kicsi malac

Mostanában nem nagyon tudok fotózni, mert hálistennek mindig a gyerek van a kezemben a gép helyett, de itt egy gyors darab tegnapról. Zorcsi a hasát itt szokás szerint a kezem után nyomja, mert nem szereti, ha leveszem róla, amúgy nemisbéka lelki nyugalma végett szeretném tisztázni, hogy nyuszis pelenkát kapott, csak le van ragasztva, nem ám sima fehéret, mint az állatok, továbbá a branült már csak azért nem szedik ki a kezéből, mert amíg bírja, azon kapja a tüdőérlelő izét (utána a tejben fogja, de úgy rosszabbul szívódik fel).

Szeretném az elején leszögezni, hogy Zorcsi jól van.

Kicsi P. a másik szobában viszont meghalt. Nagyon pici volt, ráadásul fiú (ők gyengébbek), nem bírta. A szomszédunk Zsé baba, nagyon szép, szőke, kék szemű gyerek, ő is 660g körül született, két fiútestvérrel, aztán egyedül marad. Nem tudom, mi lesz ilyenkor a babákkal, van-e temetés ilyen kicsiknek, ez az egész PIC olyannak tűnik, mint valami nem igazán valós hely azoknak, akiknek képzelt gyerekük van, olyan, mint a mátyás királyos mesében, hogy létezik is, meg nem is.

Na de vidámabb téma: DaniZoárd jól van, nem kap már infúziót, kikerült az orrából is a cső, reméljük, véglegesen, mert nagyon irritálta a nyálkahártyáját, ettől taknyosodott, amitől meg bukott, és ezért kevésbé hízott, amitől kevesebb ereje maradt lélegezni, ördögi kör. Tegnap, amikor látogattam, csuklott, úgy röhögtem rajta, hogy a nővérek már megrovóan kezdtek nézni rám, de muszáj volt, mert minden csuklásnál pontosan olyan hangot adott ki, mint egy sípolós gumiállat, amikor megnyomják, utána pedig megrökönyödve nézett. Egyébként 1350 g most, már nagyon várom a másfél kilót, szerencsére valamennyire beindult a tejem is (éljen a More Milk kapszula). Ma meg kenguruztunk, előtte olyan 92 körül volt a szaturációja, rajtam felugrott stabil 97-re, közben végig nyüffögött és cuppogott, de csak nem akartam megérteni, hogy mit akar szegény.

És mától megint a pattogós nővér van, tehát egyrészt rövidülnek a látogatási idők (a többiek, ha elég mozdulatlanná merevedek, és nem adok ki magamból hangokat, akkor elfeledkeznek arról, hogy ott vagyok), másrészt viszont ma reggel tanúja voltam annak, hogy egy másik nővérrel viháncolt, és azon versenyeztek kire mosolyog rá többször az egyik baba, és amúgy is nagyon kedves a gyerekekkel, szóval legyen velem kicsit udvariatlanabb nyugodtan, így is vigyorgok rá (bár kicsit olyan arkifejezéssel, mint a selymes fülű nyuszik a kobrára). Ja, és ő is hisz a kenguruban, tahát ha ő van ott, akkor hódolhatok a bűnös szenvedélyünknek. Amúgy ma tisztára kivételezett gyereknek éreztem magam, mert megengedte, hogy háromkor, amikorra odarendeltek, csengetés nélkül menjek be nyugodtan, nem tudom, mi lesz itt, ha már ő is így elveszíti a fejét, legközelebb az inkubátorokon fogunk pókerezni szivarozva, vagy mi.

Ma már reggel óta ugrált a gyomrom, mert hétfő van, és hétfőnként rossz dolgok történnek a gyerekkel kapcsolatban, ráadásul reggel nem tudtam bemenni, mert ügyintéztem, hálistennek tegnap elég tejet hagytam ott. Aztán azzal fogadtak bennünket, hogy kenguru elmarad, mert sokat bukott, visszakapta kis időre az infúziót, de azóta már kutyabaja, úgyhogy megnyugodtunk. Egyébként apás kenguru lett volna, amire nagyon kíváncsi vagyok, de így inkább csak bekentük a tej módjára alvó gyereket, ahol hámlik. Különben egyre szebb, a bőre már igazi gyerekbőr, keze-lába hurkásodik, képet nem tudtam csinálni, mert csak besunnyogtunk látogatási időn kívül, inkább játszottunk.

Amúgy két hete kergetjük már a koraszülött-pelenkát, a forgalmazó először csak faxon volt elérhető, aztán kaptunk egy számot, amit nem vesznek fel, most a lehetetlennel is dacolva bementünk a telephelyükre, ahol kiderült, hogy az illetékes kolléganő beteg volt, hálistennek, már jól van, de csak délelőtt dolgozik. Úgyhogy holnap reggel újra próbálkozom, ha sikerül valahogy a dolog, misztikus, fejlődéstörténetes regényt írok belőle (borítóján a valós történet alapján felirattal keresztben), mert esküszöm, ksz. pelenkát szerezni nehezebb itthon, mint jelly beanst.

A másik aranyos történet az volt, amikor pótpöcköt akartam venni a medela mellszívóba, hogy a kórházban is tarthassak egy készletet higiénikusan. Felhívtam a forgalmazóékat, ahol közölték, hogy a ránézésre 20 ft gyártási árba kerülő pöcköt (három centis fröccsöntött műanyag) haccázé' adják, de csa viszonteladón keresztül. Úgyhogy elmentem a brendonba, ahol hosszas, mindkettőnk részéről kifinomult érvrendszerrel megtámogatott vitánk alatt kiderült, hogy 1. pöcköt raktáron nem tartanak, mert nincs rá kereslet, 2. pöcköt nekem nem rendelnek, mert mi van, ha nem megyek el érte, és a nyakukon marad, 3. a pöcköt előre nem fizethetem ki, mert nem tudják lehúzni a vonalkódját, amíg ott nincs. És itt a kígyó ennen farkába harapott.

