kicsi malac

A Muci meg szinkronrendező lesz, már most tökéletesen csinálja, ma ott ült egy felnőtt szinkronrendező ölében, rágcsálta a szinkronrendezői ceruzát, néha belelapozott a szinkronrendezői papírokba, és amikor a felnőtt szinkronrendező azt mondta, nem, akkor a Muci is azt mondta, hogy nem-nem. Amikor más dolgokat mondott, akkor a Muci azt mondta, vau-vau, de nagyon kifejezően. Amúgy meg folyamatosan szökésben volt, csak az első tizenöt percben tapadt rettegve a nyakamba a megilletődöttségtől, illetve még tizenöt percig másik ölben tartotta a szinkronrendezői munkája, de a többi idő alatt félelem nélkül szökött (volna) mindenfelé az épületben. Én azt hittem, hogy a küszöb visszatartja, de még a behajtott ajtókat is benyomta, hogy bemehessen. Vicc nélkül szerezni fogok neki egy pórázt hámmal, most a kapucnijánál fogva próbáltam a körzetemben tartani, annál csak jobb megoldás.

Egyébként itthon elvan bármilyen szerelős dologgal, azt hiszem, nem kap több színes műanyag vackot, mert azok csak a helyet foglalják, ezentúl az ajándék cipzár lesz, csavar anyával, satöbbi. Illetve a múltkor, amikor nyűgösködött, kitaláltam, hogy odaadom neki az egyik ékszeresdobozomat a biztonságos ékszerekkel, és így is tettem, hát én lettem a legjobb anyuka a világon. Az ékszeres dobozt először is ki lehet nyitni és be lehet csukni, ami eleve 10/10-es funkció, ráadásul tele van szép, színes, csillogó dolgokkal, hát a Muci odáig volt. Az ékszerekkel egyébként már akkor szépen bánt, amikor még kinyomni sem tudta magát hasonfekve, mindig nagyon finoman simogatta a dévényes gyógytornászunk nyakláncát és fülbevalóját, szóval ha mégsem szinkronrendező vagy vízvezetékszerelő lesz, akkor ékszerész. Ezt szépen el is terveztem, amikor büszkén odahozta nekem a legszebb kék köves medált, és a kezembe rakta, meg felhúzta a csuklómra a karkötőmet, hogy gyönyörű ékszereket fog csinálni az anyukájának, aki önfeláldozóan nevelte, és csak néha ment el kocsmázni este. Aztán persze lehet, hogy informatikus lesz, de akkor csinálhat nekem gyönyörű kódokat, vagy mittudomén.

Egyébként meg lehet, hogy meg kéne ijednem, mert mindenki csodálkozik, hogy másfél éves és nem jár kapaszkodás nélkül (nem szoktam magyarázkodni a koraszülöttségről, mert már unom), ill. mindenki csodálkozik, hogy nem beszél, ma például azt kérdezték tőlem, hogy milyen személyes dolgot mondjon majd neki a Télapó az ünnepségen, és rövid gondolkodás után csak annyit tudtam válaszolni, hogy azt, hogy kukucs, mert azt szereti, vagy bármit kedves hangon. Én nem tudom, hol kéne most tartania, szerintem tök ügyes (letekeri a csavart az anyáról, meg vissza, meg meg tudja mutatni az orrát és a lámpát, illetve elszalad, ha megkérdezem, hogy mi van a szájában, de a legújabb ismert prímszámot valóban nem ő találta meg), szóval most asszem, nem vagyok hajlandó ezen idegeskedni.

Most tényleg mínuszban van az időm, de azt muszáj beírni ide, hogy a Muci ma több másodpercig állt kapaszkodás nélkül.

Az úgy volt, hogy a konyhapadlón ülve vettem le a cipőmet munkából hazajőve, eközben a Don, aki örült, hogy lát, megpróbált bemászni az ölembe, de némi édelgés után kiraktam (állva esélyem nincs cipőzni, akkor szorosan belecsimpaszkodik valamelyik lábamba, és mindig félek, hogy megrúgom), mire elkezdte a szokásos játékát játszani, hogy kapaszkodva körbejár. Egyszer csak érzem, hogy nem kapaszkodik belém senki, odanéztem, hogy elvitték-e az ufók, de a Muci bizony ott állt továbbra is kapaszkodás nélkül, fülig érő, álszerény mosollyal, majd pár másodperccel később seggre készült esni, de elkaptam. Ezt azóta többször eljátszottuk.

