kicsi malac

Holnap megpróbálom levideózni a pusziosztó Mucit, de tényleg szédelgő, ahogy megírtam. A plüssök mindig kapnak puszit (bár az apjánál másodszorra már azt mondja, hogy nem, ott biztos férfiasabb a légkör), a múltkor azon is rajtakaptam, hogy a papucsomat puszilgatja, de az a legédesebb, amikor végre kikönyörgöm, hogy nekem is, akkor igazi szívtipróként a két kis kezébe veszi az arcom, mélyen a szemembe néz (némileg bebandzsítva), majd nyom egy nagy cuppanósat a számra. El kell olvadni.

Tegnap egyébként eltűnt, éppen mosogattam, mögöttem molyolt, és egyszer csak megfordulva azt látom, hogy sehol nincs, de ráadásul szólongatásra sem pingetett vissza, komolyan, a levegő belém szakadt. Gyorsan leellenőriztem a lépcsők alját, szerncsére nem volt leesve, aztán felmentem, gyerekszoba üres, de végül megtaláltam. Az történt, hogy felsettenkedett a lépcsőn (naponta többször felmegyünk, sose akar leesni, de azért egyedül, hátvéd nélkül nem szoktam engedni), az ágyamnak a zsinórja segítségével a szélére húzta a notebookot, óvatosan leemelte, felnyitotta, és éppen egy gmail chatet írt az egyik ismerősömnek, azért volt olyan csendben. Eszem megáll, azt hiszem, erről még elbeszélgetünk, hogy a mi családunkban nem hordjuk egymás bugyiját (pelenkáját), és nem használjuk egymás gmai accountját (gyorsan regisztráltam is neki a saját nevére, meg írtam levelet, meg minden).

Amúgy meg beszélget keményen, van egy új szó, a bi, de hogy ez mi lehet, arról fogalmam sincs. Meg a múltkor az ajtónak magyarázta, hogy bögre, elem, tök érthetően, de ezen valószínűleg valami mást érthetett, mint én szoktam. Viszont ha már bögre, az a kedvenc szórakozása, hogy lenyúlja az üres kávés- vagy teásbögréimet a kanállal, és eljátssza velük a kanállal evést, iszonyatosan cuki. Meg lassan már villáztatni is fogom, mert azt is érti, legalábbis a légvillázást. És társaságban mindent utánoz, a múltkor például a gyerekszobában pizzáztunk, ott is teljes természetességgel beült közénk a saját kis pizzacsücskével és társalgott velünk, meg imitálta alie-t, ahogy a falra ragasztgatta a csillagot. Szóval továbbra is ő a világmuci, csak én nem érek rá, mert munka, társadalmi élet, a gyerekkel meg inkább játszom, mint hogy blogoljak róla, de azért majd igyekszem.

Ez nem igazi bejegyzés, de muszáj leírnom, mielőtt elfelejtem.

A körülményekhez tartozik, hogy a Muci imádja a textilpelusait, azokkal alszik, és ha talál egyet, vagy ráfekszik és hozzábújik, vagy a nyakába veszi hátulról, mint a díjbirkózók a törölközőjüket, és úgy folytatja útját. Vagy mindkettő.

A Muci ugye az ünnepek tiszteletére megtanulta a fiókokat húzogatni, és nem is kispályás, ma már a komódfiókokat is simán kezelte, amikbe három Muci is beleférne, ha ügyesen belegyömködnénk őket (most álljunk meg egy pillanatra, és elhomályosuló tekintettel képzeljük el három Muci cukiságfaktorát, én legalábbis ezt teszem). A középsőben a zoknijaimat és a harisnyáimat tartom, na azt kezdte kipakolni a Don, módszeresen: zokni kivesz, alaposan megnéz, hátradob, nyúl a következőért. Én meg őt figyeltem, hogy mikor unja meg, és kezdhetek visszapakolni, és akkor egyszer csak kihúzta a fél pár fekete necc-combfixemet, elragadtatva azt mondta, hogy "ó! jaj!", majd egy elegáns mozdulattal a nyakába kanyarította, és odament a tükörhöz, hogy te-te-tézzen a másik (hasonlóan öltözött) babával.

Nincsen ennél az enyémnél viccesebb gyerek.

Ebben a bejegyzésben is lesz videó, meg sok evés, karácsony alkalmából.

Elolvasom »

Ebben a fejezetben a Muci több szempontból is tanúságot tesz kiemelkedő bölcsességéről, a korához képest különösen, a végén lévő videóban pedig elbújik, de szerencsére meglesz.

Elolvasom »

Indításnak a legjobb karácsonyi dologról nem a legjobb fotó, de amikor igazán édes, akkor mindig elrontom, vagy nincs kéznél a gép:

A többi csak felesleges csacsogás, de azért megírom.

Elolvasom »

Azért jó videókat csinálni a gyerekről, mert visszanézve eszembe jut minden, amit elfelejtettem megírni róla.

Elolvasom »

A Muci meg van arról győződve, hogy ő már olyan felnőttféle. A nagyfiúkkal akar játszani, igazi számítógépen számítógépezni, és igazi szerszámokkal igazából megszerelni a dolgokat (a csúcs az volt, amikor a szájában egy keresztbeálló cédével, egyik kezében egy nagy csavarral, a másikban pedig egy csavarkulccsal piszkálta elmélyülten a radiátort). Továbbá úgy gondolja, hogy ő már tud egyedül enni. Én nagyon szeretem őt, ezért néha hagyom egyedül enni, de be kell valljam, hogy ez az egy olyan helyzet van, amikor még az én elfogult anyai tekintetem szerint sem a legvonzóbb oldalát mutatja a Muci, és a legszívesebben a kertben etetném, hogy utána egy slaggal tisztíthassam le őt és a környezetét, pedig ő még nem is olyan vészes. Mindenesetre nagyon, nagyon várom már, hogy mittudomén, szalámiskenyeret adhassak neki vacsorára, vagy ilyesmi.