Szóval na, ilyenkor szeretnék amerikában élni, ahol küldenének nekem aznap pöcköt/pelenkát utánvéttel, jókívánságokkal, köszönjük, hogy nálunk vásárolttal. Ugyanakkor, mint tudjuk, ami nem öl meg, az erősebbé tesz.

Amúgy elképesztő, hogy kiforgatja az embert ez az anyaság magából. A videókról pl. azért vetettem le a hangot, mert valami elképesztő gügyögést rendeztem Zének a háttérben, anélkül, hogy észrevettem volna (nem, nem ereszkedtem odáig, hogy ún. becézett formájú szavakat használjak, de tőlem akkor is furcsa volt nekem ez a hangnem). Most meg egy sokkal kisebb szobában vagyunk, ahol általában kettesben ér minket az este, és elkezdett bennem egyre hangosabban villogni a figyelmeztető jelzés, amit tudat alatt a kismamaipar oltott belém, hogy a gyermekem agya igen hamar tejbegrízzé fog változni, és kifolyik a fülén, ha az anyja nem énekel neki. De minimum diszlexiás lesz, és erről mind én tehetek majd.

Szóval az van, hogy én nem tudok énekelni, nem szoktam énekelni, nem akarok énekelni, de a tejbegrízre koncentrálva előadtam Zorcsinak a gunner's dream-et meg a final cutot roger waterstől, mert ezeket tudom kívülről, illetve utána még a turn aroundot bonnie tylertől, mert annak olyan a hangtartománya, hogy nem éneklem hamisan, bár a két szólammal akadt némi problémám, de megoldottam, és befejezésül a hotel californiát. Átfutott az agyamon, hogy becsempészem hozzá agnust, de belegondolva, nem igazán szeretném, hogy összehasonlítási alapja legyen. Mindenesetre Zé udvariasan, érdeklődést mímelve tűrte, és nagyon-nagyon remélem, hogy miután elmentem, nem mondogatott olyat neki a többi gyerek, hogy de gáz már az anyukád, nem is tud énekelni, mert az ciki lenne.

Kicsi Zé reggel folyamatosan tátogott és cuppogott, amíg fogdostam, és egyre idegesebb arcot vágott, ha blogot írna, biztosan úgy kezdte volna a mai posztját, hogy "az anyám meglehetősen lassú felfogású nő". Amikor végképp megunta a dolgot, hadonászás közben elkapta a mutatóujjamat, a szájához tolta, és szívni kezdte, úgyhogy következő kenguru alkalmával megpróbálom suttyomban mellre venni, illetve mondtam az egyik kedvesebb nővérkének is, hogy légyszi-légyszi próbálják meg egyszer-egyszer cumiztatni (amúgy a nővérek immár rezignáltan veszik tudomásul, hogy besunnyogok látogatási időben anélkül, hogy külön könyörögnék (ezt egyedül a pattogóssal nem merem eljátszani), hogy én pelenkázom át DéZéVéTéKát etetés előtt, hogy olyan extrém kéréseim vannak, hogy cseréljék már ki a feje alatt a nem túl régi, de összevérzett textilpelenkát (kapott vért), és hogy ránézek a többi gyerekre is (kb. öt mp-es átpillantásban kell gondolkozni, de ez valamiért főben járó bűnnek számít, noha minden anyuka csinálja, és a látótávolságban lévő gyerekek szüleivel egyeztettem a dolgot)).

Amúgy ma vittem hat tekercs törlőkendőt a tejesszobába, holnap viszek húsz textilpelenkát a közösbe (ld. még az extrém kéréseim részt, ezzel tudtam érvelni, amikor kijelentették, hogy nincs az én úrigyerek fiamnak elég pelenkájuk), szóval kezdem úgy érezni magam, mint a központi ellátó. Még szerencse, hogy az inkubátorokat ők biztosítják, mert azt nem adnak a Tescóban. És még így is jól jártunk ezzel a PIC-cel, mert az egyik legjobb az országban, plusz S. B. és a kenguruzás, szóval igazából nem panaszkodom.

És Zé egyrészt át tudja fordítani a fejét tök lazán (hagyományos csecsemőknél egy hónaposan megy, de Zének ez nehezebb, úgyhogy hurrá), másrészt a múltkor ugye átfordult (hagyományos csecsemőnél ez 4. hónap, de Zének persze könnyebb a jobb súly/erő aránya miatt, de ez is hurrá). Látni állítólag nem lát (a h. cs.-k sem, ebből következtetnek), de már követi a szemével a hangokat. Amúgy a szemét és a hajszínét valószínűleg tőlem örökölte (nem, nem festett vörös most), az arcát az apjától, még az elfogult énrokonságom szerint is, szóval helyes fiú lesz. Azt álmodtam még terhesen, hogy ő is olyan enyhén szeplős arcú lesz, mint én, annak tökre örülnék, jól állna neki.

Tegnap ki kellett venni Zéből a branült, és az volt a döntés, hogy várunk egy kicsit, és ha Zé kellő mértékben gyarapodik, akkor nem is kap újat (nem kap infúzión több kaját, csak gyomorszondán/szájon át). Ma kérdeztem, mennyit hízott, és kiderült, hogy kedd óta 100 grammot (az első héten fogyott, a második-harmadik héten hízott összesen 70 grammot), ez az időszak gyanúsan egybeesik az első két kenguruzással is, szóval nagy öröm ez nekem.

A másik, hogy reggel a kezemmel éreztem valami tüdőzörejt, amire két megoldás van: vagy leküldenek a tüdejébe egy csövet, és kiszippantják a nyákot (végső esetben), vagy felköhögi. A csöveket nem szeretjük, úgyhogy a nővérek útmutatása alapján köhögtetősen kopogtattam a hátát, amíg ott voltam, továbbá mielőtt elmentem, a lelkére kötöttem, hogy köhögjön egyedül is, és mire este visszaértem, nem zörgött a gyerek (nem nyomtak belé semmit), nagyon ügyes.

