kicsi malac

Z, az ülve nyolc centis, aki átjáróháznak használja a testemet, kezd az agyamra menni. Ő dönti el, mikor alszunk (mindig, leszámítva az este 7-10 közötti időszakot), ő dönti el, mit eszünk (nyers húst naranccsal), ő dönti el, megyünk-e buliba (nem), ő dönti el, mikor hányunk (ezt sajnos szinte soha nem tudja egyértelműen eldönteni, de folyamatosan fenntartja a lehetőséget), ő dönti el, melyik blogba írunk (ebbe). Az is a tudomásomra lett hozva, hogy nem fürödhetek forró vízben, különösen illatosított termékekkel, nem festhetek hajat, nem ehetem az általam kedvelt (és nem kedvelt) ételek 80%-át, nem mehetek elektromos eszközök közelébe, és úgy általában az lenne a legjobb, ha szülésig egy hintaszékben üldögélnék és az anyaság örömeiről merengenék, miközben felváltva kismamajógázom és beszélgetek a gyerekkel, mert különben (a) Z agykárosodott lesz (ha ezt a szőlő-kivi illatú tusfürdőm képes elérni nála, hát így járt), (b) elmegy a gyerek (ha csak a tizede igaz annak, amit állítanak, bio-abortuszklinikát fogok nyitni (vö. "otthonvetélés")).

Szóval annak idején az apja megkérdezte, hogy de ugye biztos nem azért akarok gyereket, hogy aztán egyévesen feláldozzam a Tollaskígyónak (időnként panaszkodik arra, hogy nem mindig tudja eldönteni, mit miért teszek (különösen akkor, amikor könyveket vásárolok)), mire én felháborodottan, de a jelenlegi események tükrében talán kissé elhamarkodottam tiltakoztam. Bár valószínűnek tartom, hogy amikor végre kiszedik belőlem, úgy megkönnyebbülök, hogy mindent megbocsátok a malacnak. Az apja egyébként azt is kitalálta, hogy ünnepeljük placentapartival az eseményt, vagyis süssük meg & fogyasszuk el a méhlepényt vendégség keretében. Felhívtam a figyelmét, hogy szerintem mindenki udvariasan kimenti majd magát a meghívás alól, mire közölte velem, hogy gond egy szál se, majd nem az én barátaimat hívjuk meg, hanem az övéit, azok nem olyan finnyásak.

Szóval így állunk valahogy.

Na itt van a következő fotó, hálistennek a doktor türelmesen elmagyarázta nekem, mielőtt a saját élvezetének kezdett volna élni (őt olyan unalmas dolgok érdeklik, hogy hány szívkamrája van, meg mekkora a méhlepény), szóval:



alapvetően fejtől látjuk a jövőm reménységét, a sötét folt alatt balra, nagyjából tíz óra - négy óra tengely mentén van az arca, kivehető a szeme, szája, orra. Az arca felett a kis fehér folt a keze, integet. Jobbfelé a teste található, assorted végtagokkal. A vizuálisabb beállítottságúak örömére csináltam egy olyan képet, ahol berajzoltam az arcát, nem röhög.

Voltunk ma megint fotózkodni a nőgyógyásznál, én meg a gyerek, akinek két hét alatt sikerült majdnem megdupláznia a hosszát, immár 51 mm, nyaki redő rendben. Integetett is a kis kezével, meg a lába után kapkodott, kép holnap.

Amúgy asszem, minden gyerekvárós szabályt megszegek, pár hete például elkezdtem ruhákat vásárolni Reméljük, Fiú munkanevű utódunknak, leginkább a világoskék különböző árnyalataiban (ami szerintem lányoknak is jól áll, ha minden kötél szakad). egyszerűen nem vagyok képes otthagyni semmit, amin nyuszi vagy zsiráf van, és igyekszem magam nem zavartatni a tudattól, hogy ez valószínűleg sokkal inkább árulkodik a plüssállataink, mint a gyermek iránt táplált érzelmeimről. A fiúmat is elkapta a gépszíj, lecsapott e-bayen egy teljes plüss-alien kolóniára, nehogy aztán felkészületlenül fogadjuk a dedet. Egyelőre engem ijesztget velük, de én csak a fogastól félek leginkább.