A másik mai első dolog a cukorka volt, ugyanis a Muci szemfülesen lopott tőlem egy jelly beant (Írországból küldte egy Mucirajongó fellow anyuka, azzal, hogy ilyen hamar teljesüljön minden kívánságom, ezúton is köszönet érte), én meg nagyon nem szívesen veszek ki megszerzett kajafélét a szájából,illetve el is szaladt, szóval látszott rajta, hogy áldozatokra is képes az ügyben, megféltem, hogy a harc hevében fog félrenyelni, úgyhogy hagytam, hogy elfogyassza, közben meg meredt tekintettel követtem mindenfelé (a fulladásveszély miatt, nem a cukormérgezéstől féltem). Utána meg megmosta a fogát, ez egyébként elképesztő, hogy egyszer mutattam neki, hogy kell, és azóta tudja, csinálja, ha a kezébe adom a fogkeféjét.

De mást is tökre tanul, például kijelenthetem, hogy folyékonyan megtanult japánul ebből a videósorozatból. Az ilyen nonverbális dolgokat amúgy is imádja, ugye a nem-et (mint az életbenmaradáshoz feltétlenül szükséges szókincset) leszámítva a kutyaugatást tanulta meg először, illetve a fordított sorozataimból is azonnal elsajátította, hogy wow, nem beszélve a húú-ról (jaj, de szép), az óóó-ról (ez bizony leesett), és az ühümről (ühüm), amiket tőlem vett át. Illetve agnus szempillantás alatt megtanította sziszegni (cserébe nyakig nyálas lett párszor, azt magától tette hozzá a Muci a produkcióhoz), én meg megtanítottam, hogy a zokni az kígyó, úgyhogy mostanában mindig sziszeg és nevet, amikor meglátja a saját zoknis lábát. Bezzeg a lámpa még mindig inkább bámpa.

A nyelvi képességein túlmenően is nagyon jól összerakja a Don a dolgokat, ha hazajövünk sétából, akkor több-kevesebb sikerrel megpróbálja levenni a kabátját és a cipőjét (illetve egyszer amikor sétaidőben még pakolásztam valamit, akkor odahozta a fele bakancsomat, jelzésértékűen), de abban is segít, amikor én öltöztetem, nyújtja a megfelelő végtagját mindig. Meg azt is tudja, hogy ha sötétedés után járkálunk a lakásban, akkor a lámpákat le és fel kell kapcsolgatni, és ez az ő kötelessége, aminek lelkesen eleget is tesz (az a dolog trükkje, hogy olyankor kell gyorsan arrébbmenni vele a kapcsolótól, amikor az éppen megfelelő pozícióban van).

A többiről meg majd holnap.

Van ugye ez az ügyem a diákhitelesekkel, hogy ők azt mondják, amíg az ember tgyást/gyedet/gyest kap, addig nem kell fizetnie a hitelt vissza (jobban mondva az állam mondja ezt, de az részletkérdés). Ehhez viszont az ő saját űrlapjukon kell igazoltatnom az illetékes szervvel, hogy tényleg kapom, amit kapok, az illetékes szerv saját igazolása nem jó. Eddig mindig visszarettentett a tettek mezejétől, hogy elképzeltem azt az egy óra autóutat, amíg odajutok, illetve a három órás várakozást egy alvásidőben utcára rángatott Mucival, de most felgyűlt bennem a motiváció, hogy intézkedjek, és az első dolog, amit az OEP honlapján megláttam, az volt, hogy november elsején nyílt itt elérhető közelségben egy ügyfélszolgálatuk, ráadásul ott lehet időpontot kérni.

Nosza, fel is hívtam őket, harmadikra felvették, kaptam is időpontot, de ekkor reggel kilenc óra öt perc volt, és kilenc óra ötvenre rendeltek be. Ez így gyerekkel az emberi teljesítőképesség határait súrolja, de roppant gyorsan a szájába nyomtam a tápszert, összeszedtem a TAJ-kártyáinkat, a személyimet, az ő lakcímesét, a szül. ak.-vi kivonatot, az igazolást, hogy az egyik családtámogatást már nem kapom, az igazolást, hogy a másikat még igen, kivettem a pizzát a sütőből, bedobtam két pelenkát, a hónom alá csaptam a gyereket és a kabátját (nem volt hajlandó felvenni, nekem meg nem volt időm vacakolni vele, és a kocsi tíz méterre áll az ajtótól), a számba vettem a cipőit a fűzőnél fogva, bezártam az ajtót, ismét kinyitottam, elzártam a sütőt, bezártam az ajtót, majd szégyentelenül váltogattam a sávokat, és kilenc óra negyvenöt percre a környéken is voltunk.

