kicsi malac

Holnap megpróbálom levideózni a pusziosztó Mucit, de tényleg szédelgő, ahogy megírtam. A plüssök mindig kapnak puszit (bár az apjánál másodszorra már azt mondja, hogy nem, ott biztos férfiasabb a légkör), a múltkor azon is rajtakaptam, hogy a papucsomat puszilgatja, de az a legédesebb, amikor végre kikönyörgöm, hogy nekem is, akkor igazi szívtipróként a két kis kezébe veszi az arcom, mélyen a szemembe néz (némileg bebandzsítva), majd nyom egy nagy cuppanósat a számra. El kell olvadni.

Tegnap egyébként eltűnt, éppen mosogattam, mögöttem molyolt, és egyszer csak megfordulva azt látom, hogy sehol nincs, de ráadásul szólongatásra sem pingetett vissza, komolyan, a levegő belém szakadt. Gyorsan leellenőriztem a lépcsők alját, szerncsére nem volt leesve, aztán felmentem, gyerekszoba üres, de végül megtaláltam. Az történt, hogy felsettenkedett a lépcsőn (naponta többször felmegyünk, sose akar leesni, de azért egyedül, hátvéd nélkül nem szoktam engedni), az ágyamnak a zsinórja segítségével a szélére húzta a notebookot, óvatosan leemelte, felnyitotta, és éppen egy gmail chatet írt az egyik ismerősömnek, azért volt olyan csendben. Eszem megáll, azt hiszem, erről még elbeszélgetünk, hogy a mi családunkban nem hordjuk egymás bugyiját (pelenkáját), és nem használjuk egymás gmai accountját (gyorsan regisztráltam is neki a saját nevére, meg írtam levelet, meg minden).

Amúgy meg beszélget keményen, van egy új szó, a bi, de hogy ez mi lehet, arról fogalmam sincs. Meg a múltkor az ajtónak magyarázta, hogy bögre, elem, tök érthetően, de ezen valószínűleg valami mást érthetett, mint én szoktam. Viszont ha már bögre, az a kedvenc szórakozása, hogy lenyúlja az üres kávés- vagy teásbögréimet a kanállal, és eljátssza velük a kanállal evést, iszonyatosan cuki. Meg lassan már villáztatni is fogom, mert azt is érti, legalábbis a légvillázást. És társaságban mindent utánoz, a múltkor például a gyerekszobában pizzáztunk, ott is teljes természetességgel beült közénk a saját kis pizzacsücskével és társalgott velünk, meg imitálta alie-t, ahogy a falra ragasztgatta a csillagot. Szóval továbbra is ő a világmuci, csak én nem érek rá, mert munka, társadalmi élet, a gyerekkel meg inkább játszom, mint hogy blogoljak róla, de azért majd igyekszem.

Ez is csak rövid most, de muszáj, mert kapcsolati mérföldkőhöz érkeztünk a Mucival.

Cuppogni már régen megtanítottam, de eddig nem rakta össze, hogy miért, érzelmeit szimpla arconnyalással fejezte ki, én meg nem sürgettem, gondoltam, kivárom, amíg ő is akarja. Erre ma teljesen váratlanul a nyakam köré fonta a két kis karját, és egy cuppanós puszit nyomott az arcomra, majd némi hatásszünet után megismételte a műveletet, hogy kétségem se maradjon a szándékai felől. Késöbb rajtakaptam, hogy a plüssbárányt is megpuszilja (majd a nyakánál fogva felakasztja az ágyrács kacskaringójába, mint egy népdalban, de ezt szerintem csak azért tette, hogy később is megtalálja majd).

A Muci egy pusziszédelgő lett.

Nem akarom én elhanyagolni a Mucit blogilag (amíg nem tud olvasni, addig van itt jó világ), de egyszerűen nincs kapacitásom beformázgatni a képeit, úgyhogy most csak szöveges jelentés.

Elvittem a dévényes terapeutájához állapotfelmérésre, aki azt mondta, ne aggódjak, a Don nagyon hipotón volt, és ezért nem jár még magától, de kapaszkodva tök jó a tartása, a lábával is szépen lép, csak meg kell erősödnie a hátának. És szerinte ha tornáztatnám vagy ő kezelné, azzal többet ártanánk (mert az azért babaszemmel kínzás), mint amennyit segítene, ha mozog eleget, akkor magától is jól lesz. Mivel eddig nagyon lelkiismeretesnek ismertem meg, hiszek neki. A Muci eközben gyorsan végigment az ottani játékokon, majd boldogan talált két mobiltelefont, amiket elvettem tőle, ekkor viszont rávetette magát a kazettásmagnóra, és nem túlzok, fél perc alatt megtanulta rajta, hogyan kell kivenni a kazettát, visszatenni, elindítani, megállítani.

2010 egyébként a fogak éve nálunk, nekem jön a második bölcsességes, a Mucinak meg láthatóan kijött a bal alsó négyes, illetve a jobb alsó hármas, tekintélyes méretű nyáladzás kíséretében. A darabos kaját viszont azóta is kiköpködi, ha nem töpörtyű vagy pörkölt.