Ja, és vettem bölcsőt is, ugyanis rámtört, hogy az én gyerekem bölcsőben fog aludni. Ez nem volt egyszerű, mert vannak ilyen high tech bölcsők (levegőben lengő, formatervezett, stb) nagyon drágáért, meg vannak az általában székely származású, weboldallal rendelkező fafaragó mesterek, de az általuk gyártott bölcsők kicsit túlszimbolizáltak számomra, nem ragaszkodom hozzá ugyanis, hogy gyermekem álmát egy hátrafelé nyilazó turul vigyázza, jobbjában kopjafával, baljában rovásírással. A kettő között csak ilyen lélektelen, műanyag izék vannak, a legtöbb nem is billenthető, de aztán a vaterán egymásra találtunk az igazival, sötétbarnára pácolt fa, nagyon pofás, el is hoztuk már, most öröm van és boldogság.

Komplex dolog ez a szülés-terhesség, internetről nem megtanulható, mint erre rá kellett jönnöm. Ha beírja az ember a google-be, hogy "terhesség algopyrin", akkor az első tíz találat fele engedélyezi, a másik fele nem, úgyhogy hétvégén úgy döntöttem, inkább hányok a fejfájástól, az a biztos. Ezt egyébként még mindig felháborítónak tartom, abba ugyanis már belenyugodtam, hogy Monural nuku (az egyik nőgyógyász szerint szabad, mert lokálisan fejti ki a hatását, a másik szerint nem, mert rá van írva a tájékoztatóra, hogy ne, úgyhogy amikor már harmadik napja szenvedtem hólyaghuruttól (amit attól is elkapok, ha ránézek a hideg kőre), akkor miután kínomban végigkérdeztem kezelőorvosomat, gyógyszerészemet, aki attól is elhatárolódott, hogy gyógynövény-teát adjon nekem az én állapotomban, ráböktem a vörösáfonya-kapszulára, hogy olyat akarok, és csodák-csodája, a tabletta bevétele után negyedórával (cca 3 pisilés) elmúlt minden bajom. Ettől egyébként olyan összeesküvés-elméletem is lett, mert a patikus nem tudta, hogy erre is jó, a dobozon sincs rajta,  csak hogy antioxidáns és szervezet-erősítő, továbbá egy homályos utalás arra, hogy az érzékeny Hölgyek öltözzenek rétegesen, nem értem én ezt, a húgyhólyag nem comme il faut, vagy mi van?

Továbbá teljesen belezavarodtam a szülésembe is, mindenki próbál hüvelyi útra téríteni, hogy legyen a gyerekkel szülésélményünk, meg ne fetrengjek hetekig embertelen kínok közepette a nagy hasi műtét után, megmagyarázhatatlan módon ugyanezek az emberek biztatnak arra, hogy hallgassak az én belső Hesztiámra, és akkor minden rendben lesz, márpedig az én belső Hesztiám azt sikoltozza már a kezdetektől, hogy császár, ő nem akar szülni.

Egyébként most így egyszemélyben ízelítőt kaptam a Válogatós Gyermekből, ugyanis majdnem mindentől émelygek. Párhetes trial-and-error kurzus után most már nagyrészt három csoportra tudom osztani azokat az élelmiszereket, amiktől nem leszek rosszul, mégpedig a paradicsomfélékre, a banánfélékre, és a kukoricapehely-félékre (szigorúan tej nélkül). Táplálásom tekintetében egyébként panaszom se lehet a fiúra, amikor elsóhajtottam magam két hányás között, hogy paradicsom, hozott rögtön háromfélét, minden eshetőségre felkészülve, másrészt viszont gyanús, hogy eldugott banántartalékra bukkantam a kocsijában, szerintem nem kéne elkülönített készletekkel szakadékot teremtenie kettőnk között, csak azért, mert reggelente megeszem az összes banánunkat, tekintet nélkül a mennyiségre.

Egyébként meg nyafogok, nyafogok, de sose legyen rosszabb dolgom.