Ekkor viszont eszembe jutott, hogy nem emlékszem a házszámra, és konkrétan kilenc olyan ismerősömet felhívtam, akiről feltételeztem, hogy udvariassági sallangok nélkül is hajlandó lekeresni nekem az információt a világszőttesről, de egy részük nem vette fel, egy másik részük pedig nem volt netközelben (információs társadalom, na persze). Kénytelen voltam női ösztönből megoldani a feladatot, és mivel mostanában elég sok állami intézmény ügyfélszolgálatán kellett megjelennem, rögtön feltételeztem, hogy biztos az az épület lesz az, amin nincs jelzés, el van kerítve, és csak egy szomszédos utcából lehet bejutni bele, ha egyáltalán. És talált, úgyhogy kilenc óra negyvennyolckor már be is libbentünk, egyik biztonsági őr nyitotta nekem az ajtót, a másik nyomta a gombot, és bár az ügyintézők Gizikéztek egyet olyan napirajzosan (Gizike, nem tudok kilépni az ügyfélből, mit csináljak?), de így is elég hamar végeztünk, nem kellett Mucit fegyverként bevetnem (van ez a csapatmunkás performanszunk, hogy a Muci látványosan, hangosan ásítozik, időnként felnyüfög, én meg ha éppen a magánéletüket tárgyalják ki az ügyintézők, akkor jól hallhatóan megnyugtatom, hogy a nénik gyorsan befejezik a feladatukat, és akkor a baba mehet is haza az ágyába, hiába, az anyaság sátáni attribútumokkal látja el az embert).

Egyéb tekintetben minden rendben, csak leszerepeltem, mint jézuska, és az első karácsonyi ajándékot, az ikeás fa építőkockákat taligában rögtön odaadtam a Mucinak, mert annyira szerettem volna látni, ahogy megtalálja, és megörül, és nem is kellett csalódnom, mert rögtön meglátta, és tudta, hogy ami ilyen szép és színes, az csak az övé lehet (bár sajnos ezt a fekete notebookomról is tudja), és azóta is imádja pakolászni. Ja, egyébként ehhez kapcsolódik az egyik legfigyelemreméltóbb okossága mostanában, hogy én pakoltam össze a kockákat, amíg a Muci molyolt valamivel, az utolsó darabot viszont nem találtam, és mivel mindig megbeszéljük egymással a problémáinkat, megkérdeztem a Dont, hogy nem tudja-e, merre lehet, mire ő körülnézett, megtalálta, odahozta nekem, és belevágta a kimaradt helybe (mármint a környékére, formabeillesztéshez még nincs türelme). Nagyon megdicsérgettem, úgyhogy pár darabot kivett, hogy visszatehesse őket, és megint megdicsérjem (ilyenkor úgy imádom azt az álszerény büszkeséggel vigyorgó, elálló fülű fejét).

Meg az még a furcsa, ahogy hasonlít rám, ebbe terhesen bele se gondoltam, hogy hasonlítani fog rám, mert hát fiú, és akkor olyan lesz, mint az apja, de például olyan kis hülyeségekben is hasonlít, mint például hogy a jobb felső kettese egy pár fokkal el van fordulva a tengelyéhez képest (a bal nincs), és nekem is ugyanez volt.

És nem tudom, mi ütött belé, de ma megkergette az udvaron a kutyát (vizsla), amíg összeraktam a kocsiját; konkrétan négykézláb rohant utána, miközben harciasan kiabálta, hogy vau-vau, a kutya meg menekült, mert volt már dolga gyerekekkel.

A világ legaranyosabb dolga pedig, hogy ez biztos a kollektív tudattalanuk része, de kiderült, hogy a Muci végtelenül viccesnek találja a kézre húzott zoknit. Úgy derült ki, hogy nevetni kezdett, amikor a kezemre húztam a harisnyáját, hogy kifordítsam, és erre persze a harisnya megpróbálta lecsípni az orrát, azon még jobban nevetett, azóta ha zoknit talál, rögtön hozza nekem. De szükséghelyzetben a lepedő vagy párnahuzat alá dugott kéz is megteszi.

