kicsi malac

Ja, és ma beírattam óvodába, egy kicsit izgultam, mert utálom az ilyen intézményeket, és féltem, hogy a Muci is, de először én találkoztam egy anyukával, aki tök aranyos volt, meg kedves és beszélgetett velem, utána meg a Muci egyszer csak elszökött, berohant egy csoportszobába, és leült játszani (sajnos ki kellett hozni, de amíg én papírokat töltögettem, addig ő játszhatott játékokkal, amiket mind szépen vissza is pakolt).

A jele a gomba lesz, ehhez még szoktatnom kell magam (nekem a vitorláshajó volt, annak örültem volna, de a gomba pl. se nem állat, se nem növény, meg ilyenek).

Utólag meginterjúvoltam, hogy hogy tetszett neki az óvoda, akar-e oda járni, mire azt válaszolta, hogy igen, ez ed nadon jó óvoda. Vojtak játékok isz. Autók isz vojtak. Az autóknak ki jehetett nitni az ajtaját. Ész a comagtajtóját isz.

Annyi volt a történet röviden, hogy Muckó már vasárnap gyengélkedett, gondolkoztam is, hogy vendégségezzünk-e vagy ne, de nagyon akart menni (szerinte a rendszergazda kutyájához mentünk vendégségbe), aztán este tíz körültől hajnalig hörgött, én meg ébren izgultam mellette, de mindig, amikor hívtam volna a mentőket, jobban lett egy fél órára. Az ironikus az az egészben, hogy vasárnap ajánlották is azt a gyógyszert, amitől az egész megszűnt volna, még fel is írta orvos ismerős, de annyira nem látszott a Mucin, hogy rosszul lenne (és eddig egyszer volt csak beteg), hogy a második bezárt patika után nem kerestem többet (és most százszor leírom, hogy azonnal ki kell váltani a gyógyszereket).

Hétfő délelőtt azután rögtön küldött minket a kórházba a gyerekorvos, megfigyelésre (engem asszem, nem kellett, én csak kísértem), és a nyuszi nagyon kis gyenge volt. Én hazaszaladtam dolgokért, aközben a nagymamája/apja vigyáztak rá, és amikor visszaértem, akkorra már a Muci mutatta meg nekem az inhalálót, meg hogy hogyan kell használni.

Az éjszakát ezek után megint ébren töltöttem nagyrészt, azt hallgatva, vesz-e mindenki levegőt (egy szintén hörgős, egy éves intézetis kislánnyal voltunk egy szobában), aztán reggel beizzítottam a mobil irodát, meg egyáltalán, kipakoltam rendesen, mert azt mondták, hogy valószínűleg maradnunk kell. A reggeli doktornő egy nagyon csinos, helyes, kedves lány volt, egyébként az éjszakai is, csak annyi a baj az ilyen lányokkal, hogy a Muci minden felszólítást flörtölés kezdeményezésének vesz tőlük, és huncut mosollyal rávágja, hogy nem. A lányok meg türelmesek, sajnos, így egy fél órányi évődésbe telt, hogy megkapják, amit akarnak (hiába mondom mindig, hogy a Muci a határozottságot respektálja). Addigra már megnyugodtam egyébként a betegség felől, így határozottan viccesnek találtam, hogy Muci a kiköpött Don Corleone-hangján (Marlon Brando idősen) utánaszól a csajnak, hogy ne fejejtsd ej becukni az ajtót, amikoj kimész (nem bunkóságból, csak örökölt tőlem egy kis OCD-t, és ez neki fontos, este végig akarta járni a folyosót, és az összes ajtót becsukni), majd felém fordult, és egy nép közé leereszkedő, de azért a fontosabb dolgokra való hivatottság tudatában élő főherceg audiencia utáni hangsúlyával kérdezte tőlem rekedtes, számonkérő hangon a doktornőről, hogy hát ez meg ki volt?.