A szakirodalom szerint itt az ideje, hogy kiválasszam a végleges terhesgondozó/szülőorvosomat, úgyhogy nekiveselkedtem. Éleselméjűen abból indultam ki, hogy ez a kettő praktikusan legyen ugyanaz, kevesebb döntési helyzet, kevesebb idegen arc. A titkárnőnket is segítségül hívtam, bár neki nincs gyereke, és nem mer többet meddőségi vizsgálatra sem menni, de pszichológus, szóval a megfelelő ember a feladatra. A probléma az, hogy a kórház honlapján két szülész-nőgyógyász van feltüntetve, az egyik nő, a másik bajszos, én meg előítéletes vagyok. A titkárnőnknek viszont, mint kiderült, ismeretségi körében van olyan, aki a Telkiben szült, úgyhogy rögtön fel is hívta az illetőt, de csak annyival lettünk okosabbak, hogy a női nőorvos olyan, mint egy francia gyarmatosító, hihetetlenül kedves, ugyanakkor kulturált és érdekesen öltözködik, a bajszos pedig megnyerő modorú, uh-specialista, ugyanakkor az élet minden egyéb területén egy burleszk-szereplőre emlékeztet. Szóval nemtom. Egyelőre maradok a mostani, földrajzilag sokkal közelebb elhelyezkedő dokinál, aki sose emlékszik ugyan, hogy jártam-e már nála, de mindig dicséri a gyereket, hogy milyen fotogén (meg engem, hogy nem szedek terhesvitaminokat vason kívül) aztán majd ha jönnek a vérvételes hülyeségek, átigazolok, majd húzok egy nevet a kalapból, vagy valami.

Update: fel is hívtam az intézményt, de hiába voltam nagyon kedves az információs hölggyel, nem volt hajlandó belső pletykákkal ellátni, vagy dönteni helyettem. Szolgáltatás-e ez így?

Tegnap készült, 27 mm, vagyis már majdnem felnőtt.

Meg voltunk sissónál enni hétfőn, igazi ételt főzött, amitől estére 52 kilót mutatott a mérleg (ezt a public humiliation serkentő hatása végett teszem közzé). Vacsora közben elmesélte megint, hogy ő végigaludta a terhességet, csak hányni járt belé a lélek hét hónapig, amit egy borzalmas, tizenkét órás vajúdás zárt le, majd még fel is vágták, ha jól emlékszem. Én ekkor kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó szülni (jobb az elhivatottságom határait időben tisztázni a közvetlen környezetemmel), mire sisso megnyugtatott azzal, hogy lehet, hogy ő drámai alkatnak született, azért történnek vele drámai dolgok, a fiú meg rákontrázott, hogy én szerencsére nem vagyok drámai alkat, úgyhogy muszáj volt elhaló hangon megkérdezni tőle, hogy ugye felneveli a gyermekemet, ha belehalnék a szülésbe, hadd lássa, hogy ilyet is tudok.

Amúgy cheatelni szándékozom, altatásos császár, nem érdekel a szülésélmény, életem egyik legvisszataszítóbb beszélgetése volt, amikor a nőgyógyászom azzal próbált megenyhíteni a János kórház irányába, hogy bordásfal, meg fitnessz-labda; nem elég, hogy haldoklik az ember, de még akrobatáskodjon is, na ne.

Szóval azután áteveztünk kellemesebb témákra, hogy mi lesz utána, a fiú attól retteg, hogy a meglévő (tíz éves) gyermeke harminc lesz, ha nem sürget minden nap, meg sisso is siettet, hogy a gyermek játszhasson majd a Sarjjal, illetve feldobta, hogy majd átvihetjük hozzá, hogy lásson igazi falut, mert mi puccos pszeudofaluban fogunk lakni, szóval nála lesznek mezők, kutyák, lovak illetve a jelenlegi tervek alapján esetleg mentett kurvák is, akiknek lóápolásért cserébe kiutat kínál a fertőből, és bújtatni fog a csűrben. Ja, és akkor a vonalas telefont, mint rusztikumot még nem is említettem. Kijelentette továbbá, hogy ha nem leszünk hajlandóak elmondani az esetlegesen lánynak születő gyermeknek, hogy lány, akkor majd elmondja ő (ez valami feminista izé lehet, emberi jogok, meg ilyenek), de ezt nagyvonalúan figyelmen kívül hagytam, mert nagyon jót főzött.

Hétvégén váratlanul (derült égből) felvetette a fiú, hogy most már igazán el kellene döntenünk, mit mondunk az ismerőseinknek, terveztük-e a gyereket, vagy nem. Erre egy kicsit meghökkentem, hogy szerintem nem terveztük, legalábbis nem esett szó ilyesmiről, csak július tájékán, akkor is "jaj, de jó, hogy nem vagy terhes" kontextusban, annak, hogy én miről ábrándoztam, és miről nem, nincs jelentősége; és akkor kiderült, hogy a fiú bizony tervezte, csak nekem nem szólt, mert minek. Amikor felvetettem, hogy ha szólt volna, esetleg abbahagyom a fogamzásgátlót, szedek elevitet, meg mittomén, sportolni kezdek, akkor hosszasan (meglehetősen csúnyán) nevetett rajtam, és végül be kellett látnom, hogy van igazsága.