A rendrakási mániája viszont olyan méreteket öltött, hogy ma reggel, mire észbekaptam, felpakolta az éjjeliszekrényre a krumpliját, a papucsomat és éppen a hosszabbítót próbálta felrakni rá, de akkor megbeszéltem vele, hogy vannak dolgok, amiknek a földön a helyük. Mondjuk szerintem nem hitt nekem, de akkor is vicces, hogy ahányszor kinyitok egy fiókot vagy szekrényajtót, rohan, és becsapja.

Akkor gyorsan, bár kicsit megkésve egy hóforduló. Muci 3-án 17 hónapos lett (korrigáltan 14, de ki számolja), decemberben már másfél éves lesz.

Fizikai paraméterek: a 74-es cuccait most már egyértelműen kinőtte hosszra, de nem kicsit, megmérni viszont lehetetlen (szeptemberben 77 volt, szerintem most olyan 80 körül lehet, észrevétlenül elhagyta a születési hossza (37) dupláját). Kilóra viszont még mindig csak kilenc, borzalom ruhát találni neki, mert, bár a kerek pofija miatt nem feltűnő, de nagyon vékony. Széltében a féléves kori cuccai jók rá, hosszában viszont kilóg a dereka meg a bokája mindenből, majd ha lesz időm, varrok neki pár menő darabot (vagy ha megnyerjük a lottót, veszek neki egy varrónőt).

Evés: reggelire fél liter tápszerrel indít, ebéd két deci valami húsos kajából (a krumplin kívül mindent megeszik, leturmixolva) plusz másfél deci tápszer, uzsonna két deci joghurt és/vagy gyümölcs, plusz másfél deci tápszer, vacsora legalább két és fél deci tápszer, ráadásul napközben korlátlanul nassolhat kekszet, kenyeret, darabos gyümölcsöt (a szőlőt imádja), én nem értem, miért nem hízik. Mondjuk nekem így is megfelel. Ja, egyébként vicces volt, ma kivégeztem a szeme láttára egy zacskó gumicukrot, utána megkapta a zacskót, nagyon örült, és vagy félóráig azt imitálta, hogy eszik valamit a zacskóból, mint én.

Alvás: éjszaka továbbra is megszakítás nélkül 12 óra (kifogtam a lottófőnyereményt), nappal délelőtt olyan másfél, délután igény szerint nullától három óráig egy vagy két menetben, de tegnap például csak enni kelt fel egy-egy órákra, nem tudom, mi volt, ma már normális. Az alvás menete továbbra is az, hogy Muci be az ágyba, szájába a cumi, kezébe a rongyocskája (textilpelus), hősugárzó bekapcsol, anya távozik. A jelenlétemben egyszerűen sehol és semmilyen körülmények között nem hajlandó elaludni.

Fogak: asszem, nyolc és fél, de Cápapiranha Muci szájába benyúlni veszélyes és szgorúan tilos.

Beszéd: ez szép lassan egyre jobb, tanítgatom ügyesen. Most éppen a lámpa van a soron, amire kiskorában (hehe) mindig azt mondtam neki, hogy hú, lámpa, és Muci ebből annyit jegyzett meg, hogy húúú. Tegnap még ott tartottunk, hogy lám, meg bampa, de valószínűleg direkt szivat, mert ma reggel, miközben kiemeltem az ágyacskájából, rámutatott a lámpára, és tisztán kimondta, hogy lámpa. Amikor viszont megörültem, hogy tudja, és idiótán mutogattam neki, hogy igen, lámpa, akkor közölte velem (lekezelően), hogy húúú. Új szó még az ija, ami azt jelenti, hogy szia, mindig ezzel köszöntöm alvás után (szia, Mucikám), ezért mostanában ha felébred, és ki akar jönni, akkor felszólító hangon kiabálja nekem, hogy í-ja! Í-ja!. Ilyenkor meg kell zabálni. Az igen meg az az ő tájszólásában ige.

