2009. ápr. 20. 13:40 - írta: lucia - Kategóriák: ábra, 11. hónap, gyerekprogram
(A képek ezúttal L. mobiljával készültek, mert én otthon hagytam a memóriakártyámat).
Mucinak hálistennek nem lett baja az esésből, ha csak azt nem számítom, hogy azótanéha rátör a szeparációs szorongás, de nagyon durván, ha például az ébredését követő húsz percben eltűnök a látómezejéből, akkor keservesen bömböl, hogy ő egyedül maradt, árván, neki nincs már egyáltalán anyukája, és kénytelen lesz önerőből felnevelni a plüssállatait sanyarú körülmények között, a polifoamon. Ugyanakkor úgy tűnik, neki nem tőlem van szeparációs szorongása, hanem az emberiségtől, vagyis mindegy, ki van vele, csak legyen valaki (akit szükséghelyzetben megehet, vagy nem tudom).
Szombaton gyerekes kiránduláson voltunk, ahol a Don képezte a gyerekek 33%-át, alie-ék kertje pedig a kirándulás 67%-át. Alie ikerlányai félelmetesen okosnak néznek ki, nem nagyon beszélnek (mármint tudnak, csak nem akarnak), viszont egymással tisztára kommunikálnak ilyen egyszerre egymásranézésekkel, olyanok, mint egy Vonnegut könyv. Nem úgy néznek ki, mint akikhez büntetlenül lehetne gügyögni. Ugyanakkor E. például többször megkínálta a Dont a saját babapiskótájából (amin a Don kapva kapott, de helyreállítottam a javak igazságos elosztását). Muci viszont úgy néz ki, az idősebb korosztályra bukik, az olyan 20-30 évesekre, akik tudják, mi a dörgés, hogy kell igazán finom tápszert csinálni, és rafináltan puszilgatni az ember hasát.
Kicsit aggódtam, hogy hisztis lesz, ha egész nap csak a babakocsi meg az ölek, semmi kúszás (bár utólag belegondolva én voltam a hülye, vihettem volna a polifoamját), de annyira nem lett hisztis, csak jelzésértékűen a vége felé.
A sörösüveget viszont jól eltanulta, tisztára felragyogott a szeme vendégségben is a láttán, mert ugye apa a minden istenségek legfőbbike, és apa sörösüvegből iszik, tehát Mucinak is sörösüvegből kell innia (szerintem hamarabb fog menni, mint pohárból), de szerencsére a bloggerfélék nem engedték kibontakozni. De egyébként a múltkor a baracklekváros kenyeret is majdnem elragadta az apjától, azt se tudtuk, röhögjünk vagy sírjunk, mert szélsebesen, determináltan odakúszott a baracklekváros kenyérhez, pedig fogalma sincsen, hogy kell enni, meg utána olyan harciasan ostromolta a földön ülő apját a baracklekvárért, mint egy tigriscápa a sziklaszirtet, de komolyan, olyan benyomást keltett, mintha három napja nem adtunk volna neki enni. Ma reggel meg ugyanezt eljátszotta a joghurttal és a túrórudival, először mindkettőt elcsórta, majd nem hagyta a fiúmat békén táplálkozni. Különös tekintettel arra, hogy kiskanállal nálunk leginkább csak ő szokott enni, szóval tátogott minden falatnál, nem úgy, mint a málnás-banános rizspépnél (amit amúgy szeret, csak ez nála becsületbeli kérdés, hogy az első négy-öt kanalat végigfinnyogja), tisztára megesett volna rajta a szívem, ha nem öt perccel korábban tömte volna magát dugig tápszerrel.
egy icike-picike kóstolót se lehet? csak picit megnyalogatni a joghurtos kanalat? naaaaaaaaaaa........