Szóval a hivatalos verzió asszem az, hogy terveztük, amit meg majd a barátnőimnek sírok el habos kakaó felett, az az, hogy tekintet nélkül bármire, akaratom ellenére teherbe ejtett az az állat.

Tegnap sissónál voltunk (asszem) enni (legalábbis én azt csináltam végig, lenyomtam pl. fél doboz habcsókot, aztán leállított a fiú, hiába mondtam neki szemrehányóan, hogy A Gyerek Habcsókot Akar), meg hegeszteni a blogját. Leginkább enni. Elpanaszoltam neki, hogy a fiú tartályként kezel, mire empatikusan azt válaszolta, hogy de hát az vagyok, majd az este egy későbbi részében felhívta rá a figyelmemet, hogy há-há, ki fogom hízni a piros kabátomat, és ki tudja, belefogyok-e még valaha, a fiú meg lelkesen helyeselt, hogy igen, akkora leszek, mint egy ház. De kaptam enni, a többi nem számít, mostanában vágyaimat és ambícióimat a Maslow-piramis aljáról válogatom, az evésen kívül fontos szerepet játszik az életemben az alvás is, egyszerű lány lettem.

Hétvégén bejelentettük a gyerekdolgot az apai nagymamának, a tízévesnek és a tízéves anyukájának. Respectively aktívan örültek, csendben örültek, és megnyugtattak, hogy nem fog kiesni belőlem a magzat, mindenesetre kísérletet sem tettek rá, hogy letépjék a fejem, vagy ilyesmi (jelzem, a saját szüleimmel nem feltétlenül lesz ilyen szerencsém, csak remélhetem, hogy a megkönnyebbülés, miszerint nem gyermektelen vénlányként halok meg, felülkerekedik bennük a felháborodáson, amiért leányanya leszek, illetve amiért most már bizonyíték is van rá, hogy Házasságon Kívüli Nemi Életet Élek).

Szóba került, hogy a gyermek esetleg kapcsolatban lehet az Univerzummal, erre a fiú nagyon hevesen reagált, leszögezte, hogy az ő gyereke állhat az Univerzumon, ehet az Univerzumból, de kapcsolatba nem kerülhet vele. Továbbá az Energiákkal sem.

Ami a születendő nevét illeti, egyelőre ötlet sincsen (csak koncepció, az enyém, miszerint kettő kell neki, egy ritka és szép, és egy olyan, amit külföldeken is megértenek), úgyhogy a fiú adott neki egy számot, méghozzá ötjegyűt. Amikor felhívtam rá a figyelmét, hogy én nem kívánok 10 000 + alkalommal szülni, letorkolt, hogy látszik, hogy nem vagyok adatbázis-programozó (egyébként valóban), mert akkor tudnám, hogy bármekkora adatbázist is tervez az ember, előbb-utóbb kifut belőle, nem lehet elég előrelátónak lenni.

A fiú tegnap este azt tervezgette, hogy az egyelőre meg nem született gyermekünk az egyelőre meg nem vásárolt autóban dvd-t fog-e nézni, vagy metallicát fog hallgatni, hogy csöndben legyen (ami kicsit meglepett, mert abban már megállapodtunk, hogy a magzatkorban kondicionált altatós zenéje pokolgép lesz, mint kompromisszum (mármint kompromisszum az általam preferált pink floyd és a fiú által preferált pokolgép között)), én meg azt próbáltam eldönteni, melyik gyerekfogkrémet fogjuk majd használni.

Szóval nem lehet ránk fogni, hogy túl sok kérdést nyitva hagynánk.

Ottan, a két X között. Kicsit zavar, hogy nem tudom, melyik a feje (ettől még lehetek-e vajon jó anya?), meg remélem, most nem loptam el a lelkét. Csináltathatnék napirajzosan "7 milliméter" feliratú pólót, hmm.

