazarló civilizációs dekadenciákat (vö. nyuszis napozó), és elégedjen meg azzal, amit a természet önként nyújt neki (vö. inkubátor, szívecskés párna, macis könyv), illetve, hogy ez a ruha dolog egyébként is hülyeség. Amikor látta, hogy a vergődés nem segít, puszta akaraterőből feltornászta a pulzusát 200-ra (esküszöm, számító tekintettel figyelte közben, hogy reagálok), úgyhogy kétségbeesetten megkértem az egyik nővért, hogy vetkőztesse le. A gyerek, amint lekerült róla a ruha, megkönnyebbülten hanyattvetette magát, és elégedett mosollyal ajkán elaludt, szerencsére nem az a haragtartó fajta.

Ma viszont arcán ugyan dacos kifejezésse, de némán tűrte a tegnapi napozó párját, szerintem vádalkut kötött a nővérekkel, elvégre az egész kórházban alig van kétágyas szoba, ő meg két hete másodmagával hentereg. Mindenesetre, ha már így álltunk, megemlítettem neki, hogy nemisbéka néni (ehhe-ehhe) vett neki egy halom koraszülött-ruhácskát a fejlett nyugaton (ahol csak bemegy az ember a boltba, kiválasztja, és kifizeti, őrület), és nem háborodott fel, úgyhogy talán van jövője a ruhában tartásnak.

Ma ráadásul apás kenguru volt, ilyen:



Holnap reggelre meg berendeltek szoptatni, hadd szokjuk a jót.

Reggel, amikor bementem, Zorcsi üdvözlés jelleggel egy pillanatra rám nézett, majd visszafordult a könyve felé, és fogdosta rajta a képeket. Úgy vettem észre, nagyot borított a világképén, hogy nem csak anya, apa és a kórházi személyzet van a világon, hanem macik is. Ez láthatóan eddig ismeretlen távlatokat nyitott meg előtte, szerintem legalábbis ezt próbálta elmagyarázni nekem nyekeregve. Amúgy ezt körülbelül egy hete kezdte, hogy hangokat ad ki magából. Sírni még mindig nem sír, eddig csak akkor láttam sírni, amikor a kis csövet bedugták az orrába, akkor fél percig ordított, mint a sakál, újabb fél percig aludt, amint akit leütöttek, majd kirántotta az orrából a csövet, és goto 10. De az már nagyon régen volt, ezer éve, vagy három hete.

Szóval most is meg-megnyekkent a képet tapogatva, úgyhogy elmagyaráztam, hogy az ott a kismaci, akinek elmúlt a colonizációja, és ezért az anyukája kivehette az inkubátorból és megfürdethette. Szivaccsal. Egyébként mi is hétmérföldes léptekkel közeledünk efelé a performansz felé, mert a tegnapi öt baktériumból mára már csak négy maradt, kiderült ugyanis, hogy az egyiket kettőnek nézték, remélem, a többit is kimagyarázzák valahogy. Következő kenguruzás vasárnap.

(Ja, és abból a mellemből, amit a malac tegnap megcsócsált, ma kétszer annyi tej jött, csodatévő szája van Zorcsidani Vulkánturulnak).

Van ugye az a mondás, hogy a szőke nő, ha adnak neki két vasgolyót és bezárják egy üres szobába, akkor az egyiket elveszíti, a másikat tönkreteszi. Hát Zorcsi meg, ha kap egy könyvet (a másikat S. B. felrakta az inkubátor tetejére, hogy hanyattfekve is lássa) és egy takarót, akkor két percen belül kupit csinál. A párnát szerintem csak azért nem dobálta széjjel, mert túlságosan is lenyomta a feje.

A képen érdemes megfigyelni, hogy mit rángat ki mintegy mellékesen megint a bal kezével, miközben ártatlanul néz a fényképezőgépbe:



A nap híre pedig az, hogy DaniZoárd végre evett belőlem. Most délután mondta S. B., hogy ne vegyek melltartót a kenguruhoz, és Dé úgy rámcuppant, hogy öröm volt nézni. Mondjuk csak egy percig bírta, és sokat lihegett is közben, de majd megjön az ereje, ha állandóan könyveket rángat. Amúgy lehidaltam, 1730 g, és van egy sanda gyanúm, hogy azért is, mert most már részben tápszert is kap (nincs elég tejem, és igen, ismerem az összes trükköt, és ki is próbáltam mindet, ez van).

