Na, a helyzet némileg konszolidálódott, tegnap reggel óta nem kellett kórházba menni (minden ilyen nap egy ajándék). Luciferből egy zsák kismajommá szelidült a Muci, tippem szerint az új ágyának köszönhetően.
A régi fészkéből ugyanis már fel tud kelni játszani, és ezt a lehetőséget ki is használta, a szigorúan vett éjszakát leszámítva alig aludt. Az utazóágyból viszont hálistennek nem tud felkelni, és egyelőre nem is próbálkozik (asszem, van egy nyugodt három hetünk, utána a tetejét is le kell fedni), úgyhogy mostanra az önveszélyes elemek durvábbjai eltűntek a magatartásából, de azért van még program vele.
Tegnap barackfeldolgozás közben, amikor a harmadik fiók tartalmát is megpróbálta a lábam alá pakolni, meguntam, és felraktam az etetőszékébe. Onnan hallgatólagos beleegyezésemmel elkezdett barackot lopni, és az első kettőtegészen kulturáltan, minimális veszteséggel kiszopogatta a héjából, mire megnyugodtam, hogy mégiscsak van remény. A harmadiknál és a negyediknél viszont előtört a felfedezőhajlama, és megkísérelte feltárni a barack természetét azáltal, hogy az egészet szétkente az etetőtálcáján, de mindenhol, majd a tenyerét csapkodta bele, és röhögött azon, hogy fröcsköl, illetve ahányszor kinyitottam mellette a hűtőt, szeretettel megsimogatott engem is, és a hűtőajtót is. Én sztoikusan tűrtem a dolgot, amíg a feje nem vérzik, addig azt csinál, amit szeretne (illetve az agyamba véstem, hogy Muci a jövőben pucéran eszik). Utána persze jött a fürdetés megint, most engem sikerült lefröcskölnie tetőtől talpig a zuhannyal, ő röhögött, én meg azt ismételgettem magamban, hogy nem vérzik a feje, nem vérzik a feje.
Ezután következett, hogy a kád mellett guggolva az etetőtálcát próbáltam lemosni a zuhany alatt, mire Muci odarobogott, felállt mellém, és vigyorogva próbált bemászni a kádba, hogy anya, mit csinálsz ott, mit csinálsz? És a mostani életünket kábé ezzel a képpel tudnám röviden jellemezni, hogy a fél kezemmel a Muci után takarítok, a másik fél kezemmel a gyereket próbálom megmenteni a hanyatteséstől, miközben a Don félig a kádon lóg, a másik kezével meg mintegy mellékesen a vécébe nyúlkál, és fülig ér a szája. Azért amikor megragadta a vécékefét, hogy a magáévá tegye, ott meghúztam a szülői liberalizmus határait, és elvettem tőle, majd letisztogattam a füle mögül egy ott felejtett barackdarabot.
Az este viszont istenkirályság volt, baracklekvár lefőzve, a Muci másodszor is megmosdatva, uzsonna után hat körül beleraktam az új ágyába, hogy hadd szuszugjon egy kicsit, mire egyáltalán nem ugrott ki belőle, hanem a lábi végében keresztben kis gombóccá kuporodott, és aludt reggelig. Gondolkoztam, hogy felébresszem-e enni, átöltözni, de olyan kis édesen szunyált, hogy tartottam magam S. B. ökölszabályához, miszerint alvó gyereket nem keltünk fel, ha nem muszáj. És reggel sem hisztizett, hanem szépen elbogarászgatott a textilpelussal az ágyban, amíg le nem támolyogtam, illetve végre én is kialudtam magam munka után (bár az éjszaka közepén egyszer felébredtem arra, hogy üvölt a gyerek, csukott szemmel lerohantam, megmelegítettem a tápszert, és odatámolyogtam a gyerekhez, aki mélyen aludt, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha fél perce még üvöltött volna, szóval valószínűleg csak álmodtam).