Ja, az immunrendszeremet meg megdicsérték, ugyanis Zorcsin eddig összesen háromféle ún. osztályos baci (amit egymástól kapnak el ott a gyerekek) ment végig, anélkül, hogy bármi tünete lett volna, szóval van értelme a másfélórás szenvedős fejéseknek ott a horror-alagsorban (csak az ott fejt tejet kapja meg nyersen, de ott egyszerűen alig akar jönni belőlem valami, komoly dilemma). Szóval valszeg megtette hatását a moszkvai gyerekkor, meg az indiai hátizsákos túra, ésatöbbi.

Ja, és ma a két látogatás közben, egy fejéssel tarkítva levezényeltem a költözésemet (pakoltam is, de a fiúk többet), úgyhogy itt van a bölcső, remélem, most már hipp-hopp kinövi.

Zoárd stratégiát változtatott, és most már nem azt mutogatja, hogy ő nagy és erős, nyugodtan haza lehet már hozni, hanem azt, hogy ő pici és védtelen kisbaba, akinek nagyon szüksége van az anyukájára, ezért haza kell hozni. Reggel legalábbis ilyen anne geddes-pózokba vágta magát sorban, alig győztem fotózni. Ma megint volt kenguru (elvben minden nap kéne legyen, gyakorlatban egyrészt a hely nagyon pici és a szülő nagyon sok ehhez, másrészt a főorvosnő és a nővérek nem nagyon hisznek az ilyen úri huncutságokban, csak a mi kezelőorvosunk, ld. az idézett cikket) úgyhogy a legszebb melltartómat vettem fel (világoslila, hímzett sötétlila virágokkal), örülve annak, hogy végre egy pasi az életemben, akinek felvehetem a szép fehérneműimet (mármint a fiúm is értékeli, csak ő veleszületetten nem olyan ügyes a színekkel kapcsolatban, bár igyekszik, múltkor is megdicsérte a zöld ruhámat, ami szerinte ugyanolyan színű, mint a piros autóemelője), mondjuk leginkább a piros-narancs vonalon fogok mozogni, mert azt látják először.

Na szóval Zorcsi első, alapozó lépésként lebüfizte a mellemet, majd megint megkereste a szívhangot, és kiterült, mint egy béka. Azt nem tudom, hogy rá milyen hatással vannak a randijaink, de én határozottan lenyugodtam, kisimultam, maximumra ugrott a szaturációm, és szerintem az immunrendszerem is megerősödött. Ami a konkrét értékeit illeti, a ded most napi 8x18 g anyatejet kap (egyszerre alkalmazok minden praktikát, úgymint hipp szoptatós tea, maláta minden formában, sok ivás, homeopátia, more milk tabletta, krumpli, gyerek képeinek nézegetése, horror fejés, és még így is épphogycsak tartani tudom a tempót), a legkisebb légzéssegítő csőről ugrál le-fel, és ma már nem volt benne infúzió, ha gyarapodik, holnap sem kerül vissza. Ja, illetve ma megnézte a szemét a szemorvos, és kutyabaja (koraszülötteknél ez kardinális kérdés). Úgyhogy már csak párat (~30) kell aludni, és hazahozhatjuk.

A kenguruzás végül nem jött össze, mert Zoárd orvosának el kellett mennie valahova, de erre számítottam, majd ha vége az egésznek, akkor megírom a János kórházból az én kurgáni naplómat, külön kiemelve benne az órákig várakozást a PIC előtt, a fullasztó, ablaktalan, az ellen megtévesztése végett "TORNATEREM"-nek feliratozott fejősszobát az alagsorban (ahol most megvonták tőlünk a papírtörlőt, mert nincs rá keret, szerintem holnap viszek, és bedobom a közösbe, majd valahogy kigazdálkodom azt  98 forintot), illetve azokat, akik hússzal mennek lefelé a Németvölgyin. Szóval hogy átrakták a babaölelést holnapra, ami az elkövetkezendő másfél hétben bármelyik napot jelentheti.

De viszont, és itt jön a lényeg, nem tudok ezen elkeseredni, mert Zorcsi ma reggel úgy fogadott, hogy nem volt az orrában semmi, és úgy rúgkapált, hogy öröm volt nézni (az a benyomásom, hogy most fellelkesülve attól, hogy kiharcolta a cső kivételét, elhatározta, hogy a véroxigénmérőt is lerúgja magáról végleg). Este játszott vele az apja is, akinek -- kis túlzással -- elférne a tenyerében, Zoárd üdvözülten tüsszögött neki, meg minden, majd megragadta a mellé helyezett oxigénmaszkot, és gyakorlott mozdulattal maga felé húzta. Amúgy szinte sose sír, kócos, huncutul mosolyog, illetve annyit rugdal, és olyan erővel, hogy időnként bűntudattal elegy megkönnyebbülés támad bennem, amiért ezt odakint csinálja, remélem, olyan lesz, mint az apja, hogy nem tud majd megülni a fenekén, mindig is ilyen gyereket akartam.

A tegnap azért nem maradhatott el a szokásos hétfői para nélkül, ugyanis kiderült számomra, hogy a gyermek még a születési súlyát sem szedte vissza, most 1170 g, ügyeletes orvost égen-földön nem találtam, úgyhogy szépen magamban kikövetkeztettem, hogy Zoárd minden bizonnyal képtelen emészteni, csak nem vették észre, mert nem figyelnek rá eléggé. Emiatt fél éjjel nem aludtam. És a fiúm sem azt mondta, hogy "nem, nincs semmi baja", hanem azt, hogy kérdezzem meg az orvost.

