kicsi malac

Tanítom a gyereket a klasszikusokra, vagyis hát ne szépítsünk a dolgon, Bene Gesserit-nevelést kap, például amikor megijed a porszívótól, mert a porszívó Új Helyen Van, akkor mindig elmondom neki, hogy nem szabad félnie, mert a félelem az elme gyilkosa (a kis halálig érdeklődés hiányában általában nem jutunk el, szerintem azzal meg kell várnom, amíg három éves lesz). Erre ma reggel a szokásos reggeli extázisában (Ana! Szia! Esző! Nem esző! Báguma! Sátán! Hamm-hamm!) amikor észrevette a porszívót, rögtön tudta, hogy az gyítosa! Gyítosa!

Az apjától ugyanakkor a jedi-alapokat is megkapja, például betanulták, hogy amikor az apja hirtelen kinyújtja felé a kezét tenyérrel előre, akkor a Muci röhögve hanyattvágja magát az ágyon, akármilyen messze van tőle. Nekem nem csinálja, állítólag azért, mert nincs velem az Erő. Úgy érzem, a Muci az óvódában vagy nagyon menő gyerek lesz, vagy nagyon meg nem értett gyerek.

És ma lett nekem egy nyilvánosan földön fetrengő gyerekem is, mint a filmekben. Amíg csak sétálni kellett a postára, azt tökre bírta, a mozgólépcsőt is akadály nélkül vette, de az mélyen felháborította, hogy a postán egy helyben kell állni. Amikor nem voltam hajlandó sátánni, vagy felvenni (megint lumbágós vagyok) akkor fogta magát, és hanyattfeküdt duzzogva. Szerencsére nem az az üvöltős fajta, hanem ha haragszik, akkor nem szól egy szót sem és nem hajlandó rám nézni, közben biggyeszt (ezt nagyjából féléves kora óta csinálja). Én rezignáltan tűrtem a dolgot, mert nem igazán volt más választásom, aztán amikor én következtem, a lehető legkecsesebben odahúztam a pulthoz a földön heverő gyereket a kezénél fogva, és megpróbáltam úgy tenni, mintha mi mindig így közlekednénk. Hálistennek a Muci nem haragtartó, úgyhogy amikor dolgunk végeztével (megjegyezném, egy bizonyos Apjaneve Dániel Kilián tértivevényes levele végett kellett postára mennünk, nem miattam) mondtam neki, hogy gyere, séta, akkor vigyorogva felpattant, és jött velem.

Amúgy meg egy röhögős tündérbogyó, csak sorbaállni ne kelljen.

Muci wifebeaterben, én meg még a nagy fogyás előtt.

Azért igazából jó gyerek persze. Egyébként az egyéni tikkem miatt egészen kiskora óta figyelek, hogy ne azt mondjam, amikor leszidom, hogy rossz, hanem azt, hogy rosszat csinált, meg ha leszidom, akkor pár perc múlva mindig megölelgetem, hogy átmenjen az üzenet, miszerint őt azért szeretem, csak a vizet nem az ágyamon. Ezt egyébként meg is tanulta, és mostanában, ha valamelyikünk hisztizik valamiért (például mert vizes az ágya), utána pár perc múlva odajön, azt mondja, hogy hahó, de nagyon kedves hangon, és megölelget meg megpuszilgat. A hahó amúgy mintegy szonárként is szolgál, ha eltávolodunk egymástól, akkor mondogatja, hogy hahó, én meg visszamondogatom, hogy hahó, és akkor tudja, mennyire kujtoroghat el.