Finommozgás: rém ügyes, most már egy ideje tudja, hogy ha az egyik helyen kapcsolgat valamit, akkor lehet, hogy valahol máshol történik valami (billentyűzet, gyerekjátékok), ezeket kifigyeli, és tényleg ügyesen megjegyzi. Gyakorlatilag semmilyen más gyerekjáték nem érdekli, csak amiben kapcsolgatni lehet valamit, vagy összerakni-szétszedni lehet valamit (vagy ékszer). Előszedtem neki a nővére babalegóját, a koncepció világos előtte, de a derékszöggel még bajban van, ezért nem mndig sikerül két darabot összeraknia. Viszont vannak ilyen kis fémdobozkáim, amikre rá lehet nyomni a tetejét, az csont nélkül megy. Ja, meg pakol utánam a konyhában, ha valamit elveszek valahonnan, lehetőleg visszarakja, a szekrényajtókat becsukja, a legaranyosabb, amikor leverem a konyharuhát a tűzhely fogójáról, akkor mérgelődve, "már megint nekem kell ezt" arccal visszatömködi rá, pedig alig éri fel. Ja, és megtanulta levenni a kardigánját, ami advanced gyakorlat, cipzár le, utána karok ki, ezzel el szokott szórakozni egy negyedórát.

Nagymozgás: már belenyugodtam, hogy soha nem fog kapaszkodás nélkül járni (a dévényes szerint majd decemberben, de én már nem hiszek ebben), mert semmi késztetése, kapaszkodva viszont nagyon ügyes, forog is, meg minden. És egy csomószor csak a hasával támaszkodik valaminek, mert kell mind a két keze a gépeléshez meg a rosszalkodáshoz, illetve egy mnősített esetben konkrétan azt láttam, hogy egy ujjal támaszkodik a falnak, miközben a fejét vakarja. Ezenkívül megtanult úgy menni, hogy tolja maga előtt az etetőszékét. Továbbá simán guggol és feláll belőle, ha le kell hajolnia valamiért, és próbálgat térden járni, az már megy.

Intézményesítés: hát ez egyelőre nem lesz, ami azért vicces, mert emlékszem, hogy terhesen számolgattam, mikor lehet a legkorábban beadni valami bölcsibe, mert ugye én nem fogom otthon bírni vele. Hát egyelőre köszönöm, bírom, és pillanatnylag egyrészt elképzelhetetlennek találom, hogy bárhova is beadjam, amíg nem jár stabilan, másrészt meg nagyon gyanús, hogy a gyerek rám ütött. Ami nem baj, csak én bizonyos szempontból furcsa gyerek voltam (18 éves koromban diagnosztizáltak nálam egy enyhe Aspergert, azért csak enyhét, mert az elvont dolgokat tudom értelmezni, a többi passzolt, de ez igazából csak egy szó, lehet, hogy simán csak különc voltam), egyrészt nem szerettem a többi gyereket, részben féltem tőlük, részben meg unalmasnak találtam őket, és nem tudtam velük játszani. Az oviban meg mindig odatereltek hozzájuk, hogy játsszak velük, és igen hamar meg kellett tanulnom imitálni, hogy a többi gyerekkel játszom, amikor igazából egyedül, ha azt akartam, hogy békén hagyjanak. Másrészt én igen válogatós gyerek voltam, de ez eufémizmus, nagyon komplex szabályrendszerem volt arra, hogy miket nem szabad megenni (fehér ételek, gomba, hagyma, hal, pépes ételek, ismert ételek a megszokottól eltérő elrendezésben, mittudomén), és ha mégis rákényszerítettek, hogy ezeket megegyem, akkor egész délután hánytam. Na és a Mucin is látom pont ezeket a dolgokat, amiken lehet enyhíteni, ha nem drasztikus módszereket használ az ember, de egy bölcsiben/óvodában nem biztos, hogy az én Világközepe Mucim igényei körül fognak forogni a dolgok. És amíg nem vagyok rákényszerülve, hogy olyan intézménybe adjam, ahol én ezek miatt a dolgok miatt elég rosszul éreztem magam, addig elvagyunk mi itthon. De lassan azért már el fogom vinni komolyabb gyerekprogramokra, hátha megszereti (vagy legalább megszokja) a más gyerekeket.

Programok: kezdtünk mindketten penészvirágos benyomást kelteni, úgyhogy az utóbbi két hétben ha nem esett, minden nap kimentünk 1-2 órára, leginkább babakocsival, mert azért sár van, abba ne kússzon inkább a Don. Így néha lázad, hogy ki akar szállni, de leginkább csak röhincsél a fáknak, meg kurjongat az embereknek, illetve vau-vauzik a kutyáknak. Viszont a színünk máris szebb. Otthon meg jön-megy, rendezkedik, nézeget kifelé a franciaablakokon, énekelget velem, kipakol-visszapakol, kölesgolyót kunyerál, megszereli a megszerelnivalókat, rengeteg dolga van. Mostanában hetente többször pár órás bejárós munkám is akad sajnos vagy szerencsére, olyankor szitter vigyáz rá, ketten járnak hozzá, kórházi dolgozók egyébként, túlaggódós-e vagyok (igazából azért pont ők, mert őket ismerem a PIC-es időszakból), mindkettőjükkel jól kijön, enni is hajlandó tőlük.