Aztán reggel rohantam be, fejtem, rémképeket láttam a kis auschwitzi szökevényről, és amikor bementem hozzá, olyan forró volt, és olyan magas a pulzusa, hogy biztosra vettem, tényleg halálosan beteg, én már tegnap is sejtettem ezt, hiába, az anyai ösztön. Drámázásom következtében a doktornő a kis fenekébe dugott egy lázmérőt (nem mertem tiltakozni az eljárás ellen, mert tudtam, hogy most élet-halál forog kockán), és nagyon kedvesen közölte velem, hogy csak melege van a Daninak. És ha akarom, pelenkázzam én át. És holnap kenguruzhatok vele (=kivehetem a dobozból és a mellkasomra tehetem). És a koraszülöttek mindig később szedik vissza a születési súlyukat, de kicsi Zé korának megfelelő ütemben gyarapodik. Ennyit az anyai ösztönről.

Szóval Apjaneve Dani Zoárd Vulkán Turul Kilián a fiúm termosztátját örökölte, a fiúm is haldoklik 17° fok felett ugyanis, és kabátban szerintem csak egyszer láttam, amikor -10 fokban utaztunk fel órákon keresztül egy nyitott terepjáróban Shandakphuba. Zoárd mindenesetre kapott egy borogatást, meg nyitvahagyhattam egy ideig a dobozát, bent is lejjebb vették neki a hőmérsékletet, és akkor megnyugodott. Amúgy most, pelenkázás és krémezés közben döbbentem rá érzelmi szinten, hogy ez a gyerek nem a kórház tulajdona, amivel játszhatok egy kicsit, ha jól viselkedem, hanem az én gyerekem, akiről én fogok gondoskodni, csak most egy picit ott lakik. De holnap már megfoghatom a kezemben.

Gyerek tök jól van, bírja a kis csövet, és mintha nőtt is volna, holnap kiderül (hetente egyszer mérik).

Amúgy tegnap felhúztam magam, jöttem ki ugyanis a kórházból, ahol megkértek szépen, hogy pelenkán meg gyógyszeren kívül vigyek a magzatnak nedves törlőkendőt meg popsikrémet meg hintőport, mert nem telik az eklézsiának. Ez önmagában nem tragédia, mert itthon is vennénk neki, vittem is dupla adaggal, mert vannak olyan kicsik is, akiket otthagytak örökre, legyen nekik is (egyébként az elszámolást úgy fogják letájékoztatószámlázni, mintha teljes ellátást kapott volna bent). De akkor jövök ki az autóhoz, bekapcsolom a rádiót, és azzal kezdi a szpíker, hogy a kormány szerint a nyári ülésszak legnagyobb megvitatandó problémája a nemdohányzók védelme lesz. A PIC-en két túlórázó nővér van 10+ gyerekre, inkubátorok egymás hegyén-hátán, mert nincs hely, és akkor felnőtt emberek hónapokig vitáznak egy fél óra alatt eldönthető kérdésről, aminek súlya igazából nincs, mindig lesznek zugdohányos-kocsmák.

Aztán azon gondolkoztam, hogy úgy szültem, mint derült égből a villámcsapás, és akkor most az esetleges következővel mire kéne figyelnem, majd elképzeltem egy House epizódot, amikor az első nap kiderül, hogy tavaly Indiában voltunk (lappangó tífusz), utána a váci temetőben töltött pár hónap (TBC, vagy valami obscure fungus), majd a csernobili kirándulásunk (nuclear poisoning-induced autoimmune), és közben a kezelésektől kómába kerülök, amikor szerencsére Cameronnak eszébe jut, hogy hátha a fogamzás előtt pár hónappal álterhes lettem, és az álszülés beindította az igazit is. A rendszergazda szerint amúgy pszichoszomatikus okokból koraszültem, a védőnő szerint hormonális vagyok, a fiúm anyukája szerint, idézem, "biztos nem véletlen".

Amúgy meg jött hozzánk látogatóba egy igazi gyerek, borzasztóan nagy volt és puttószerű, fél órát gyakorolhattam vele, és egyszer sem törtem el, végig kedves arcot vágott és ügyesen kitakarta a hasam. A mellékelt illusztráción ő a fiúmmal szemez, én meg némileg leharcolt külvárosi háziasszony benyomását keltem a diszkréten kivillanó melltartóbetéttel, de oda se neki.

Most jöttem meg a malactól, ma reggel kétszer eljátszotta a szemem előtt, hogy jön a nővér, beteszi a csövet az orrába, Zoárd megvárja, hogy elmenjen, majd dacos arcot vágva felnyúl, megfogja a csövet, rászorít, és kirántja. A második után megkértem a nővért, hogy tegyen már valamit a karjára, majd gyorsan eljöttem, még mielőtt szívszélhűdést kapok. A kis csővel egyébként tök jól lélegzik, 98-100 a véroxigénje.

Egyébként teljesen olyan pózban alszik, mint az apja, az ízületei is ugyanolyan lazák, és amikor felébred, ugyanolyan arckifejezéssel és mozdulatokkal nyújtózkodik, nagyon furcsa így látni a fiúmat kicsiben.

Nagy szerencse, hogy a fiúm olvassa a blogomat.

Szóval mosolygás a 47. mp körül van, utána kicsit túlzásba vitt nyálbuborékozás, illetve megpróbálunk átfordulni. Amúgy kicsit megijedtem, hogy milyen szaggatott a mozgása, megkérdeztem az ügyeletes doktort is, hogy ez nem baj-e, de azt mondta, hogy a magzati mozgás ilyen, és Zoárdnál még keverednek a magzati és a csecsemő fícsörök, ne aggódjak, elmúlik majd (mindig emlékeztetnem kell magam, hogy még mindig mínusz két hónapos).

Ja, és a bal kezén lévő zsinór oda volt celluxozva valamihez, de lerángatta, mert ez egy ilyen gyerek.