Később az orr-fül-gégész doktorbácsival, aki nem könyörgött neki hosszan, hanem percek alatt lerendezte vele a dolgait, elismerően közölte, hogy nadon üdesz vojtáj, szerencsére a doktor bácsi ezt nem hallotta, mert éppen a helyes doktornénivel flörtölt.

Amúgy, amikor nem volt éppen rosszul, elég jól elvolt a kórházban, a szobatisztaság sem esett vissza, sőt, amikor mondtam, hogy szóljon, ha pisilni kell, mert edényben kéne pisilni a doktornéninek (az igazat megvallva, kábé hússzor szóltam neki ebben a témában), akkor mindig azt válaszolta, hogy jó, ana, szójok, te moszt dojgozzá, és tényleg szólt, és ügyesen belepisilt az edénybe.

Aztán hazaengedték, éjszakára adtam neki kúpot, leginkább anyai rettegés ellen, ügyesen aludt végig az ágyában, sajnos viszont még mindig rekedt, és időnként hisztis, ma reggel például, amikor mondtam neki, hogy nézd, hoztam neked kakaós csigát, akkor azt válaszolta, hogy nem, nem hoztáj, szoha nem hozoj nekem kakaós cigát [a másik kezemre néz] és bajackot szem hoztáj!

Na de az a lényeg, hogy mindjárt meggyógyul.

A kórházban aludtunk, mert Muci kruppos, alig pár méterre vagyunk attól a résztől, ahol a PIC volt, este Anna néni is itt járt saját gyerekkel (maga volt az az anyuka, aki mindig olyan csinosnak tetszett lenni, ah), de ami a lényeg, Mucinak pillanatnyilag a legnagyobb baja, hogy nem hoztam neki kék kubut (csak sárgát, narancssárgát és pirosat, továbbá bodzaszörpöt két szívószállal, az apja meg behozta neki a verdás kulacsát).

Sajnos csak a meglehetősen hosszú vers közepén döbbentem rá, hogy mégsem mindig ez az utolsó sor, amit a felnőtt gyerek tud belőle, és akkor kezdtem el felvenni. Azért van ágyban, mert új ágyat kapott (hogy ki tudjon belőle mászni, ha vécére kell menni), és egész nap azt gyakorolta, hogy fog lefeküdni, aludni és felkelni, hogy este már flottul menjen. Úgy gondolom, hogy most, hogy vécébe pisil, ismeri a verdákat, meg tud szerelni egy transzportert és kivülről fújja Szutyejev és a magyar klasszikusok munkásságát, megfelelő kulturális háttérrel fogja kezdeni az óvodát.

(Igen, én meg felfejlődtem beszédhibás, enyhén kínos szavalatokat netre felpakoló anyukává).

Nem akarom elkiabálni, de tegnap este hat és hét között a Muci láthatóan eldöntötte, hogy szobatiszta lesz.

Az előzmények: nyár eleje óta próbálkozom nála, egész biliarzenálja van, sokat beszéltünk arról, hogy a nagyfiúk nem hordanak pelenkát és a bilibe pisilnek und kakilnak, de ha nem adtam rá pelenkát, akkor balesetek történtek (ugyanakkor mivel kipisilt az erkélyre vagy belepisilt a dömperbe, tudni lehetett, hogy képes lenne irányítani ezt a dolgot, ha akarná, csak nem akarja). Az apjánál egyszer pisilt a bilibe az agyonitatás, eszközön ültetés és hasböködés módszerével, valamikor két hete.

Az elmúlt két napban pucér seggel rohangált, én pedig felmosogattam utána a dolgokat, aztán estefelé megint megbeszéltük, hogy anyának nincs kedve takarítani, mennyire szomorú a bili, hogy SENKI nem pisil bele, és belengettem, hogy ha esetleg mégis belepisil, akkor kap békás gumicukrot. Utána leültem dolgozni, és egyszer csak hallom, hogy Mucika közli velem, miszerint ő most belepisil és belekakil a bilibe, erre bólogattam, hogy persze-persze (játékból gyakran csinált már ilyet eredmény nélkül), de utána tényleg állta a szavát.