Szóval az anyaság sötét oldala (amikor nem videózok,nincs ilyen csend, mert általában énekelek valamit a dednek, hogy eltereljem a figyelmemet a szörnyű valóságról, illetve egy pszichológus biztos képes lenne ebből valami rejtett bosszúmotívumot is kihozni, de ettől a blog olvasóit inkább megkíméltem, meg magamat is attól, hogy helyettem mindenki a Mucit sajnálja):

Kezdeném a közérdekű információval: addiktív blog, nagyon rossz hatással van a munkamorálomra.

Na szóval, a Muci társadalmi élete és határidőnaplója nagyon tele volt az elmúlt napokban, és akkor a hétvége még csak most kezdődik.

Ma végül négykor kezdődött a Mikulásünnep, vagyis ideális étkezések közti időpontban, és ráadásul helyileg olyan tíz percre volt tőlünk, legalább rohanni nem kell, gondoltam, egészen addig, amíg a célbaérés időpontja előtt olyan negyven perccel arra nem ébredtem, hogy valahogy hancúrozás közben sikerült elaludnunk (a Mucival, aki ilyenkor nem alszik) az ágyamon egymás-hegyén hátán (a Mucival, aki kizárólag egyedül, néma csendben alszik) cumi és textilpelus nélkül (a Mucival, akinek ezek kötelező kellékek az alváshoz), és egyúttal elaludnom a frissen mosott hajamat is, ami így a fejem bal oldalán derékszögben elállt.

És oké, hogy az út csak tíz perc, de az ajtóból az utcára kijutni kocsival egy másik tíz (pedig most csak a fényképezőért kellett visszarohannom, de a kettős zsiliprendszeren, amelyből az egyik nyitása-zárása manuálisan történik, a másiké meg úm. érzéssel, különben kezdheti az ember előről, nem könnyű kijuttatni az autót), szóval volt úgy harminc percem összekészíteni kettőnket. Ebből az egyik én vagyok, aki sose tudom, mit vegyek fel és mivel, és azt hova tettem, a másik a Don, aki tök gyorsan öltözik, de sajnos én vagyok az anyja, vagyis a ruhaügyi döntéshozó személy az életében, szóval megcsináltam a világ legbénább frizuráját magamnak, hogy ne látsszon tőle a hajam, majd nagyjából tizennyolc perc alatt megpróbáltam eldönteni, mit vegyünk fel, amit aztán két perc alatt fel is vettünk, és mint azt a fényben később megláttam, 1. sikerült a Mucira azt a gatyáját ráadnom, amit már nem mos tisztának látszóra a mosógép (bár ezt lassan mindegyikről el lehet mondani, és az egyik farmerének mindkét térdét szakadtra mászta), 2 bár arra nagyon figyeltem, hogy ne a tépőzáras pelenkázótáskát vigyem magammal, megfeledkeztem az ölbemuci tépőzáras cipőjéről nejlonharisnyaügyileg, remélem, a Calzedoniában egy idő után azért kapok nagybani kedvezményt.

Viszont egyáltalán nem ez a lényeg, hanem hogy a Csucsuka mennyire nem félt. Amíg a többi gyerek télapózott, addig ott ült mellettem egy széken, és néha megjegyezte, hogy vau, meg tapsolt, amikor mások tapsoltak, illetve egy idő után elkezdett kihívóan szemezni a körülöttünk lévő nőkkel, illetve akit elért, azt tapogatta is (amíg észre nem vettem). A télapótól sem félt, csak barátkozni nem akart vele annyira, de a csomagot kegyesen elfogadta. A ceremónia után leraktam husinyuszi húsnyulat, amíg ismerősökkel beszélgettem (szerencsére eddig az összes, önmagát személyesen is azonosító blogolvasómról az derült ki, hogy jó fej, ez nagyon megnyugtató), hogy na akkor adjunk a kötetlen programnak, mire ő vissza se nézve odatepert a négy-öt éves fiúkhoz, és teljes természetességgel beállt közéjük bandázni, azt hittem, megzabálom. Viszont a saját korosztályától és a kisebbektől tényleg tart, tegnap, amikor TZG kisebbikjét dajkáltam egy kicsit, akkor nagyon küzdött benne a féltékenység és a rettegés, végül óvatosan a lábát merte megsimogatni, de nem jött túl közel hozzánk, mert az ilyen babák kiszámíthatatlanok, volt az arcára írva. Tanulság: rögtön egy bátyot kell majd neki szülnöm (a gyerekvállalás tervezgetésében szerencsére cseppet sem fog vissza, hogy nincs egy második gyerekre se időm, se pénzem, se partnerem).

Hazafelé beugrottunk még a boltba is a nap hősével, ami önmagában annyira nem hírértékű, csak mindig elfelejtem megírni, hogy azóta szeret boltba járni, mióta a múlt hónap elejétől nagyfiúsan beültetem a bevásárlókocsi gyerekrészébe. Elképesztő büszkén feszít odafent, csak ügyesen kell vele manőverezni, mert különben bedobálja a polcokról a neki tetsző cuccokat a kocsiba (de ezzel én is így vagyok, szóval nem hibáztatom).