Én vagyok az a kismama, aki a kezében lévő sörösüvegből kortyolgatva vágódik ki a kocsiból, és rohan fel az intenzívre, és ez hülyén néz ki, de nem magyarázgathatok mindenkinek, hogy alkoholmentes, és csak a tej miatt.

Attól féltem egyébként ugye, hogy nem fogom szívből szeretni a gyerekemet (úgy alapból nem szeretem különösebben a gyerekeket), hanem csak úgy ellátom, kötelességből, de most vagy a hormonok, vagy a rengeteg aggódás miatt, de olyanná váltam, mint egy lovestruck tizenéves, hogy órákig válogatok, mit vegyek fel a kölyöknek (noha 1. még nem lát rendesen, 2. úgyis fehér köpenyt kell a ruha fölé öltenem), legszívesebben ilyen szívecskéket faragnék Zé betűkkel az utcai padokba, és esténként azon merengek, vajon ő gondol-e rám. Hálistennek, ez kölcsönösnek tűnik, noha én ezekben a dolgokban lassú felfogású vagyok, szinte soha nem veszem észre például, ha tetszem valami pasinak, mindig azt hiszem, hogy csak alapból kedves ember, de lassan kezd feltűnni, hogy ez a pasi mindig belenyomja a mellkasát a tenyerembe, ha hozzáérek, meg belepucsítja a kis fenekét, és a nővérekkel nem csinálja ezt. Szóval asszem, bejövök neki. Vagy csak frottőr hajlamú. De szerintem kedvel.

Egyébként egyforma szagunk van, ami nagyon furcsa, mert nekem sose volt ilyen szagom, most viszont olyat izzadok, mint amilyen illat az inkubátorban van, talán még egy kis fertőtlenítőaroma is keveredik bele, spooky.

Ja, a gyerek jól van egészségileg is, százhúszat eszik már, én meg most pont annyit fejek naponta. Amit otthon, azt beviszem, és pasztörizálják neki, de mintha lassan szaporodásnak indulna a mennyiség. És mától megint kis csőre teszik majd, ami még a SiPAP-nál is kevesebb, meglátjuk, hogy bírja.

És videó is lesz, ha a fiúmat sikerül rávennem, hogy leszerkessze róla a hangot meg feltöltse, ezúttal komoly darab következik, Zoárd első igazi teliszájas mosolyával, amit az anyjára vetett (ez én vagyok), naná, hogy megvárta hozzá, amíg elindul a kamera, szerintem előbb fog tudni blogolni és kommenteket engedélyezni, mint késsel-villával enni.

Hát, sajna, izomból nem lehet szoptatni, mint kiderült, még sajnább, hogy íkúból sem, pedig én úgy szoktam megcsinálni a házifeladatot. Most vettem homeopatás bogyót, ha ez sem segít, veszek tízszer annyiért a lényegretörő nevű More Milk kapszulából. Amúgy nem értem, feladom, tegnap éjfélkor sajgó fejfájással keltem az aktuális szeánszhoz, duzzogva lerogytam a lenti gép elé, hogy nem érdekel, majd reggelre a kórházra összeszedem magam, erre kijött belőlem 70g. Talán az epres, alkoholmentes Holsten miatt, remélem, hogy igen, mert az nagyon bejön ízre. végigkóstoltam ugyanis mostanában az itthon kapható nonalc sörkínálat java részét a szoptatásra hivatkozva, és ez a Holsten¹ sorozat (mangó, eper, alma ízesítéssel, meg van citromos is, de attól még én is visszarettentem) a kedvencem, kicsit ugyan hígítószaguk van, de ízre jók.

Zorcsi ma reggel talajtorna-gyakorlatokat tartott, amikor beértem, ez nem lepett meg, hidegfront van, a hasamban is mindig ezt csinálta ilyenkor, születni is hidegfrontra született. Szóval kis híján lerúgta a fél fülét, sajna pont nem sikerült lekapni géppel, aztán kicsit a csípője fölé emelve kinyújtott lábait elaludt. És este még mindig úgy volt. Ezt a hajlékonyságot egyébként az apjától örökölte, akire amúgy kissé féltékeny vagyok, meg az összes nővérekre is, mert ha ők rakják be a kezüket a ketrecbe, Zé nem csinál semmi furcsát, de ha én, rögtön ugrálni kezd az EKG-ja, és leesik a véroxiénje, megnyugtató anyai érintés, na persze. Remélem, ez csak azt jelenti, hogy "szia, anya", nem pedig azt, hogy "hagyjál már". És egyébként elmondtam neki, hogy még alig született meg, és már napi 700-900 látogatója van a blogjának, de arisztokratikus távolságtartással úgy tett, mint akit ez nem lep meg különösebben.



¹ Amit ma be is raktam a fagyasztóba, Holsten freeze, ehhe, pun intended.

Tegnap reggel kiborultam a kórházban, de asszem, egy héten egyszer ilyet is szabad nekem, amíg az intenzíven van a gyerek.

Azzal kezdődött, hogy szólt a konyhásnéni, hogy már nyolcvanat eszik Zoárd naponta, kapjam össze magam (kedvesen szólt), és nekem napi két kórházi fejésből (csak azt adják oda nyersen, csak arról hiszik el nekem, hogy steril) egyszerűen nincs annyi tejem. Namármost én tudom, hogy nem tragédia, ha részben tápszert kap, de ezt az egy dolgot tudom pillanatnyilag tenni érte, meg pelenkát venni, de a kétheti egy csomag pelenka megvásárlása nem meríti ki a gondoskodási ösztöneimet, szóval ez megalapozta a napom.