És amúgy tényleg nagyon nekemvaló kölyök, olyan Calvin-szerű a Calvin és Hobbesból, különösen, mióta megvan a macskája, és viszi magával motorozni, meg ilyenek, közben beszél hozzá. Amikor nem motorozik, akkor konkrétan gyalog jár, néha seggreesik, akkor azt mondja magának selfcoaching jelleggel, hogy "ájjfő! ájjfő!", és feláll (nem tudom egyébként, kije volt szögedi, én nagyon e-zek, mégis ő-zik). Meg teljesen önellátó, na jó, nem, de kajaidőben mindig odahozza a hűtőből azt, amit enni szeretne, én visszateszem a túró rudit, majd a legálisabb zsákmányt kibontom vagy megmelegítem, és eszünk. És tökre mindent eszik már, amit a felnőttek, csak az egyhelyben maradással akad némi problémánk (vagyis nekem, ő nem tartja ezt problémának), amire az lett a megoldás, hogy ebédidőben szépen sorban leülnek a Maci, a Muci, a Cica és a Tehén, mint az óvodában, a személyzet (ez én vagyok) pedig mindenkit megetet. Lehet, hogy pár év múlva nosztalgiával fogok visszagondolni erre az időszakra, de pillanatnyilag néha elgondolkozom azon, hogy alakulhatott így az életem, hogy a napom fénypontja az, amikor egy plüsstehén szájához emelem a rizottót, és hangosan csámcsogok helyette. Mindenesetre működik a dolog, a Muci a cipőjét is sokkal szívesebben felveszi, ha látja, hogy a tehén is milyen szépen felvette. Kortársnyomás, ezt úgy hívják.

Viszont abszolút kompromisszumkész ő is sok tekintetben, például a növényeket is csak simogatja most már, nem húzkodja ki, és ha meglát egy neki szimpatikus epret az ültetvényen, akkor először rámutat, megkérdezi, hogy be?, és csak a jóváhagyásomat követően fogyasztja el. A fűszernövényeket pedig mindig megszaglássza, és azt mondja, hogy mmmmmMMMMMMmmmm.

Játékot meg akármennyit vehetek neki, a kedvence akkor is az ajtócsukogatás meg a lépcsőzés marad, szerencsére mindkettőből van elég. Továbbá kényszeres rendrakó és takarító, a kiömlött vizeket feltörli, a leszórt rizsszemeket egyenként felszedi és odaadja, ha valamit nem "a helyére" teszek vissza, akkor szemrehányó arckifejezéssel korrigál, a szemeteket kidobja (a bankban az első dolga volt, hogy kivette a kezemből a sorszámomat, összegyűrte, és kidobta a kukába, még szerencse, hogy egyedül voltam), és mániákusan porszívózik, amikor megtalálja.

Beszédben is nagyot ugrott előre, ragozni nem tud ugyan, de van egy csomó igazi szava, meg babanyelve is. Ez néha fárasztó, mert folyékonyan magyaráz valamit hosszú másodpercekig, majd a kérésemre ugyanúgy megismétli, de akkor sem értem, csak elgyötörten mondogatom neki, hogy beszélj rendesen, Mucikám. De abból is látszik, hogy mindent ért, hogy amikor a múltkor letoltam valamiért, akkor elém állt mind a kielncven centijével, és vigyorogva azt mondta nekem, hogy "beszéjjendese! Beszéjjendese!".

Szóval mindent egybevetve igen elégedett vagyok az alakulásával, de azért örülök, hogy sokat alszik.

A Mucit megint megszállta a sátán. Az elmúlt pár napban ügyeket kellett intéznem, például a bankban, ahol ártatlanul pislogott a mellettem lévő székben, amíg az ügyintéző meg nem dicsérte, hogy milyen rendes gyerek, akkor rezzenetlen arccal kihúzott valami prospektust, megnyalta, majd visszatette a helyére. Én természetesen bősz elnézéskérések közepette kidobtam (nem a gyereket, bár felmerült bennem, hogy őt is berakom a papírkosárba, otthon is a szennyesládába helyezem, ha öt perc nyugira van szükségem, annyi kell neki, amíg kimászik), mire az ügyintéző azt mondta, idézem: ne aggódjon, mindenki ezt csinálja. Ezt mindenesetre jó tudni. Utána, amikor elkezdtem aláírni ötezer papírt, Muci úgy érezte, itt az ideje, hogy ő is beszálljon a mulatságba, és többször ellátott kézjegyével egy hosszútávú befektetésekről szóló tájékoztató anyagot.

