kicsi malac

Na, le van adva a gyerek útlevélkérelme, merthogy sikerült egyszerre ott lennünk mindhárman az okmányirodában (bár én majdnem elszabotáltam, mert senki nem figyelmeztett, hogy nem oda kell menni, ahol időpontot kaptam, hanem az épület túlsó végébe, de senki nem szólt be a pár perc késésért), és nagyon gyorsak, továbbá kedvesek voltak, Mucival nagyon szépen bántak, plüsskengurut mutattak fotózáshoz neki, meg folyamatosan kommentálták, hogy mosolyog-e éppen. Kifelé menet meg az autónk mellett találkoztunk egy konszolidáltnak tűnő középkorú nővel lila kabátban, aki közölte velünk, hogy a fiúmnak nagyon csinos a motoroscsizmája (egyébként tényleg az), nagyon helyes a gyerekünk, és egyáltalán nem nézünk ki annyi idősnek, hogy ekkora gyerekünk legyen. Elképzelhetőnek tartom, hogy az önkormányzat alkalmazta a hölgyet hangulatjavító munkakörbe, mert a város többi részén legfeljebb azért állnak meg mellettem, hogy aprót kérjenek, és az okmányirodában sem mosolyognak ennyit, miközben serényen dolgoznak. Viszont a MÁK lebukott, összeállt a fejemben a kirakós, hogy tegnap azért fizettem be nekik illetéket másodpéldányért, mert ők nem küldik vissza hónapok óta a gyerek anyakönyvi kivonatát. Ravasz.

Muci onnantól kezdve, hogy a kezébe nyomtam a fésűt (mostanában az az egyik kedvenc játéka, hogy a szájába vesz valami hosszúkás tárgyat, és pengeti) teljesen jól elszórakoztatta magát, időnként magában beszélt.

További hírértékű információ, már a lehetőségekhez képest, hogy mióta bevetettem az ajtó becsukásának trükkjét, illetve mióta kúszik a malacfülű, azóta napközben is alszik összesen olyan négy órát részletekben (március elején-közepén szabotálni kezdte a nappali alvást). Az ok-okozati összefüggés egyelőre nem nyilvánvaló számomra.