Szóval tegnap ügyesen elkiabáltam a dolgot, a bejegyzés után megint megindult ugyanis a vérzés, csúnyán, darabosan, tökre biztos is voltam benne, hogy ennek jó vége nem lehet, kiolvastam az internetet is a témában, ahol onnan kezdve, hogy akár hetekig tartó bő vérzés esetén is megmaradhat a gyerek, odáig, hogy két csepp is vetélést jelezhet, minden megtalálható.

Szerencsére amúgy is be voltam jelentkezve nőgyógyászhoz, nagyon nehéz volt kivárni a negyed hatot, de megérte, biztosított arról, hogy zárva van a méhszáj, van szívhang, megmaradós a baba, csak a méhlepény hülyén tapadt le, és leszakadt belőle egy darab, szedjek utrogestant, ne izguljak. Kaptam fényképet is, amin gyengébbek kedvéért X jelzi a magzat elejét és végét, nagyon helyes egyébként, megegyezésünk értelmében az apjára hasonlít.

A jó hírre való tekintettel megnéztük az I Am Legendet moziban, előtte még azért tisztáztam, hogy szerintem sérülésveszélyes helyzetekben nem igazolható a gügyögés, vannak olyan dolgok, amiket határozottan és szigorúan kell közölni egy kisgyerekkel is, vö. nem nyúlunk a tűzhelyhez, nem ugrálunk le öt méter magasról, nem rugdaljuk szét a méhlepényt. Ezekben az esetekben nem leszek hajlandó lelkizni, nem érdekel, ha komplexusos lesz, ahogy a fiú mondta, a komplexustól még senki nem égett meg.

Csütörtökön volt egy kis vérzésem, úgyhogy felraktam a lábam, összeszorítottam a combom, és biztattam a gyereket, hogy kapaszkodjon, úgy tűnik, sikerrel.

A fiú szerint jó anya leszek (megkérdeztem), ugyanakkor mostanában notóriusan vesselnek szólít, és a félreértések elkerülése végett egy bádogbögrét is az orrom alá nyomott, benne a kicsi zsiráffal, mondván, hogy olyan vagyok. Kezd felmerülni bennem a gyanú, hogy tárgyként kezel.

Egyébként belőlem sem lesz már szuperkismama, az a prospektusos fajta, legszívesebben folyamatosan ennék vagy aludnék, nyűgös vagyok attól, hogy feszül a mellem, és gyakran nosztalgiarohamokat kapok (az imént például könnybelábadt a szemem, mert eszembe jutott, hogy rendeltem meg az ebédemet (kacsa, krokett) délelőtt).

Amúgy ma elmentünk az Auchanba, bár kehes vagyok és a láz miatt alig ettem az elmúlt napokban, kénytelen is lettem diszkréten tenni egy kerülőt a mosdó felé. Amior visszamentem a pénztárhoz, mondtam is örömmel a fiúnak, hogy hánytam, és most már jobban vagyok, mire büszkén megveregette a hátam, és megdicsért, hogy látod, tudod te, hogyan kell terhesnek lenni.

Szóval megy ez nekünk.

Tegnap azért megbeszéltük a legsürgősebb dolgokat, miszerint

1. Megegyezésünk értelmében fiú lesz a gyerek. Ha mégis lány, akkor rövidre vágatjuk a haját, nadrágban járatjuk, és félreérthető keresztnevet adunk neki, hogy ne derüljön ki (és könyvet is írok róla, mint A. A. Milne, bár ő fordított előjellel csinálta).

2. Amennyiben megépül A Ház, a gardróbszobából simán lehet gyerekszoba. Gondolkoztunk a pince egy részén is, de ott inkább barkácsoló terület lesz (és megállapítottuk, hogy amennyiben elmegy az áram, miközben fent vagyunk, nem lesz könnyű lejutni, de aztán született erre is megoldás).

3. A fiú megkérdezte, hogy akkor ez most az én gyerekem lesz, vagy a mi gyerekünk (utólag kissé nehezményeztem, hogy nem ajánlotta fel az "ő gyereke" opciót is, szívesen lennék vasárnapi anyuka, bár ez nem összeegyeztethető sajnos az özvegyi státusszal, ami szintén szerepel a távlati ambícióim között). Egyben kifejeztem határozott igényemet a nagyobbik, (szinte) tizenegy éves gyermekére is, mint testvérre.

+1. Megtiltottam, hogy bármikor, bármilyen körülmények között anyjuknak szólítson, illetve felkértem, hogy amennyiben valaha is alapértelmezett képként raknám ki az ivadék fotóját a wiwre, azonnal verjen meg vasrudakkal. Azóta mamamaciként referál rám.