Egyelőre még nem került át a nagyfiúk szobájába, mert a székletéből öt különböző rendkívül obscure bacit tenyésztettek ki, erre egyébként S. B. azt mondta, hülyeség, mert amikor átküldték a kakit, akkor antibiotikumon volt a gyerek, amúgy meg kap anyatejet, és szemmel láthatóan nem beteg, úgyhogy valószínűleg a laborban keveredett bele valami. Mindenesetre addig nem mehet át, amíg negatív nem lesz papíron is, szóval ma útjára indult egy újabb adag végtermék.

Mozgófilm helyett pedig:

Reggel aljas módon körberaktam a gyereket könyvekkel, hogy ne tudjon menekülni a kultúra elől. Néz majd nagyot, ha felébred.



Kiderült, hogy a dinnyéről és ablakról szóló mű nagyrészt textilből van, úgyhogy megint kutatóútra kellett indulnom. A maci esti tisztálkodásáról szóló habszivacs könyvet kb. a tizedik boltban találtam meg (1750-ért, de a mellette lévő üzletben már 3600-ért árulták ugyanazt, pedig nem hiszem, hogy tőlük a szerző annyival több jogdíjat kért volna). A búvár élményeit feldolgozó darab a tizenkettedik boltban jött szembe, de időközben felhívott Südve, hogy a Libriben is van párféle, szóval nem reménytelen a helyzet.

Zorcsi amúgy jól van, 1650g, délután rámrakják.

Reggel én bőgtem a fejőshelyiségben, este az egyik új kismama, általában innen lehet tudni, hogy a pattogós nővérke huszonnégyórázik. A már hospitalizálódott kismamákat meg onnan lehet felismerni, hogy nagyon mereven ülnek, ha a pattogós nővérke (aki engem rendszeresen Mégnemjöhetbe Anyukának, illetve Ugyemármegy Anyukának szólít) műszakos éppen. Ő az is, aki mindig rámrivall, ha ránézek egy nemsaját gyerekre, ezzel pár napra őrületbe is kergetett, ugye ilyenkor, ha figyelik az embert, akkor nehéz nem azt csinálni, amit tilos, egy idő után úgy éreztem, hogy úristen, de hát itt a plafonon is koraszülött csecsemők vannak, nincs más hátra, meg kell tanulnom csukott szemmel közlekedni az intenzíven, ösztönből, mint a nindzsák. Aztán egyszer pont olyankor kérdeztem meg S. B.-t, hogy hogy van a Sára, amikor ő is ott volt, S. B. pedig kedvesen elmondta, azóta a p. n. ezzel a gyerekrenézős dologgal konkrétan nem piszkál, de talál másvalamit mindig.

Ilyenkor mantrázom magamba mindig, hogy nem utálni, mert a gyerekekkel kedves, a gyerekek érdekét nézi, de például S. B. is a gyerekek érdekét nézi, mégse kívánok öngyilkos lenni soha, ha szól hozzám, pedig ő is megmondja, ha valamit rosszul csinálok. Időnként bűnös, bosszúvágyó gondolatok járnak a fejemben, mint például hogy ezentúl napszemüvegben látogatok, hogy ne lássa a p. n., hova nézek, vagy viccből azt mondom neki, hogy cipővédőtlen lábbal fogok bemenni a PIC-re, ilyesmi.

Na, de a lényeg: Zorcsi 1620 g, szóval előfordulhat, hogy kamion kell majd a hazaszállításához. Amikor este bementem, éppen cumiztatni próbálták, amit a p. n. utasítására nem nézhettem végig (gondolom, a cumi személyiségi jogai miatt), de utána mondta a nővérke, aki az aktust lefolytatta, hogy Zének nagyon jó a technikája, nem lesz ezzel a cumiztatással/szoptatással semmi gond, csak még pici és gyenge, és nem tudja mind a harminc grammot önerőből lenyomni. Zorcsi mindenesetre részben úgy nézett ki, mint egy jóllakott óvódás, részben meg sértődött arcot vágott, gondolom, azért, mert mégis ledugták a torkán a szondát, mindenesetre megnyugtató, hogy van tehetsége a táplálkozáshoz, nagy öröm ez nekünk.

