2009. szept. 21. 9:43 - írta: lucia - Kategóriák: dévény, finommozgás, nagymozgás, 15. hónap
Voltunk a múlt héten dévényes kontrollon (csak semmire nincs időm), és éppen hogy csak, de beleesik a gyerek abba a kategóriába, hogy nem kell járnia. Csak majd két hónap múlva vissza.
Jó dolgok: teljesen kétoldalasan kúszik és mászik, és a bokája sem dől semerre, amikor feláll, szépen, szabályosan ül.
"Még dolgozunk rajta" dolgok: a háti hipotónia azért még látszik (ezt én is látom), és bizonyos mozgásoknál megvan még a féloldalasság (jobb lábbal tud csak felállni, jobb kézzel támaszkodik).
Feladat: ülés közben húzzam néha előre valamelyik lábát (a dévényesünk szerint sincs a W-üléssel önmagában gond, csak attól jobban erősödne a Muci háta, ha másképp is ülne), meg fondorlatos módszerekkel vegyem rá, hogy bal lábbal is álljon fel néha. Illetve mondott ilyen labdás gyakorlatot is, hogy egy magasságának megfelelő labdára ültessem fel a dedet, és leérő lábbal hintáztassam, vettem is labdát, de az első próbálkozásunk röhögős-fetrengős kudarcba fulladt (a labda győzött).
Egyéb tekintetben meg a gyerek egy különösen fogékony időszakába érkezett, amit ki is használok, és lelkesen tanítgatom a szépre-jóra. És ez alatt nemcsak azt értem, hogy bégetünk, meg kukorékolunk, meg ilyesmi (már megint elfelejtettem letölteni felismerhető, stilizált állatképeket a netről, amit mr.a kérésemre kinyomtatna esetleg, és kirakhatnám a falra, hogy arcot is kapcsolhasson a Muci a hanghoz, mert ugyan mondom én, hogy így a birka csinál, de pillanatnyilag ő csak azt látja, hogy így anya csinál), bár sajnos azt még nem tudom, hogy a zsiráfok mit mondanak. Szóval visszatérve az eredeti gondolatszálra, a csapatszellemünk megerősítése végett fontosnak találtam, hogy megtanítsam a "csapj bele!", illetve a "gimme five!" szertartásának elsajátítására. A szándékom termékeny talajra lelt, reggeltől délig nulláról közel tökéletesre fejlesztettük a tudományt, mind magyar, mind angol felszólításra (bár eleinte úgy értelmezte a kérést a Muci, hogy "csapj bele nagyon sokszor!", illetve "gimme fifty!", de ezért nem hibáztatom, az egyes szám / többes szám az ő korában nehezen elsajátítható nyelvi disztinkció). Belecsapás után mindig nevetünk, az része a rituálénak.
Azt viszont sajnos mostanra megtagadja, hogy felszólításra kivegye a szájába, amit berakott, de a befogadóképessége korlátozott, úgyhogy azzal a trükkel élek, hogy valami finomabbat adok a kezébe, általában a mobiltelefonomat, de ma például sajtos tallér volt kéznél, arra is kiköpte a műanyag bigyót.
Az öltözködés viszont egyre nagyobb harc, mert ugyan simán nyújtja a kezét-lábát a ruhadaraboknak, de ugyanolyan simán ki is rántja a jobb lábát a nadrágból, miközben a balt gyömöszölöm bele, és utána röhög, huszadszor is (a humorérzékét valószínűleg tőlem örökölte). Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani a műveletet, mintha egy harcias, olajba mártott, de még nem kisütött polipra próbálnék kényszerzubbonyt húzni (aki közben röhög). Nem várom a telet olyan nagyon.
Jó dolgok: teljesen kétoldalasan kúszik és mászik, és a bokája sem dől semerre, amikor feláll, szépen, szabályosan ül.
"Még dolgozunk rajta" dolgok: a háti hipotónia azért még látszik (ezt én is látom), és bizonyos mozgásoknál megvan még a féloldalasság (jobb lábbal tud csak felállni, jobb kézzel támaszkodik).
Feladat: ülés közben húzzam néha előre valamelyik lábát (a dévényesünk szerint sincs a W-üléssel önmagában gond, csak attól jobban erősödne a Muci háta, ha másképp is ülne), meg fondorlatos módszerekkel vegyem rá, hogy bal lábbal is álljon fel néha. Illetve mondott ilyen labdás gyakorlatot is, hogy egy magasságának megfelelő labdára ültessem fel a dedet, és leérő lábbal hintáztassam, vettem is labdát, de az első próbálkozásunk röhögős-fetrengős kudarcba fulladt (a labda győzött).
Egyéb tekintetben meg a gyerek egy különösen fogékony időszakába érkezett, amit ki is használok, és lelkesen tanítgatom a szépre-jóra. És ez alatt nemcsak azt értem, hogy bégetünk, meg kukorékolunk, meg ilyesmi (már megint elfelejtettem letölteni felismerhető, stilizált állatképeket a netről, amit mr.a kérésemre kinyomtatna esetleg, és kirakhatnám a falra, hogy arcot is kapcsolhasson a Muci a hanghoz, mert ugyan mondom én, hogy így a birka csinál, de pillanatnyilag ő csak azt látja, hogy így anya csinál), bár sajnos azt még nem tudom, hogy a zsiráfok mit mondanak. Szóval visszatérve az eredeti gondolatszálra, a csapatszellemünk megerősítése végett fontosnak találtam, hogy megtanítsam a "csapj bele!", illetve a "gimme five!" szertartásának elsajátítására. A szándékom termékeny talajra lelt, reggeltől délig nulláról közel tökéletesre fejlesztettük a tudományt, mind magyar, mind angol felszólításra (bár eleinte úgy értelmezte a kérést a Muci, hogy "csapj bele nagyon sokszor!", illetve "gimme fifty!", de ezért nem hibáztatom, az egyes szám / többes szám az ő korában nehezen elsajátítható nyelvi disztinkció). Belecsapás után mindig nevetünk, az része a rituálénak.
Azt viszont sajnos mostanra megtagadja, hogy felszólításra kivegye a szájába, amit berakott, de a befogadóképessége korlátozott, úgyhogy azzal a trükkel élek, hogy valami finomabbat adok a kezébe, általában a mobiltelefonomat, de ma például sajtos tallér volt kéznél, arra is kiköpte a műanyag bigyót.
Az öltözködés viszont egyre nagyobb harc, mert ugyan simán nyújtja a kezét-lábát a ruhadaraboknak, de ugyanolyan simán ki is rántja a jobb lábát a nadrágból, miközben a balt gyömöszölöm bele, és utána röhög, huszadszor is (a humorérzékét valószínűleg tőlem örökölte). Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani a műveletet, mintha egy harcias, olajba mártott, de még nem kisütött polipra próbálnék kényszerzubbonyt húzni (aki közben röhög). Nem várom a telet olyan nagyon.
Kérlek szépen, a zsiráfok a férjem szerint azt mondják, hogy "zsir-zsir" :)).