Ja, amúgy kijelentette a fiú, hogy az ő gyereke nem fog állami kórházban születni, úgyhogy kinéztem a telki kórházat, legalább nem kell pestig menekülnie (állítása szerint egy hegyvonulat elegendő ahhoz, hogy biztonságban érezze magát a szülési traumától, de mit csináljak például én?). Amúgy ma nagyon belehúztam a tervezési fázisba, éppen ott tartok, hogy középiskolába svájcba vagy angliába menjen-e a (jelenleg 12 milliméter hosszú) gyermek.

De igazából oda megy, ahova akar, csak egészséges legyen.

Ja, és az egészben az a legfelháborítóbb, hogy a fiú halálos nyugalommal kijelentette, hogy ő tudta, hogy terhes vagyok, ezért is vitt el bemutatni az anyjának karácsony ürügyén. Könyörgöm, nem híztam egy kilót sem, nem émelygek, nem hisztizem, nincs madonnás glória a fejem körül, hát honnan tudta ezt mindenki rajtam kívül? És miért nem szóltak nekem is?

Na szóval az úgy volt, hogy tegnap dögrovásra kerültem, tüdőgyulladásom lett ugyanis, amiről az orvos megállapította, hogy felső légúti fertőzés, szóval életben maradok. Azt is megállapította a mellemet és az alhasamat nyomogatva, hogy szerinte terhes vagyok, hiába mondtam, hogy nem. Amúgy rendkívül szimpatikus orvosdoktor volt, az egészet lezavarta nagyjából három és fél perc alatt, két ügyeleti kiszállás között. Mindenesetre vettem tesztet is a patikában, mondván, hogy mit tudja ő, de jobb a biztonság.

És akkor pár órával később sírva vonultam fel a fiú mellé az emeletre, merthogy én nem tudok szülni, nem tudom, melyik végén kell megfogni egy gyereket, egyetlen természetfeletti képességem az, hogy a menstruációt követő harmaik naptól ha csak szépen néznek rám, már attól is teherbe esem, úgyhogy a fiú szerintem ki fog vágni a hóba (nagyon szép jégkristályos egyébként most odakint minden, btw), hogy szüljek ott, vagy ami még rosszabb, azt fogja mondani, hogy ő ezt nem érti.

Aztán inkább előadtunk egy ilyen klasszikus nagyjelenetet, csak fordított szereposztással, hogy én pánikolok és vádaskodom, továbbá sorolom, hogy ez miért lehetetlen, ő meg idült mosollyal az ajkain simogatja a fejem, hogy nem lesz semmi baj¹, és eljátssza a nagy zsiráffal és a kis zsiráffal, hogy mi is van. Ugyanakkor azt azért tisztázta, hogy (a) nem hajlandó apás szülésre, de olyan szinten nem, hogy ha budán szülök, ő átmegy pestre, (b) nem magzatvizezhetem össze a Lexust, majd inkább az én autómmal visz, vagy esetleg motorral, annak mindegy, majd ülök háttal. Ekkorra felment a lázam, és olyanokat mondtam, hogy kövér leszek, meg úristen, tegnapelőtt vodkáztam és cigiztem sissónál (erről egyébként az is eszembe jutott, hogy úristen, erre a traumára el kell gyorsan szívnom egy cigit, de aztán kapcsoltam), és akkor a fiú azt mondta, hogy el kellene menni gyűrűért (sporteszköz), én meg azt feleltem, hogy menjünk, úgysem tudok most a seggemen megülni, úgyhogy megvettük az utolsó gyűrűt (sporteszköz) az Auchanban, bár nyárig úgysem tudja használni, mindegy.

Aztán valahogy a Lexus váltója kapcsán feltámadt bennem az ellenállhatatlan vágy, hogy geometriailag bebizonyítsam, miszerint egy kettő darab egymáshoz simuló, fejtől-lábtól elhelyezett kónusz köré fogott rigid lánc hossza különböző kell legyen az alkotmány végénél és a közepénél, sikerült is, úgyhogy megnyugodva elaludtam, tényleg olyan vagyok, mint a zsiráf.

¹ Ez egyébként azért különösen meglepő, mert eddig abban a hitben éltem, hogy én akarok tőle gyereket, ő meg nem, és ettől én boldogtalan vagyok.