Az apás kengurun Zorcsi egész másképp viselkedett, mint velem szokott. Először az előző bejegyzésben található képen ábrázolt módon felkönyökölt, és úgy pislogott fel az apjára pár percig, majd letette a fejét, és addig nyuforgott, amíg hátra nem tudta billenteni annyira, hogy lássa az apját. Ekkor nekem feltörtek az anyai ösztöneim, és megigazítottam a buksiját, hogy kényelmes legyen, mire Zorcsi láthatóan felháborodott, és minden erejét összeszedve megint lement hídba. Ezt még egyszer eljátszottuk, majd az apja, akinek nincsenek anyai ösztönei, viszont megfigyelőképessége van, felhívta rá a figyelmem, hogy a gyerek valószínűleg úgy akar maradni.

Azzal vigasztalom magam, hogy azt mindig észreveszem, ha a pocoknak melege van, és tudom is, mit kell csinálni, illetve nagyon ügyesen vásárolok babaruhát (nagyjából egy éves koráig megvan a móringja DéZének, a sapkákat is beleértve), még ha ezekben nagyjából ki is merül a szülői tehetségem. Mindenesetre megsülni, vagy bárhol topisan megjelenni nem fog.

Viszont nem tudom, mit tett vele az apja, de a kenguruzás utáni napon (tegnap) Apjaneve Dani Zoárd Vulkán Turul Kilián szeme elnyerte végső színét (sötétbarna), és S. B., az orvosa konkrétan azt mondta, hogy hozzak neki könyvet. A fiúm először azt hitte, hogy ez csak újabb ürügy arra, hogy bemenjek a könyvesboltba, de pedig tényleg ezt kaptam házi feladatnak, hogy hozzak rágható könyvet, mert a malac már lát, és unatkozik, és el fognak sorvadni az agytekervényei, ha nem lát színes dolgokat. Úgyhogy ma olyan öt különböző boltban voltam (itthon valahogy nem számolnak a koraszülöttekkel, mint fogyasztói szegmenssel, nincs olyan üzlet, ahol egyszerre lehetne nekik gyógyszert, fejformázó párnát, negvennégyes ruhát, nyálazható könyvet, és az apjuknak sortot venni), és szeretném csendben megjegyezni, hogy én aztán igazán megértem, mennyi munka van egy könyvvel, mennyire nem megrendelésre jön az ihlet, és mennyit ki tud venni az emberből, hogy másoknak katartikus élményt nyújtson, még ha a végeredményen nem is látszik az emberfeletti erőfeszítés, a kín, verejték és könnyek, de azért kettőezer-ötszázat kérni egy olyan műért, ami mind történetszövésében*, mind az írói stílus kimunkáltsága terén** rengeteg kifogásolnivalót hagy maga után, az szerintem egy kicsit pofátlan. Talán mégiscsak inkább az On Thermonuclear War-t kellett volna megvenni a gyereknek Herman Kahntól, ahogy a fiúm javasolta (nukleáris napokat élünk, álmomból felébresztve is fel kell mondanom, mely országok rendelkeznek nukleáris fegyverekkel, és fejés közben a fiúm nukleáris fegyverszállítással kapcsolatos anekdotákkal szórakoztat), annak csak jobb lehet az ár/érték aránya, de nem vagyok biztos abban, hogy a kölök is elég jól tud már hozzá angolul.

* A "dinnye" kép után az "ablak" kép jön, minden átmenet vagy magyarázat nélkül.
** Nincsenek benne szavak.

Megtárgyalták egymás közt a dolgokat a fiúk, meg minden.

Tegnap, amikor befutottam, Zorcsi a képen ábrázolt módon a feje alá rakott kézzel, szétvetett lábakkal ejtőzött a dobozban, mint aki csak lazulni ugrott be a PIC-re. Amikor társalgásba elegyedtem vele, csücsöríteni kezdett, jelezvén, hogy tudja, ki vagyok, a nő a mellekkel, máskülönben nem változtatott a testhelyzetén.

Amúgy az egyik nővérben (bár ezek nem a közvetlenkedő fajta nővérek, a legszemélyesebb dolog, amit mondani szoktak nekem, max annyi, hogy 1470g, meg ilyenek), szóval az egyik nővérben átszakadt a gát, és közölte velem, hogy neki a Daninak keresztelt Zoárd a kedvenc babája, mert olyan szép feje van, és olyan okos. És bár egyrészt az egy kicsit kétes értékű bók, hogy koraszülöttek között a legszebb, másrészt fogalmam sincs, honnan állapította meg, hogy okos (bár lehet, hogy esténként a csillagászatról és a feminista irodalomról szoktak vele beszélgetni, mindegy, tiszteletben tartom a gyerek magánéletét, és nem kérdezek rá), de azért nagyon jólesett, mondtam is, hogy nekem is ő a kedvencem.