Az ezt követő jelenetet egy nagyobb nemzeti ünnepséghez tudnám hasonlítani, békás gumicukrokkal. A külső szemlélő számára egyértelmű lett volna, hogy valamelyikünk minimum egy emberfeletti hőstettet hajtott végre. Utána viszont végigkérdezte az összes ismerősünkről, a plüssállatait is beleértve, hogy ők is bilibe/vécébe pisilnek-e, és láthatóan megdöbbentette, hogy igen, ezen elment egy kicsit gondolkozni.

Ma már nem is volt baleset, szépen intézte a dolgát az eszközbe, sőt, amikor el kellett mennünk a boltba, végig visszatartotta, és hazaérve letépte magáról a pelenkát, majd rohant a bilihez.

Ami a jutalmazást illeti, ma délben megkérdezte tőlem, hogy én kapok-e békás gumicukrot, ha a vécébe pisilek, amit remek alkalomnak találtam arra, hogy felvilágosítsam a korral járó kötelességekről és felelősségről, arról, hogy én nem kapok békát, de még így, külön jutalom nélkül is a vécébe pisilek, mert meghozom ezt az áldozatot a civilizált életvitelért. Mucika ezen is elgondolkozott egy kicsit, majd összegezte magában a hallottakat, és a következtetéseket levonva közölte velem, hogy nem baj, ana, majd én adok neked az én békámbój, ha üdeszen a vécébe piszijsz.

Mondjuk nem mindig ilyen aranyos, van, amikor pimasz is, de sajnos még a pimaszságot is aranyosan csinálja. Ma ültünk az asztalánál és ebédeltünk, én közben valami proofreadinget néztem át, és gépiesen mondogattam neki, hogy ne szórja már szét a rizst. Amikor Muci ezt megunta, visszaszólt, hogy ana, nugodjál máj meg, mire felkaptam a fejem és csúnyán néztem, mert felnőttekkel nem szemtelenkedünk. De még mielőtt ezt megfogalmazhattam volna, Machiavelli Mini arcán először riadalom futott át, mert rádöbbent, hogy ezzel kicsit elvetette a sulykot, majd széles, lefegyverző vigyor terült el rajta, és behízelgően hozzátette: mondta kisjéce. (Van ugye az a Szutyejev mese a kispipiről és a kisrécéről, amiben mindig mond valamelyik valamit, és ezt gyakran elmeséli, meg tovább is fejlesztette más sztorivonalakra).

Biztos nem a legjobb pedagógiai módszer, de muszáj összepuszilgatni, amikor ilyen gyorsan kapcsol meg vicces meg aranyos.

(A dackorszak olyanokban merül ki, hogy amikor a délutáni alvás után levettem róla a pelust, azt mondta, adjam rá vissza, akkor elmagyaráztam neki, hogy mi már nagyok vagyunk, anyán sem pelus van, hanem bugyi, és megmutattam, hogy látod, szép kék bugyi, mire toporzékolva azt válaszolta, hogy nincen!!! nem kék, pijos!!!, és ez akkora lükeség volt, hogy a következő pillanatban ő is elröhögte magát, pelenka feledve).

Ja, és ami a tejszínhab a mindennek a tetejébe, az egész napos bilis diadalmenet után este kijelentette, hogy ő már annyira nagyfiú, hogy pedálozni fog a biciklivel, majd felült rá, és pár próbálkozás után tökéletesen pedálozott, amire eddig szintén nem volt hajlandó. Utána mondta, hogy hívjuk fel apát elmondani, és az apjával teljesen koherensen megbeszélték, hogy ki pedálozik, ki pisil bilibe és ki apa kedvenc kisfia, én meg csak az államat szedegetem a padlóról, hogy mikor nőtt fel ennyire.

Ruhákról, képekkel.

Elolvasom »