Aztán fent szóltak, hogy visszakerül SiPAP-ra (ez ilyen sajátlégzés-könnyítő gép), és ettől rögtön felment a vérnyomásom, borzasztó durva, milyen hatással van a hangulatomra, ha a legkisebb baja van a gyereknek (amikor először beveri a lábát, azt onnan lehet majd tudni, hogy ilyen tragikus hangvételű verseket kezdek majd posztolni, mivel a fájdalmamat képtelen leszek majd saját szavakba önteni majd valószínűleg). Most kötik rá a csöveket a gyerekre, tette hozzá a doktornő, várjak, majd szólnak, mikor mehetek. Egy órán keresztül nem szóltak, úgyhogy mesmeg becsöngettem, mire kijött a pattogós nővér, és azt mondta, "látogatási időben kell jönni, anyuka". Na ekkor buktam ki, és kezdtem el hisztizni neki. Valamikor a közepén a normális hangomon beleszőttem, hogy "elnézést, kicsit ki vagyok borulva", de azért folytattam, mert biztos jót tesz, ha nem fojtom el, mennyire utálom ezt az egész kórházasdit (amúgy meg a nővérek és orvosok java része sokkal kedvesebb a PIC-en, mint bárhol máshol a kórházban). Lényeg az, hogy be lettem engedve, gyerek nagyon morcos arcot vágott a gumival arcára erősített cső alatt, de amúgy jól volt, kapott sapkát, 97-100 a véroxigénje, gömbölyödik a kis válla, meg virslik a lábujjai, van már vádlija, a nővérrel meg este kiemelten kedvesek voltunk egymáshoz (én tőle kérdeztem meg, hogy van a gyerek, ő meg azt mondta, hogy biztos jót tesz neki, ha fogdosom).

Meg a sötétszemű doktornő leült, és elmagyarázta nekem, hogy hegymászózik a gyerek (nem ezzel a hasonlattal mondta, szerintem ő nem hegymászó), szóval ő is úgy akklimatizálódik, hogy mindig csak egy picit hosszabb időre megy fel a következő táborba, aztán vissza, az alaptábort (a lélegeztetőgépet) mindenesetre úgy tűnik, stabilan maga mögött hagyta, és ne boruljak ki, majd szólnak, ha okom lesz rá.

Az van, hogy most rohanó világunkban érzem magam, mert azért nem szaladt fogdosni a fiúm mindig, amikor még a hasamat rugdosta a gyerek, mert hogy lesz még erre elég időnk, aztán nem lett, meg olyan is volt, hogy a fiúm és a telkis szülésznő kórusban nyugtatgattak, hogy nemcsak az orvosnak telefonálni lesz elég időm az első fájástól, de nyugodtan kilakkozhatom a körmömet, kiolvashatok egy fél könyvet és megtanulhatok makramézni, mielőtt elindulunk a kórházba, erre kiderült, hogy én olyan két óra alatt szülő nő vagyok, az orvos alig ért be, aztán most meg azt mondta a fiúm, hogy lesz elég időm a tejszaporítással kísérletezgetni, mert az ilyen kicsik csak 8-16 grammot kapnak naponta, erre fel az enyém most már 64-et, és emelik. Ezek után nem csodálkozom, ha két nap múlva egy nővel állít be a fiam, vagy mittudomén.

Egyébként ma levették a gépről, és teljesen jó a véroxigénje, továbbá tájékoztattak, hogy a könnyebb csövet, amit a légzést segítendő tixóztak az orrára (az a különbség, hogy ez nem megy olyan mélyre, és ebből neki kell kiszívnia az oxigént) megfogta, és kirántotta az orrából az én ügyes nagyfiam (mesélem a fiúmnak, kérdezi, azért visszarakták-e, mondom, hogy hát persze, mire ő, hát, ez nem egy Waldorf-PIC). Mindenesetre átcelluxozták a zsinórt az arca közepére (úgy nehezebb elérnie), és ettől mindig bandzsítania kell mostanában (de jól áll neki).

Én meg nagyjából hulla vagyok, reggel-este megyek gyereket simogatni és fejni a kórházba (kényszerűségből kezdem megtanulni a zegzugos tizenkettedik kerületet, stromfeld aurél meg alma utca, ilyenek), napközben meg két fejés között vagy a munkahelyi dolgokat csinálom (becsületbeli ügy), vagy a július végéig (merthogy akkor még bőven lesz időm, egy egész hónap rákészülni a szülésre, ehhe, ehhe) beosztott könyveket fordítom (ez is becsületbeli, mert égre-földre megígértem mindkét helyen, hogy nem fog a munka a terhességemmel interferálni) és időközben az elkövetkezendő két hétben át is kéne költöztetnem a cuccaimat is ide, ahol lakom. Mondjuk nekem ezek jó dolgok, mert egyébként képes lennék egész nap a gyerek fotóit nézegetni meghatottan, és egy idő után moha borítaná el az agyamat, így viszont hálistennek nem érek rá lelkizni meg feleslegesen aggódni, meg úgy általában, nem érek rá (utalnék itt az összes, sajnálatosan megválaszolatlanul maradt kommentjére ennek a blognak).

Hát az van, hogy nem lenne belőlem túl jó haditudósító. Az volt ugyanis, hogy amikor este bementem a gyerekhez, hálistennek éppen kifelé nézősre volt fektetve, és nyitogatta a kis szemét, úgyhogy mondtam neki, hogy Zoárd, én vagyok az anyád, ő meg erre határozottan rám fókuszált (ez még olyan három másodperces projekt nála), majd odanyúlt az oxigénes csőért (hivatalos nevén tubus), és elkezdte kirángatni az orrából, mint aki azt válaszolja, jól van anya, ezt még kiveszem, és mehetünk. Az én mínusz (legalább) kéthónapos gyermekem. Én meg ahelyett, hogy lekameráztam volna, hívtam a nővért, hogy csináljon valamit, a nővér bebugyolálta a jobb karját (ezt még egyszer eljátszottuk, mert öt percen belül szabadult az elszánt razbojnyik), én pedig megbeszéltem vele, hogy holnap úgyis kiveszi a csövet doktornő. És akkor játszottunk, fél kézzel fogdostam, másikkal a fiúmnak fotóztam Zoárd ötezer pofácskáját, komoly műsort lenyomott ugyanis, ami ahhoz képest, hogy reggel még a nyálbuborék volt a legnagyobb kunsztja, nagyon komoly fejlődés (bár én már reggel is nagyon büszke voltam rá). Eképzelhető, hogy nem is egy agysebész lesz belőle, hanem rögtön kettő.