Amúgy van ez a nagyon ennivaló mozdulatsor, amikor Zé alvás közben meghallja a hangomat, hogy először ráncolni kezdi a homlokát, egyre magasabbra emelkedik a szemöldöke, hátha úgy sikerül kinyitnia a szemét, idővel a száját is eltátja, megfeszül, és végül nagy nehezen, az erőlködéstől rebegő szempillákkal résnyire nyílt tekintettel végigmér (ld. a mellékelt ábrán), konstatálja, hogy nem egy nagy, zöld, aljas szándékú földönkívüli beszél hozzá az én hangomon, és megkönnyebbülve tovább alszik, immár csücsörítve, mert tudja, hogy fontos nekem a visszajelzés. Aztán persze lehet, hogy minden nővel ezt csinálja, de szeretném úgy érezni, hogy engem külön is bír.



(És ma mind a négy pelenkás fel volt öltöztetve, de csak Zorcsi kapott puccos csíkosat, a többiek fehérben voltak. És mondták, hogy egy másfél kilósnak ez jár, mert mára virradóra betöltötte ám az 1500 grammot).

Zorcsi megijesztett, mert branülben jelent meg az aktuális találkánkon, de aztán kiderült, hogy valami minor kórházi bacija van, csak székrekedést okoz, és ha pár napon belül hazajönne, nem is kezelnék, így viszont nem akarják, hogy elszaporodjon. Máskülönben jól van a pocok, és amint elmúlik a baci, fürdeni fogunk(!).

Abban, hogy én vagyok most az egyetlen anyuka nagyjából, az a rossz, hogy ha olyan nővérek vannak, akkor egyszerűen elfelejtenek beengedni, és az a jó, hogy ha olyan nővérek vannak, akkor elfelejtenek kiküldeni. Szóval ma maratonit kenguruztunk suttyomban (megvártuk, amíg elmegy a főorvosnő, mert S. B. nem akart konfrontálódni), a végén csak azért kellett visszarakni a nyuszizsiráfmalacot a dobozba, mert nagyon mélyen elaludt, és ilyenkor megnő az apnoé kockázata, ami mégiscsak jobb, ha oxigéndús környezetben éri. S. B. egyébként megkérdezte, elviheti-e a kengurus képeinket mindenféle konferenciákra, mert úgy süt rólunk azokon a harmónia, hogy felhasználná a hitetlenek meggyőzésére, úgyhogy Zorcsi celebritás lesz (neonatológusok között világhírű, vagy mi).

Amúgy ma megszállt valami démon (legalábbis a fiúmnak ezzel fogom magyarázni a dolgot), ami kényszerítet, hogy gyermekruhákat szerezzek be, és ha már ott voltam, vettem Zsének is pár lányosabb cuccot. Zsé velünk egy szobában van, ő az, aki hármasikrekből egyedül maradt meg (az anyuka a kórházban még terhesen elkapott valami fertőzést), szép kis szőke, kékszemű nyekergős, súlyra annyi kb. már, mint Zorcsi, és most került kabrió inkubátorba, szóval már Viselhet Ruhákat, ami egy lánynál komoly rite of passage (és egyébként aki bárhol lát 44-es kisruhát, szóljon, legyen szíves).

Alfonzról meg kiderültek dolgok. Én eddig csak annyit tudtam, hogy az apukája a szülésnél arra kérte az orvost, hogy ne hagyja életben, majd egyszer volt bent nála, amikor is csúnyán kiabált vele, rákérdezett, kell-e neki tüdőérlelő, majd kijelentette, hogy lemondanak róla. Most kiderült, hogy ez az egész azért volt, mert van náluk a tágabb családban egy nagyon súlyosan sérül koraszülött, akit tizenöt évesen még pelenkázni kell, stb., és ezt nem akarták végigcsinálni. Alfonz viszont gyönyörű baba lett, és a kórház már el akarta indítani a papírmunkát az állami gondozásába helyezéséről, amikor, csodával határos módon éppen aznap, megjelentek a szülei a PIC-en. Először csak az apuka, azután az anyuka is. S. B. szerint a pattogós nővérke ott ugrált neki szó szerint örömében, hogy most öltözik be az Alfi anyukája, és úgy tűnik, egy család lesznek, megnyugodtak, hogy nem lesz káposzta a gyerekből.

