Rendeződtek a páviánsegg-ügyek, bevetettem ugyanis a canesten-neogranormon kombót (nagyjából óránként), így két napba telt, hogy a baba popsija olyan hamvas és hófehér legyen, mint, ööö, a babapopsi.
Amúgy meg az újonnan előtört szeparációs szorongását próbáltam kezelhetővé tenni. Én általában az ágyban ülve dolgozom (gyerekkoromban olyan kicsi volt a szobám, hogy szék már nem fért bele a könyvespolcoktól (és esténként hideg salakot vacsoráztunk), így ezt szoktam meg), és a Mucit egy ideje arról már sikerült leszoktatnom, hogy belegépeljen az írásomba, de a lektoráláshoz ragaszkodik. Azt úgy csinálja, hogy felmászik mellém, odatérdel, fél kezével a mellkasomnak támaszkodik, és szigorú arccal nézi a képernyőn megjelenő betűket. Ez nem is lenne akkora gond (bár a gépelést egy kicsit megnehezíti), de a különösen izgalmas részeknél feszült figyelemmel belehajol az ekránba, és olyankor nem látom, mit írok. Amikor pedig elfogy a türelme, akkor az ölembe fúrja magát (vagy tigrisugrással beleveti), és az arcán tisztán látszik, hogy hagyjam már abba ezt a hülyeséget, inkább fetrengjünk, és puszilgassam. Általában meg is hajlok az érvei előtt, de puszilgatásért nem adnak pelenkát a boltban, úgyhogy megpróbáltam változtatni az életformánkon: felültem székre.
A székem a dolgozószobában van, és a gyerek hálistennek először megelégedett azzal, hogy lepakolja az összes elérhető DVD-met ott mellettem egyenként (két éve még nem gondoltam volna, hogy ennek örülni fogok, de most tök jó, mert lefoglalja anélkül, hogy kárt tenne magában), artisjusos arckifejezéssel megvizsgálja őket, megnyalja, majd a háta mögé dobja, és jöhet a következő. Utána viszont visszarobogott a hálóba, egy perc múlva azért én is követtem, és azt láttam, hogy Mucika békés arccal heverészik az ágyon az én helyemen, egy alufólia-galacsint nyalogatva, és vidáman kurjongatva. Szóval igazából nem is tőlem van szeparációs szorongása, hanem az ágyamtól, egy illúzióval kevesebb. Biztos ott vannak vagy nincsenek vízerek, meg bioenergia.
Amúgy meg egy kicsit nyűgösebb, de nem vészes, csak tegnap például nem volt hajlandó idegen helyen öt perc alatt elaludni, ami tőle WTF-élmény, más babáktól alap, szóval annyira nem gáz. Viszont most két hét múlva már lesz saját szobája végre, a játékaival meg minden, mert a dolgozószobából csak egy sarkot tartok meg, a többi az ő birodalmát fogja képezni. Gondolkozom azon is, hogy épitek neki egy bricostore-os babacsúszdát (deszkából, pvc, vagy akármilyen borítással, mindkét oldalán lejtővel, tetején kis vízszintes résszel), mert imádja az ilyesmit. Esetleg még saját széket is kap.
Amúgy meg az újonnan előtört szeparációs szorongását próbáltam kezelhetővé tenni. Én általában az ágyban ülve dolgozom (gyerekkoromban olyan kicsi volt a szobám, hogy szék már nem fért bele a könyvespolcoktól (és esténként hideg salakot vacsoráztunk), így ezt szoktam meg), és a Mucit egy ideje arról már sikerült leszoktatnom, hogy belegépeljen az írásomba, de a lektoráláshoz ragaszkodik. Azt úgy csinálja, hogy felmászik mellém, odatérdel, fél kezével a mellkasomnak támaszkodik, és szigorú arccal nézi a képernyőn megjelenő betűket. Ez nem is lenne akkora gond (bár a gépelést egy kicsit megnehezíti), de a különösen izgalmas részeknél feszült figyelemmel belehajol az ekránba, és olyankor nem látom, mit írok. Amikor pedig elfogy a türelme, akkor az ölembe fúrja magát (vagy tigrisugrással beleveti), és az arcán tisztán látszik, hogy hagyjam már abba ezt a hülyeséget, inkább fetrengjünk, és puszilgassam. Általában meg is hajlok az érvei előtt, de puszilgatásért nem adnak pelenkát a boltban, úgyhogy megpróbáltam változtatni az életformánkon: felültem székre.
A székem a dolgozószobában van, és a gyerek hálistennek először megelégedett azzal, hogy lepakolja az összes elérhető DVD-met ott mellettem egyenként (két éve még nem gondoltam volna, hogy ennek örülni fogok, de most tök jó, mert lefoglalja anélkül, hogy kárt tenne magában), artisjusos arckifejezéssel megvizsgálja őket, megnyalja, majd a háta mögé dobja, és jöhet a következő. Utána viszont visszarobogott a hálóba, egy perc múlva azért én is követtem, és azt láttam, hogy Mucika békés arccal heverészik az ágyon az én helyemen, egy alufólia-galacsint nyalogatva, és vidáman kurjongatva. Szóval igazából nem is tőlem van szeparációs szorongása, hanem az ágyamtól, egy illúzióval kevesebb. Biztos ott vannak vagy nincsenek vízerek, meg bioenergia.
Amúgy meg egy kicsit nyűgösebb, de nem vészes, csak tegnap például nem volt hajlandó idegen helyen öt perc alatt elaludni, ami tőle WTF-élmény, más babáktól alap, szóval annyira nem gáz. Viszont most két hét múlva már lesz saját szobája végre, a játékaival meg minden, mert a dolgozószobából csak egy sarkot tartok meg, a többi az ő birodalmát fogja képezni. Gondolkozom azon is, hogy épitek neki egy bricostore-os babacsúszdát (deszkából, pvc, vagy akármilyen borítással, mindkét oldalán lejtővel, tetején kis vízszintes résszel), mert imádja az ilyesmit. Esetleg még saját széket is kap.
Tegnap én is nyűgösebb voltam.