Ma délben azzal fogadtak, hogy Dani anyuka, miért nem hozott a gyereknek tejet? Úgyhogy mondtam, hogy de hát én hoztam előző este húsz millit, erre tájékoztattak, hogy azt már megette. Roppant büszkén mentem el fejni. A gyerek legújabb kedvenc elfoglaltsága egyébként ez a nyújtózkodás-dolog, amit teljes beleéléssel csinál, emelgeti hozzá a lábait és a karjait, és ma egy akkorát ásított közben, hogy majd' kiesett a száján. A fiúm szerint így próbál nőni.

Ja, és mindig cuppogni kezd, amikor fogdosom, szóval lehet, hogy tudja, hogy én vagyok a tehén.

Ma az volt, hogy a gyerek orvosa (egyébként egy tök szimpatikus doktornőt fogtunk ki, a neten is fent van, nagy kengurupárti), aki eddig mindig azt mondta, hogy most jól van a Zoárd, de készüljek fel, hogy még bármi lehet, most azt mondta, hogy nem lesz ennek a gyereknek semmi baja, merthogy jól fogadja az anyatejet, lélegzik, és talán holnaputánra lekerül a gépről is, csak valami könnyedebb módon segítik a légzését. De ha nem holnaputánra, nekem az se baj, csak ne legyen hosszútávon semmi baja. Mindenesetre a vállát már tartja valamennyire alvás közben, és igaziakat nyújtózkodott ma, úgy, hogy a feje fölé emelte a karját, és kidüllesztette a mellkasát, és egyébként megfogta a fülét is, úgyhogy szerintem Nobel-díjas kaliber lesz, ha megnő, de minimum agysebész.

Én viszont az az anya leszek, aki az agysebész fiától azt kérdezgeti majd, hogy de ugye alaposan megmosta azt az agyat, mielőtt hozzányúlt. Kezd egy kicsit eluralkodni rajtam ez a sterilizálás-dolog, ha nem figyelek, könyékkel nyitom a kilincset, és úgy szedem szét / rakom össze a fejőgépet öt másodperc alatt, mint a sorkatonák a kalasnyikovot a filmeken, csak ők asszem nem főzik ki utána.

Egyébként meg, bár még mindig fáj a farkcsontom, de hálistennek sikerült kidolgoznom egy technikát, amivel az elfoglalt fiúm nélkül is eljutok a kórházba a saját autón. Az üléstámlát hátradöntöm, és csípőmet megemelve, nagyrészt a hátamon és a combomon kifeszítve magam vezetek, ami hülyén néz ki, de így legalább megy. Más újság pillanatnyilag nincs, ja,van még a spooky fejősszoba az alagsorban, de arról majd később.

Vettünk a gyereknek egy hűtőt, elvégre ma egy hetes. Amúgy nagyon csinos, ma már, most először, kifejezetten emberformája volt, ádáz arccal aludt, mint a fiúm szokott, és amikor rátettem a kezem, belesimult a mellkasával a tenyerembe. Tegnap egyébként majdnem megijedtem, hogy rossz anya vagyok, de aztán kiderült, hogy csak azért esett le a gyerek oxigénszintje, amikor simogattam, mert csikis, határozottabban kell őt fogdosni. De most tényleg szép gyerek, és szépeket is mondanak róla, hogy nyom nélkül gyógyult a tüdővérzésből, jó a röntgenje, és egyre több levegőt vesz magától. Tegnap, amikor figyeltem, majdnem átfordult hasból hanyattba (szerintem meg akart minket nézni magának), de útban volt a karja, ezért csak keresztbefekvősre sikerült magát tolnia (mínusz két és fél hónaposan!).

Ja, hűtő meg azért kellett, mert a réginek gyenge a fagyasztója, és az anyatejet erősen kell fagyasztani (merthogy az is van nekem). Otthon most mindent elborítanak a sterilizálók (van egy mikrós, van egy elektromos, van backup oldat áramszünet esetére, és a forralásos módszerrel is megismerkedtem) és a fejők (kézi avent, elektromos medela, az avent hatékonyabb, de leszakad tőle a kezem), és sikerült elérnem azt a tudatállapotot, hogy ha meglátok egy szendvicset a fiúm kezében, akkor vissza kell tartanom magam, nehogy kirántsam a kezéből és kifőzzem. Lényeg az, hogy a gyerek már napi négyszer 3 g anyatejet kap, ami egészen emberes mennyiség, bacija nincs, továbbra is rejtély, mitől született meg.

Zoárd enyhén sárga, és bevérzett a tüdeje kicsit, kap majd vérátömlesztést. Amúgy nagyon aranyos pofácskákat vág, bár mostanában nem boldog. Én váltva fejek kézzel és géppel, a fiúm eközben az Állattartási technikák c. könyvéből recitál passzusokat ("a tehén laktációja hét perc. A zavartalan laktáció érdekében kerüljük, hogy a tehenet kellemetlen inger érje (például rugdosás)"). Aggódom az ötnapos malacért, azt hiszem, mostantól folyamatosan aggódhatok majd valamiért.

Az ott a mi kezünk.