Ennek kapcsán S. B. elmesélte, hogy a pattogós nővér még vele is pikírt szokott lenni, meg félrererakja, ha olyan a kedve, de a gyerekekkel nagyon kedves, és a gyerekek is imádják, A. baba például mindig vigyorgott, amikor meghallotta a hangját, akkor is, ha az anyja kezében volt éppen. És hogy az anyát azért nem lehet pótolni, a koraszülöttek pontosan tudják, ki a szülőjük, a kórházi személyzettől például csak a legkompaktabb, legtakarékosabb mozdulatokat fogadják el pelenkázás közben, viszont még a legbénább anyukának is mindent hagynak. És arról beszélgettünk még, hogy a koraszülöttek egyrészt mérhetően intelligensebbek az időre született kortársaiknál, másrészt sokkal magasabb a fájdalomküszöbük, mert hozzászoktak, hogy a születésüktől macerálják őket, szóval ahogy hallgattam S.B.-t, időnként emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy ez a koraszülöttség nem valami különleges kiváltság, és ott a nyuszismatricás helyen hetente-havonta halnak meg gyerekek.

De Zorcsinak hálistennek nem lesz semmi baja, és valószínűleg nagyon hamar ki fogja nőni azt a zsáknyi ötvenhatos cuccot, amit eddig beszereztem neki, de ez legyen a legnagyobb problémánk.

Ráuszítottam a fiúmat a babakocsis kommentekre, utána elmentünk a brendonba (eztán én feladtam, de a fiúm még éjfélkor is babakocsis videókat nézegetett, és időnként megbökdösött, hogy figyeljek, mert most jön az izgalmas rész), és úgy néz ki, a Quinny Buzz lesz a nyerő. A kommentekből nekem a bugaboo tűnt a legjobbnak, vagy a bébé comfort, de szerencsére a fiúm türelmesebb, elmélyülősebb fajta.

Más. Én elolvastam minden szoptatási tanácsadót, és a kecskerutafű-teán kívül mindent ki is próbáltam, de a legfontosabbat nem írta senki, mégpedig, hogy el kell lazítani a mellkörnyéki izmokat (vö. hagyd magad, könnyebben szabadulsz). Ugyan mindenhol mondanak olyat, hogy kellemes dolgokra kell gondolni, meg a gyereket/tejcsatornákatkell az embernek maga elé képzelnie, de ezekre én azt hittem, hogy ilyen mentális izék, pedig valszeg szintén a fizikai ellazulást segítik. Viszont ha az megvan, akkor gondolhatok én akár Saddam Husseinre is, akkor is jön a tej.

A gyerekemzoárd meg koncepcionális félreértésben van a szopással kapcsolatban. Megérzi a szagom, cuppog-tátog, de ha a szájához nyomom a mellbimbóm, akkor szorosan összecsücsöríti, és az istennek nem hajlandó kinyitni. Amúgy ilyenkor elég muris, kicsit úgy néz ki, mint Kuka a Walt Disney-féle Hófehérkéből, de nem hívhattam fel magunkra a figyelmet harsány kacagással, mert csak zugszoptattam (volna), ugyanis sem a pattogós nővér, sem a főorvosnő nem támogatja az ilyesmit, csak a gyerek saját orvosa. Mindenesetre délután akkorát kenguruztunk, hogy ihaj, kicsit bele is aludtam, ha hazajövünk, szerintem levakarni sem lehet majd rólam a gyereket. Most a súlya egyébként 1450, hossza legalább 40 cm (az alkaromhoz mértem, ami annyi).

Egyszerűen nem hiszem el, hogy ez a gyerek még nem lát, minden fotón a fényképezőgépbe néz, pedig nem is ikonfestmény.