Ha már kaja, elmondom a fényképeket, amiket azóta sem volt időm beszerkeszteni. Agnus itt volt 31-én, akkor fotózkodtunk, az egyiken a Don agnus mellett áll, és tulajdonosi mozdulattal nyugtatta a térdén a kezét, ilyen hipercool pózban, azt majd fel is teszem, miután levágtam róla agnus nem publikus részeit.

Meg volt olyan, hogy ketten könyörögtünk a Mucinak, hogy esdekeljen éhező kisgyerek módjára a zsíroskenyérért, amit egészen addig a pillanatig magától csinált, amíg elő nem került a fényképezőgép. Mindezt azután, hogy megette, illetve megetette velünk az agnustól kapott doboz csokis keksz felét (a másik felét széjjelmorzsolta a padlón, illetve belekente a kanapéba, mi így mulatunk szilveszterkor).

És a Muciban még az is tök jó, hogy lehet vele beszélgetni, a visszatérő viccünk például az, hogy rámutat a lámpára, és azt mondja, nem bámpa, vagy bámpa nem, amin nagyon nevetünk, mert ez nagyon vicces, hogy már majdnem be tud csapni. Továbbá olyan komplex, mélyebb megtárgyalnivalóink is vannak, hogy például rázogatja a nagy fikusz köré kerítésként odarakott szárítót, és mondogatja, hogy hoppá (a hoppá azt jelenti, hogy valami mindjárt nagyon le fog esni véletlenül), én meg mondom neki, hogy nem hoppá, gyere ide, Csucsukám, mire Csucsuka az illúzióim eloszlatása végett közli velem, hogy nem-nem dejide, hoppá. Hasonló jellegű konfrontációnk, amikor megkérdezem, hogy kaka történt-e, mire a Don helyesel, hogy kaka, és a javaslatomra, hogy akkor cseréljünk pelenkát, azt válaszolja, nem-nem, és elszalad. Azért cserélünk, mert korlátozó szülő vagyok.

És a lelke is érzékeny, amikor a konyhában sündörög körülöttem, és véletlenül meglököm, akkor jobban teszem, ha azonnal lehajolok hozzá, és bocsánatot kérek tőle, megmagyarázva, hogy nem direkt csináltam, mert különben ország-világra szóló műhisztit rendez a méltatlanul kezelt gyerek (nagyjából fél percig, amíg eszébe nem jut, hogy az alsó fiókot ma még nem pakolta ki). Szóval ügyesen neveljük egymást tisztességes bánásmódra.

Ja, meg a fésülködés. A Muci imádja, ha fésülöm, és közben mondogatom, hogy mennyire szép ez a gyerek, úgyhogy amint teheti, lenyúlja a fésűt, és egyedül fésülködik, lehetőleg elém állva a kis önelégült, füligérő babapofijával, és elvárja, hogy mondogassam, milyen szép ez a gyerek. Egy nárciszt csináltam belőle.

És rászoktattam, hogy ha valamelyikünk véletlenül direkt kiborít egy doboz akármit, azt össze is kell szedni, aminek pillanatnyilag a kétszereplős stádiumában tartunk, vagyis én ülök a földön a dobozzal, a Muci meg szedi a dolgokat, és a kezembe nyomja, hogy tegyem bele. Gyanítom, munkaerő szempontjából nem ez a leghatékonyabb módszer, és engem simán el lehetne bocsátani minimális végkielégítéssel a pakolóiparágban elfoglalt pozíciómból, de olyan jó vele együtt dolgozni valamin.

Az apukájától meg rengeteg (ezres nagyságrend) sok foszforeszkáló csillagot és égitestet kapott az itteni ágya fölé (az ottani fölött már van), pillanatnyilag próbálom kirakni belőlük a főbb csillagképeket, és remélem, nem zavarja meg a sok hold. De majd ezt is elmagyarázom neki.

Ez nem igazi bejegyzés, de muszáj leírnom, mielőtt elfelejtem.

A körülményekhez tartozik, hogy a Muci imádja a textilpelusait, azokkal alszik, és ha talál egyet, vagy ráfekszik és hozzábújik, vagy a nyakába veszi hátulról, mint a díjbirkózók a törölközőjüket, és úgy folytatja útját. Vagy mindkettő.

A Muci ugye az ünnepek tiszteletére megtanulta a fiókokat húzogatni, és nem is kispályás, ma már a komódfiókokat is simán kezelte, amikbe három Muci is beleférne, ha ügyesen belegyömködnénk őket (most álljunk meg egy pillanatra, és elhomályosuló tekintettel képzeljük el három Muci cukiságfaktorát, én legalábbis ezt teszem). A középsőben a zoknijaimat és a harisnyáimat tartom, na azt kezdte kipakolni a Don, módszeresen: zokni kivesz, alaposan megnéz, hátradob, nyúl a következőért. Én meg őt figyeltem, hogy mikor unja meg, és kezdhetek visszapakolni, és akkor egyszer csak kihúzta a fél pár fekete necc-combfixemet, elragadtatva azt mondta, hogy "ó! jaj!", majd egy elegáns mozdulattal a nyakába kanyarította, és odament a tükörhöz, hogy te-te-tézzen a másik (hasonlóan öltözött) babával.

Nincsen ennél az enyémnél viccesebb gyerek.