kicsi malac

Azért van egy kicsit nyári szünet, mert vagy dolgozom keményen, vagy a blog címszereplőjével fetrengek valamelyik padlón (akit egyébként mostanában pontosabb lenne "kicsi malac"-ról átnevezni "borzasztó szutykos mocsári törpedisznó"-ra; egyszerűen nem értem, hogyan képes egy nagyjából azért tiszta lakásban fél perc alatt bármikor összekoszolni magát).

A legújabb fejlemény, hogy megtanult szinte bármilyen segédeszközben megkapaszkodva felállni, tegnap a bölcsőjében ácsorgott például szemrehányóan rikoltozva utánunk, pedig oda ugye csak hálózsákban kerül, és hálózsákban még nekem is nehézséget okozna felállni. Ma konkrétan arra lettem figyelmes, hogy a puszta falban próbál megkapaszkodni, és valahogy sikerült is neki, kábé úgy állt meg, mint az amerikai filmekben a gyanús elemek motozásos igazoltatás közben. Ilyenkor egyébként annyirabüszke magára, hogy meg kell zabálni, az arcán fülig érő lolkabolkamosoly, és mondogatja, hogy "he? he?".

A szájával olyat is tud még, hogy csettintget, illetve cuppog, és ha csettintünk vagy cuppogunk neki, akkor ugyanúgy válaszol. Elgondolkoztam azon, hogy ki kellene dolgoznunk egy szisztémát, és amíg meg nem tanul beszélni, így kommunikálnánk, mondjuk két csettintés és egy cuppogás az éhes vagyok, meg ilyenek, de uána rájöttem, hogy úgyis tudom, mikor éhes, az meg valószínűtlen, hogy Kierkegaard munkásságáról szeretne velem beszélgetni, mielőtt megtanul artikulálni (illetve még valószínűtlenebb, hogy megérteném, ha mégis, nem sok Kierkegaardot olvastam, váratlan gyerek volt, nem volt időm minden tekintetben felkészülni).

Amúgy meg továbbra is ő az a gyerek, aki mindennek örül a világon (annak, ha fél lábánál lógatják, a zacskós levespornak, ha megrágcsálhatja, a fogának, a lépcsőháznak), de az utóbbi pár napban megtanult csont nélkül kimászni a fészkéből, és azóta egy pillanattal sem lehet előbb letenni, mint ahogy végtelenül álmos lesz (azelőtt se kényszeraltattuk, de most, ha van még benne egy fikarcnyi erő, akkor kimászik és ott panaszkodik). Másrészről viszont ma egyszer csak látom, hogy bevonul a dolgozószobába (már saját útjai vannak, egyedül intézi az ügyeit), csukódik az ajtó, és amikor pár perc múlva ránéztem, éppen próbált bemászni a mózesébe (persze segítettem, lefektettem, el is aludt), szóval úgy néz ki, szándékában áll teljesen függetleníteni magát tőlünk.

Az önálló táplálékszerzésben is jól halad:



Ezen fellelkesülve vettem neki egy etetőszéket. Ha a rút anyagiak nem kötik meg a kezem, és kacagva kiadnék százezret egy másfél évig használatos cuccra, akkor ilyet kapott volna, mert ez nagyon bejön, de az élet kegyetlen. Nézegettem még a Peg Perego, illetve a Prima Pappa székeket is, de utána sajnálatos módon felmentem az Ikea honlapjára is, és kénytelen voltam belátni, hogy ezek nem azok az idők, amikor hajlandó vagyok tízszeres árat kiadni egy rövidtávú kütyüért csak amiatt, mert görgethető (a többi extra funkcióra nincs szükségünk, az ötpontos övnek semmi értelme, párna az ikeáshoz is van, ha nem is beépítve, az etetőtálcán meg ne legyenek játékok szerintem), mert amúgy is csak takarítás esetén görgetném, és hát akkor már inkább felemelem és odébbrakom a saját kezemmel, mint az állatok. Legfeljebb nem fogunk etetőszékes ralikat rendezni a lakásban (belegondolva, ez az egy helyzet kívánná meg az ötpontos övet, szóval csak nyerünk).

Úgyhogy Mucika egy mezei, egyszerű, Antilop fantázianevű etetőszéket kapott párnával és tálcával, de meg van vele elégedve, és legalább edződik a feneke a keményen, mint Kőrösi Csoma Sándoré. Viszont rögtön kiderült, hogy ő is tudja azt a játékot, mint a többi gyerek, és az első fél óra ismerkedés azzal telt, hogy ledobálta a tányért, a kanalat és a poharat atálcáról, én meg visszaadogattam neki. Sokszor. Mondjuk nem hisztizett, hogy adjam vissza, de nagyon szomorú, magányos, mellőzött benyomást keltett olyankor, és az sokkal rosszabb. Sóhajtozott, meg minden.

Azután este meg is kapta az első felszolgált étket a székben (igen, málnás joghurtot, nem, nem allergiás az aprómagvasokra), és amikor letettem a kanalat egy kicsit, hogy fényképezzek, akkor a félelmeimre rácáfolva nem ledobálta a kaját, hanem megfogta a kanalat, beletunkolta a joghurtba, majd lenyalogatta róla a cuccot, és ezt a tevékenységet repetitív módon végezte:



Ez egyébként már a vég, hogy maszatos szájú babaképeket posztolok, de hát ez van. És egyébként ez a klassz az etetőszékben, hogy így a gyerekképű is tud majd önállóan próbálkozni az ételfajtákkal, és a kanálfogása is remélhetőleg javul majd, bár ez is több volt, mint amire számítottam (egyébként meg a kisujját végig nagyon urasan eltartotta).

Szóval ilyenek mennek itt újabban.