A neve úgy lett Zoárdnak amúgy, hogy ugye a Dániel nekem gyermekkori projektem, mármint, hogy ha fiam lesz, Dani lesz, de erről az utóbbi időben letettem, mert túl gyakori mostanában. Viszont miután végre kiesett belőlem Zé, az orvos megkérdezte, hogy akkor mi a neve, amivel nagyon megkonfúzált, egyrészt mivel egészen odáig csúnya dolgokat üvöltött az arcomba, miközben a hasamat dagasztotta (még mindig véraláfutásos), minek következtében mentálisan stabilan az ellenségkép kategóriámban kapott helyet, másrészt akkor még kikértem magamnak, hogy nekem megszületett a gyerekem, én szeptemberben, esetleg augusztusban szülök, pont. Császárral. Viszont ekkor a fiúm elkezdte mondani az ötletét, hogy nem lesz neve, úgyhogy én meg gyorsan rávágtam, hogy Dani, mert ha van neve, akkor ugye már nem történhet vele komoly baj (ehhez fűzném hozzá, hogy ugye az ikrek hardcore racionális beállítottságúnak számít, ehhez képest nincs, amit meg ne csináltam volna babonából a gyerekért, és az L. is elkezdte mondani, amikor felhívott telefonon, hogy keresztbetette az izéket az asztalán, meg páratlan IP-címet osztott ki a...de itt leállítottam, mert a gátsebem miatt nem kellemes nevetni, ugyanakkor nagyon hálás voltam).

A Kiliánt ne kérdezze senki, az átmeneti elmezavar, megláttam pár hete, azóta nem tudok tőle szabadulni, még a google is a Wikipedia K betűs oldalát dobja ki, amikor "magyar utónevek"-re keresek. A jelentése szerzetes, ami tök jól passzolt volna ahhoz, hogy Szűznek készült, mint az apja (ehhez képest ikrek lett vízöntő aszcendenssel, mint az anyja, csak a szaturnusza van a szűzben, szóval olyan kis ödipális típusú lesz). Amúgy meg rákerestem, Cillian Murphy helyes srác, és Zoárd is lehet még sötét hajú, kék szemű genetikailag.

A születési súlya amúgy 1240 g, hossza 37 cm, szóval a harmincadik születésnapomra, ami ma van, kaptam egy fél gyereket, majd a fiúméra megkapjuk a másik felét, bár inkább lett volna övé az egész.

Ezt azért még meg fogom beszélni Zoárddal, majd ha kikerül az inkubátorból és képes lesz az egyenletes légzésen kívül másra is koncentrálni, hogy nekem elég, ha csak egy kicsit rossz, és hogy hogy is van ez a kompromisszumos dolog.

Naszóval az volt kedden, hogy végig bent voltam a munkahelyemen, nem volt semmi bajom, utána elmentem fodrászhoz, ott sem volt semmi bajom, otthon megírtam az egyik kiadónak azt a kis rövidet, még mindig semmi bajom, utána beültem a kádba, egyszer csak kiömlött belőlem egy hektó vér (valszeg olyan egy deci körül), és két plusz fél órával később megszületett Apjaneve Dániel Kilián, bár nagyon nem akartam.

Azt a két plusz fél órát azzaltöltöttük, hogy bementünk a kórházba (a Jánosba, mert ott dolgozik a terhesgondozó orvosom, az volt a legközelebb, illetve jobban fel vannak ott készülve az extrém dolgokra, mint a Telkiben), ott elintéztük a papírmunkát, többen belém nyúlkáltak, megpróbálták megállítani a szülést (mármint nem visszanyomták belém a gyereket, hanem kaptam valami infúziót), közben a fiúm hegymászó-történetekkel szórakoztatott, aztán, amikor úgy negyven perc alatt épphogycsakról teljesen kinyílt a méhszájam, még kértek, hogy ne nyomjak picit, mindjárt itt az orvos, majd a tényleges szülést (burokrepesztés+kitolás) tizenöt perc alatt lezavartuk, ebben sokat segített, hogy ketten üvöltöttek az arcomba, hogy nyomjak már, mert koraszülött és nem kap levegőt és baja lesz. Egyébként nagy szerencse, hogy csak tizenöt perc volt, többet nem bírtam volna ki, és igen, tisztában vagyok vele, hogy mások órákig vagy napokig vajúdnak és én nagyon olcsón megúsztam, de ezt akkor is be kellene tiltani.

A gyerek hálistennek jól van, amennyire lehet, terheskönyv szerint amúgy 26-27 hetes volt, szerintem 28, fejlettsége alapján 29-30, hálistennek előrerohant. Pillanatnyilag lélegeztetőgépen van, de stabil, és ha nem kap el valami fertőzést, akkor teljesen szabályos gyerek lesz majd belőle. Az elkövetkezendő másfél hónapban a kórházban fog lakni egy dobozban, de mehetek hozzá minden nap, és vinnem kell neki anyatejet is (ma megtanultunk sterilizálni és fejni, a fiúm nagyszerűen szórakozik azzal, hogy múúúú-zik nekem közben).

Hálistennek én is jól vagyok, bár a járásom egy megfontolt, csipőficamos félszegúszó-halét idézi mert eltört a farokcsonton (vagy elrepedt, vagy csak szétesett, ez három különböző orvos szakvéleménye, mindenesetre egyrészt alátámasztja azt, hogy a guggoló pozíciójú szülést a leghülyébb ötlet a farokcsonton egyensúlyozva véghezvinni, másrészt tudom, hogy az én esetemben speckó tényleg sürgős volt a dolog, és nem értünk rá  közben az én testi-lelki egyensúlyommal foglalkozni), meg fáj a gátsebem, amit egyébként akció közben észre sem vettem, hogy megmetszettek rajtam, mert meg akartam halni.

Az meg rejtély, hogy miért jött ki Zoárd, példamutató értékekkel rendelkező terhes voltam, nem fájt semmim, mint kiderült, nem volt semmi fertőzésem, és ha még valaki megkérdezi, hogy nem a fürdés miatt-e, azt megütöm.