A régi fészkéből ugyanis már fel tud kelni játszani, és ezt a lehetőséget ki is használta, a szigorúan vett éjszakát leszámítva alig aludt. Az utazóágyból viszont hálistennek nem tud felkelni, és egyelőre nem is próbálkozik (asszem, van egy nyugodt három hetünk, utána a tetejét is le kell fedni), úgyhogy mostanra az önveszélyes elemek durvábbjai eltűntek a magatartásából, de azért van még program vele.
Tegnap barackfeldolgozás közben, amikor a harmadik fiók tartalmát is megpróbálta a lábam alá pakolni, meguntam, és felraktam az etetőszékébe. Onnan hallgatólagos beleegyezésemmel elkezdett barackot lopni, és az első kettőtegészen kulturáltan, minimális veszteséggel kiszopogatta a héjából, mire megnyugodtam, hogy mégiscsak van remény. A harmadiknál és a negyediknél viszont előtört a felfedezőhajlama, és megkísérelte feltárni a barack természetét azáltal, hogy az egészet szétkente az etetőtálcáján, de mindenhol, majd a tenyerét csapkodta bele, és röhögött azon, hogy fröcsköl, illetve ahányszor kinyitottam mellette a hűtőt, szeretettel megsimogatott engem is, és a hűtőajtót is. Én sztoikusan tűrtem a dolgot, amíg a feje nem vérzik, addig azt csinál, amit szeretne (illetve az agyamba véstem, hogy Muci a jövőben pucéran eszik). Utána persze jött a fürdetés megint, most engem sikerült lefröcskölnie tetőtől talpig a zuhannyal, ő röhögött, én meg azt ismételgettem magamban, hogy nem vérzik a feje, nem vérzik a feje.
Ezután következett, hogy a kád mellett guggolva az etetőtálcát próbáltam lemosni a zuhany alatt, mire Muci odarobogott, felállt mellém, és vigyorogva próbált bemászni a kádba, hogy anya, mit csinálsz ott, mit csinálsz? És a mostani életünket kábé ezzel a képpel tudnám röviden jellemezni, hogy a fél kezemmel a Muci után takarítok, a másik fél kezemmel a gyereket próbálom megmenteni a hanyatteséstől, miközben a Don félig a kádon lóg, a másik kezével meg mintegy mellékesen a vécébe nyúlkál, és fülig ér a szája. Azért amikor megragadta a vécékefét, hogy a magáévá tegye, ott meghúztam a szülői liberalizmus határait, és elvettem tőle, majd letisztogattam a füle mögül egy ott felejtett barackdarabot.
Az este viszont istenkirályság volt, baracklekvár lefőzve, a Muci másodszor is megmosdatva, uzsonna után hat körül beleraktam az új ágyába, hogy hadd szuszugjon egy kicsit, mire egyáltalán nem ugrott ki belőle, hanem a lábi végében keresztben kis gombóccá kuporodott, és aludt reggelig. Gondolkoztam, hogy felébresszem-e enni, átöltözni, de olyan kis édesen szunyált, hogy tartottam magam S. B. ökölszabályához, miszerint alvó gyereket nem keltünk fel, ha nem muszáj. És reggel sem hisztizett, hanem szépen elbogarászgatott a textilpelussal az ágyban, amíg le nem támolyogtam, illetve végre én is kialudtam magam munka után (bár az éjszaka közepén egyszer felébredtem arra, hogy üvölt a gyerek, csukott szemmel lerohantam, megmelegítettem a tápszert, és odatámolyogtam a gyerekhez, aki mélyen aludt, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha fél perce még üvöltött volna, szóval valószínűleg csak álmodtam).
Ne haragudj, de egy kicsit dörzsöltem a kezem, kárörvendően tegnap, bocsi. És közben nagyon röhögtem. :-) Welcome to the real world, ilyen egy egyéves fiúgyerek, és ígérhetem, hogy lesz még ilyenebb is... :-D (Na jó, a baleseti sebészet túlzás, azért az nem feltétlenül része a képnek, de azért tartsál edzéseket.)