Tegnap megint csimpánznapot tartottunk, mint mindig, miután a gyerek az apjánál van. Ezt nem igazán értem, mert amennyire meg lehet állapítani, szívesen megy, és jól érzi magát ott, de mégis, miután hazajön, egy napig nem hajlandó leszállni rólam, cipelni kell a kis seggét ide-oda (még rosszalkodni is kézben kell odavinnem a számítógéphez), ha mosogatásra vetemenék, a combomat átkarolva néz rám felfelé elanyátlanodott tekintettel, és csak úgy hajlandó játszani, hogy én mozdulatlanul egy helyben ülök az egyméteres körzetében, mert ha fél métert arrébb megyek, akkor kétségbeesetten rám veti magát. Utána a következő naptól megint a normális, önálló Muci.
Viszont legalább sikerült megtanítanom neki a világ legaranyosabb dolgát. Pár hete ugyanis megszállta az ördög, azaz csak képessé vált a frusztrációra, és ilyenkor csapkodott, meg karmolt (nem csinálta gyakran, vagy erősen, de azért mégis, az ilyesmi nem fér bele az úriemberek közötti protokollba). Ekkor bölcs, türelmes ősanyamódra elkezdtem mutatni neki, hogy nem csapkodás, simi-simi, rajta és a plüssállatokon, ezt két hétig üres, értetlen tekintettel nézte, úgyhogy elmúlt a lelkesedésem, és már csak rutinból mutogattam neki néha. Azután szombaton egyszer csak hallom, hogy memememe (ez azt jelenti, hogy anya, gyere, mutatok valamit), és azt láttam, hogy nagyon óvatosan simogatja a zsiráfot, közben mondogatja kedves hangon, hogy vövövö. Nagyon megdicsértem, és óvatosan kicseréltem a zsiráfot az egyik bárányra a kezében, ami bölcs előrelátásnak bizonyult, mert a Muci annyira megörült annak, hogy már megint milyen ügyes volt, hogy muszáj volt a végén egy kicsit nevetve csapkodnia, persze a báránnyal a kezében. Azt hiszem, ezt hívják mixed signalsnak a plüssállatok szemszögéből.
De azóta rendszeresen csinálja, odajön hozzám, és megsimogat, odamegy a saját zsiráfjához, és megsimogatja, odamegy a krumplikhoz, és azokat is megsimogatja. Egyébként meg természetesen nem csak ilyenekben utánoz, hanem mindenben, ami akkor vicces, amikor például aznap hatodszorra pakolok vissza a konyhapolcra, és ilyenkor már egy kicsit határozottan rakom a helyére a dolgokat, meg morgok is egy kicsit, hogy nem igaz, hogy a kókuszkrém már megint, erre Muci odajön, és mint egy élő karikatúra, felcsapkodja a dolgokat a polcra, és közben az én hangsúlyozásommal mondja, hogy dedededede. És nem érti, hogy mi ebben a vicces (de azért persze örül, hogy megint nevetünk).
Amúgy meg ölelgetni továbbra sem hagyja magát, vinni is csak úgy vihetem, hogy egy kézzel tartom, a másikat lefejti magáról, de azért szokott kárpótolni. Egyrészt úgy kapaszkodik belém, ha rajtam lóg, hogy közben kedvesen cirógatja a nyakam hátul, másrészt megtanult nagy, nyálas puszikat adni, harmadrészt egy csomószor elkapja a kezem, és beletemeti az arcát, közben boldogan sóhajtozik, negyedrészt meg van ez a szokása, hogy odajön, a homlokát az enyémhez nyomja, az orrunk is összeér, és úgy mosolyog a szemembe, utána elszalad. Hát ilyen mostanában ez a Muci.
Viszont legalább sikerült megtanítanom neki a világ legaranyosabb dolgát. Pár hete ugyanis megszállta az ördög, azaz csak képessé vált a frusztrációra, és ilyenkor csapkodott, meg karmolt (nem csinálta gyakran, vagy erősen, de azért mégis, az ilyesmi nem fér bele az úriemberek közötti protokollba). Ekkor bölcs, türelmes ősanyamódra elkezdtem mutatni neki, hogy nem csapkodás, simi-simi, rajta és a plüssállatokon, ezt két hétig üres, értetlen tekintettel nézte, úgyhogy elmúlt a lelkesedésem, és már csak rutinból mutogattam neki néha. Azután szombaton egyszer csak hallom, hogy memememe (ez azt jelenti, hogy anya, gyere, mutatok valamit), és azt láttam, hogy nagyon óvatosan simogatja a zsiráfot, közben mondogatja kedves hangon, hogy vövövö. Nagyon megdicsértem, és óvatosan kicseréltem a zsiráfot az egyik bárányra a kezében, ami bölcs előrelátásnak bizonyult, mert a Muci annyira megörült annak, hogy már megint milyen ügyes volt, hogy muszáj volt a végén egy kicsit nevetve csapkodnia, persze a báránnyal a kezében. Azt hiszem, ezt hívják mixed signalsnak a plüssállatok szemszögéből.
De azóta rendszeresen csinálja, odajön hozzám, és megsimogat, odamegy a saját zsiráfjához, és megsimogatja, odamegy a krumplikhoz, és azokat is megsimogatja. Egyébként meg természetesen nem csak ilyenekben utánoz, hanem mindenben, ami akkor vicces, amikor például aznap hatodszorra pakolok vissza a konyhapolcra, és ilyenkor már egy kicsit határozottan rakom a helyére a dolgokat, meg morgok is egy kicsit, hogy nem igaz, hogy a kókuszkrém már megint, erre Muci odajön, és mint egy élő karikatúra, felcsapkodja a dolgokat a polcra, és közben az én hangsúlyozásommal mondja, hogy dedededede. És nem érti, hogy mi ebben a vicces (de azért persze örül, hogy megint nevetünk).
Amúgy meg ölelgetni továbbra sem hagyja magát, vinni is csak úgy vihetem, hogy egy kézzel tartom, a másikat lefejti magáról, de azért szokott kárpótolni. Egyrészt úgy kapaszkodik belém, ha rajtam lóg, hogy közben kedvesen cirógatja a nyakam hátul, másrészt megtanult nagy, nyálas puszikat adni, harmadrészt egy csomószor elkapja a kezem, és beletemeti az arcát, közben boldogan sóhajtozik, negyedrészt meg van ez a szokása, hogy odajön, a homlokát az enyémhez nyomja, az orrunk is összeér, és úgy mosolyog a szemembe, utána elszalad. Hát ilyen mostanában ez a Muci.
Hát egy okos, növekvő gyerek na. A csimpánzeffektusnak meg az az oka, hogy ebben a korban még nem szeretik a környezetváltozást. Majd hozzászokik. Jó gyerek ő, nagyon.