A többi móka és kacagás.

Régen volt már videó, úgyhogy most csináltam hármat, amelyeket exkluzíve csak ezen a blogon lehet megtekinteni (esetlegmég a youtube-on, vagy bárhol máshol, ahova beembeddelik). Kedvcsinálónak egy homályos paparazzi-fotó a gyanútlanul olvasgató Muciról:

Elolvasom »

Tegnap megint csimpánznapot tartottunk, mint mindig, miután a gyerek az apjánál van. Ezt nem igazán értem, mert amennyire meg lehet állapítani, szívesen megy, és jól érzi magát ott, de mégis, miután hazajön, egy napig nem hajlandó leszállni rólam, cipelni kell a kis seggét ide-oda (még rosszalkodni is kézben kell odavinnem a számítógéphez), ha mosogatásra vetemenék, a combomat átkarolva néz rám felfelé elanyátlanodott tekintettel, és csak úgy hajlandó játszani, hogy én mozdulatlanul egy helyben ülök az egyméteres körzetében, mert ha fél métert arrébb megyek, akkor kétségbeesetten rám veti magát. Utána a következő naptól megint a normális, önálló Muci.

Viszont legalább sikerült megtanítanom neki a világ legaranyosabb dolgát. Pár hete ugyanis megszállta az ördög, azaz csak képessé vált a frusztrációra, és ilyenkor csapkodott, meg karmolt (nem csinálta gyakran, vagy erősen, de azért mégis, az ilyesmi nem fér bele az úriemberek közötti protokollba). Ekkor bölcs, türelmes ősanyamódra elkezdtem mutatni neki, hogy nem csapkodás, simi-simi, rajta és a plüssállatokon, ezt két hétig üres, értetlen tekintettel nézte, úgyhogy elmúlt a lelkesedésem, és már csak rutinból mutogattam neki néha. Azután szombaton egyszer csak hallom, hogy memememe (ez azt jelenti, hogy anya, gyere, mutatok valamit), és azt láttam, hogy nagyon óvatosan simogatja a zsiráfot, közben mondogatja kedves hangon, hogy vövövö. Nagyon megdicsértem, és óvatosan kicseréltem a zsiráfot az egyik bárányra a kezében, ami bölcs előrelátásnak bizonyult, mert a Muci annyira megörült annak, hogy már megint milyen ügyes volt, hogy muszáj volt a végén egy kicsit nevetve csapkodnia, persze a báránnyal a kezében. Azt hiszem, ezt hívják mixed signalsnak a plüssállatok szemszögéből.

De azóta rendszeresen csinálja, odajön hozzám, és megsimogat, odamegy a saját zsiráfjához, és megsimogatja, odamegy a krumplikhoz, és azokat is megsimogatja. Egyébként meg természetesen nem csak ilyenekben utánoz, hanem mindenben, ami akkor vicces, amikor például aznap hatodszorra pakolok vissza a konyhapolcra, és ilyenkor már egy kicsit határozottan rakom a helyére a dolgokat, meg morgok is egy kicsit, hogy nem igaz, hogy a kókuszkrém már megint, erre Muci odajön, és mint egy élő karikatúra, felcsapkodja a dolgokat a polcra, és közben az én hangsúlyozásommal mondja, hogy dedededede. És nem érti, hogy mi ebben a vicces (de azért persze örül, hogy megint nevetünk).

Amúgy meg ölelgetni továbbra sem hagyja magát, vinni is csak úgy vihetem, hogy egy kézzel tartom, a másikat lefejti magáról, de azért szokott kárpótolni. Egyrészt úgy kapaszkodik belém, ha rajtam lóg, hogy közben kedvesen cirógatja a nyakam hátul, másrészt megtanult nagy, nyálas puszikat adni, harmadrészt egy csomószor elkapja a kezem, és beletemeti az arcát, közben boldogan sóhajtozik, negyedrészt meg van ez a szokása, hogy odajön, a homlokát az enyémhez nyomja, az orrunk is összeér, és úgy mosolyog a szemembe, utána elszalad. Hát ilyen mostanában ez a Muci.