Tegnapelőtt este rámtört a frász a gyerek mellett, mert egyik pillanatról a másikra leesett a szaturációja 74-re, és ehhez riadt arcot is vágott, úgyhogy gyorsan elkezdtem böködni és a talpát birizgálni, ahogy oktattak, meg az orra elé tartottam az oxigénmaszkot, és rendbe is jött pár másodperc alatt, viszont engem utána úgy levert a víz az ijedtségtől, hogy inkább gyorsan lementem a fejősszobába pihegni, mert úgy gondoltam, valószínűleg nem lenne higiénikus ötlet ott esni össze a PIC-en. Úgyhogy végighevertem az egyik műbőr padon, ittam egy kis vizet, aztán röhögtem egy kicsit magamon, hogy mit csinál ez a gyerek velem, most már csak egy legyező meg egy kis üveg repülősó hiányzik a kezemből,akkora primadonna vagyok. Mondjuk valószínűleg az is belejátszott, hogy előtte a negyvenfokos kocsiban ücsörögtem, aztán rohantam fel a harmincöt fokos PIC-re, ráadásul még mindig vérzek (van ugye az a vicc, hogy sose bízz olyan állatban, ami öt napig vérzik és túléli, úgyhogy nem tudom, mit szóljak az öt hetemmel, kezd vámpíros arcszínem lenni), de ennyire megijedni soha nem szoktam.

Aztán megnyugtattak, hogy éppen evés után volt a gyerek, és ha ilyenkor a kedvenc játékát játssza, hogy mindkét lábát felemeli, és megkísérli velük fülönrúgni magát, akkor felnyomódhat a gyomra a tüdejébe, és egy pillanatra nem kap levegőt, ennyi, ez normális.

Amúgy Normális DaniZoárd szintet lépett, ugyanis most már akkora nagy, hogy párnával alhat (fejformázó párnával, hogy a tarkóján is feküdjön). Ma reggel már tök úgy nézett ki, mint egy igazi gyerek, párna, ruhácska, takaró, és jesszusom, véroxigénmérő nuku, itt kaptam ismét egy kisebb szívrohamot, aztán a főnővér a szomszéd szobából átszólt, hogy vegyem ki. Egyedül. hát, egy életem, egy halálom, kivettem, aztán annyira belelkesültem, hogy egészen durva dolgokat cselekedtem a zsinórtalan kisdeddel, átvettem például az egyik kezemből a másikba, és csak reméltem, hogy a gyermekvédelmi hatóság nem értesül a dologról. Valami egy órát szórakoztunk így, a vége felé Zorcsi teljesen felébredt, cuppogott, emelgette a végtagjait, nézelődött, aztán sajnos vissza kellett adnom, holnap(? nővérfüggő) megpróbálkozunk a szoptatással.

Apjaneve Dániel Zoárd Vulkán Turul Kilián nyuszizsiráfmalac ma egy hónapos.

Ma reggel a főnővér volt bent (igazából asszem, nincs ilyen titulusa, csak ő tanította be a többit, egy kedves, komoly nő) és a főorvosnő, aki szintén egy kedves, komoly nő, aki azt szereti, ha rend van, és fegyelem, úgyhogy nem mehettem át a szomszéd szobába megnézni Sárát, ahogy megbeszéltük az anyukájával, majd ha a barnaszemű, vagy S. B. lesz, akkor csináljuk az ereszdelahajamat. Zorcsi viszont komoly nagyfiúsan felöltözve várt engem, macis bodyban, és amikor kérdeztem a nővért, hogy sátoros ünnep van-e, vagy mi, azt mondta, hogy azért adta rá, mert szeretné, ha kivenném a gyereket. Mert nemsokára engedik szopni, és addigra be kell gyakorolnom, hogy kell tartani.

Hát nekem nem kellett kétszer mondani, megdicsőülten üldögéltünk ott egymással egy húsz percet, Zorcsi feje pont befér a bal tenyerembe, többi része az akaromra, és akkor marad még egy teljesen üres kezem. Egyébként most már ugye nem lógnak belőle csövek, és a véroxigénmérőt is levette a nővér a szeánsz idejére, amitől rögtön két dolog jutott eszembe, 1. hogy úristen-úristen-úristen, most hogy fogom tudni, hogy jól van-e, igaz, vigyorog, de mi van, ha csak udvariasságból, 2. hogy most akár el is szaladhatnék vele. Zorcsa meg vigyorgott és cuppogott, úgyhogy ő is elfoglalta magát a saját szintjén, elvoltunk, na. Aztán én vehettem le róla a külső réteg ruhát, amikor visszakerült, hát nem mondom, ördöglakat, de megoldottuk.

Egyébként nagyon kíváncsi vagyok már, milyen színűlesz a szeme, a nővér szerint akinek nagyon világoskék, annak úgy is marad, akinek szürkéskék, abból bármi lehet, Zé meg határeset a kettő között, esküszöm, most már elmegyek jósnőhöz,mert nem bírom ezt a feszültséget.