A postán egyszerűen kisétált mellőlem a mozgólépcső tetejéhez (kicsi, nem túl forgalmas bevásárlóház), szépen levette mindkét szandálját, majd rádobta a mozgólépcsőre, szerencsére a felfelé haladóra. Amikor végeztem, a szomszédos kávézóban ülők végignézhették, ahogy azt magyarázom neki, miközben összeszedem a lábbelijét, hogy amennyiben kirabolják mostanában a bankot, és a dns-e meg a kézírása nyomán eljutnak hozzánk, akkor nem fogok neki alibit szolgáltatni, ha így viselkedik (az az ars poeticám, hogy egyelőre a hangsúly számít, nem az, hogy mit mondok, egyébként is reálisan csak azzal fenyegethetném, hogy nem kap otthon túró rudit, amiből összesen annyit értene meg, hogy túró rudi). Mindeközben Muci térdre rogyva, a két kezét vágyakozóan a magasba emelve, könyörgő, egyben ártatlan tekintettel mondogatta, hogy sátán! sátán!, ami egyébként az én hibám, mert én szoktam mondogatni neki, hogy megszállt téged a sátán, husom, és mostanában úgy döntött, a sátán sokkal kifejezőbb szót a sétára, mint a séta (amit szintén tud).

Ma meg hazajőve először kizárt az erkélyre, de nem kellett bevetnem a B, C, illetve D tervet (lekiabálok a szomszédnak, lemászom valahogy, vagy az epresládával betöröm az ajtó üvegét), mert sikerült rábeszélnem, hogy végül nagy kegyesen kinyissa. Utána térült-fordult, majd büszke arckifejezéssel a kezembe nyomott néhány klaviatúra-billentyűt, amelyekkel kapcsolatban csak igen rövid ideig sikerült abba az illúzióba ringatnom magamat, hogy ezek a kvantumelmélet törvényei szerint a semmiből materializálódtak valahogyan véletlenszerűen, nem pedig a gépparkom részét alkották korábban. Utána csont nélkül felvitte a lépcsőn a macis poharát, amiben, mint kiderült, volt még két korty víz. Ez akkor derült ki, amikor Muci elgondolkozó, kísérletező arckifejezéssel az ágyamra öntötte a teljes tartalmát. Arra azért vigyáztam, miközben közöltem vele az erről alkotott véleményemet, hogy úgy fogalmazzak, "ha a pohár részben tele van", nem úgy, hogy részben üres, nehogy rossz tudatalatti üzeneteket adjak át neki.

Ekkor megnéztem, létezik-e ekkora méretben kényszerzubbony, de sajnos az még piaci rés, ittam egy kávét, majd eljátszottam vele az ördögűző vonatkozó részét úgy, hogy hanyattvágtam az ágyon (nem a vizes részen, bár az tetszett volna a malacnak), kétoldalt lefogtam a karját, majd artikulálatlanul hörögve ugrálni kezdtem mellette a matracon, amitől Muci pattogott, és istentelenül röhögött. Utána tájékoztattam, hogy most kiment belőle a sátán, jól kell viselkednie, és úgy is lett (lehet, hogy írok egy gyermeknevelési szakkönyvet, amihez az első kétszáz vásárló kis többletköltségért 90-es kényszerzubbonyt is kaphat).

Na és ezért van az, hogy nincs időm képeket meg videókat szerkeszteni.

Most csak gyorsan és röviden csepegtetek egy kicsit két videóval, mert nagyon sok gyerekem és munkám van, és a gyerekeimnek állandóan szülinapjuk van, amire tortát kell sütni, meg ilyenek. Immár másodszor.

Elolvasom »