kicsi malac

Ahogy a fiúm reggel jellemezte, ez a gyerek nem is egy baba, hanem egy baba alakú nagy nevetés. Ez különösen igaz akkor, amikor együtt hancúroznak ők ketten.



Amúgy tegnap este nagy hirtelen nagyfiúsítottuk a Dont, ugyanis végül elodáztuk a fekhely problémáját, és kipróbáltuk a bölcsőt, ha az már úgyis megvan. A bölcső eddig a mi szobánkban tartózkodott, de a Mucival nem tudunk egy helyiségben aludni, úgyhogy levittük a nappaliba, ahol viszont csak az eltávolított pelenkázó helyén fért el (de megállapítottam, hogy a pelenkázó amúgy is csak úri szeszély, pelenkázni akárhol lehet, ha az őszinte szándék megvan). Szóval most már külön emeletre is költöztünk, és tartottam tőle, hogy a Dont megviseli a dolog, illetve reggel felébred a fényre (a nappali körben ablakos, egy szál sötétítő nélkül), de nem, ugyanakkor kelt, mint máskor.



Az evés igazából elég jól megy, csak én unom magam halálra kanalazás közben. Eddig sima felnőtt kávéskanállal nyomtuk, de annyit ugrál etetés közben a Zoárd nevű célszemély, hogy mindig félek, hogy valami baja esik a fémkanáltól, úgyhogy most beruháztam egy készlet valódi műanyag babaevőeszközbe. Meg a családtámogatási jóhírek örömére kapott a muciféle egy fogantyús cumit is, hogy egyedül is tudjon enni, de mint kiderült, nem az a baj, hogy nem képes rá, hanem hogy nem akarja ő fogni a cumit, amikor a személyzet is foghatja. Ennek mondjuk akár örülhetnék is, hogy hozzám ragaszkodik és nem a tápszeréhez, de azért remélem, az első randevújára nem kell majd elkísérnem a kedvenc kiskanalával.



Vettem neki továbbá egy megnevezhetetlen, rejtélyes, de határozottan fejlesztő benyomást keltő játékot is, amit rengeteg helyen meg lehet fogni még egy icipici babapraclival is, és mindenféle zörgős, meg tologatható bizgentyűk vannak rajta. Ezt igazából húsvétra kapta, de egyrészt szerintem még fogalma sincs, hogy mi az a húsvét, másrészt meg nem kívánom vallási ünnepekhez kötni a finommotoros fejlesztését, úgyhogy simán csak a kezébe nyomtam. Rögtön tudta, hogy az az övé (mint minden más is a világon), és örömteli hangokat hallatott.

Ezek mennek most.

Mielőtt elfelejteném, szólok, hogy Chipie férje (höhö, matriarchális ez a blogvilág) csinált egy ingyenes vaterát Advesz néven. Remélem, a reklám kárpótolja lelkiekben egy kicsit azért, hogy az ismeretségi köröm rendszeresen vadászik az ő tepertőkrémjére. Ez a kukásnadrág meg annak a párja, amit a Don kapott a Pömpöllércsaládtól, sajnos gyanúm szerint már kicsi lenne neki, különben rárepülnék, nagyon praktikus darab.

Következzen egy gazdaságos malac:



Nem néz ám folymatosan ilyen riadtan a zacskóban, csak amikor a Don mosolyog, akkor az egész testével mosolyog, és bemozdul a kép. Ma végigviháncolta az etetést, azazhogy kísérletet tett rá, úgyhogy kénytelen voltam olyan intézkedéseket foganatosítani, amik határozottan ellenkeznek az ENSZ alapító okiratának hadifoglyokkal kapcsolatos egyezményeivel. Nem okoztam fájdalmat, viszont teljes mértékben megfosztottam mozgási szabadságától a Mucit, mielőtt még keresztben lenyeli a kanalat egy hátraszaltó közben, és gyorsan belelapátoltam a sütőtökalmávalt. Ja, és zokniból nem a spórolás végett van rajta minden képen csak egy, hanem mert ötpercenként leveszi valamelyiket. Ez pelenkázás közben hasznos, mert ott rögtön elkapja a két lábfejét, és csűrögeti le róla a zoknit, nem rugdos.

Tegnap volt dévény, a gyerek minden további nélkül, már-már flegmán végigkúszott a szőnyegen egy kis noszogatásra, de magától azóta se csinálja. Megállapodtunk, hogy ő valószínűleg inkább az a mászós fajta lesz, mert az viszont érdekli, de mindegy, csak csináljon már valamit. És bekerült az eszközei közé egy zsámoly is, azt hittem, megeszem, mármint a gyereket, a zsámoly ugyanis pontosan a hóna aláig ér, ha feltérdel. Annyira édes, hogy ilyen kis töpszli.

Amúgy meg természetesen csinál dolgokat, sőt. Ma egyszer csak hangos cuppogásra lettem figyelmes, ha lehet ordítva cuppogni, akkor így jellemezném a helyzetet, odamegyek, hogy mégis mi van, hát az volt, hogy a Don ráfixált tekintetével a kartávolságon túli cumira, majd hangosan cuppogni kezdett nekem, mintegy jelzésértékűen, úgyhogy benyomtam a szájába a cumit, mire megkönnyebbülten nyögdécselt egy kicsit, hogy na végre. Szóval feltalálja magát, megélne a jég hátán is (feltéve, ha lenne vele valaki, aki odaadja a cumiját).

A Don nem hajlandó felébredni vacsorázni, úgyhogy még egy gyors képes helyzetjelentés belefér, utána felkeltem.

Így csinál, ha rádobnak egy szoptatóspárnát:


A múltkor a fiúm, amikor arrébbment valamiért, kiékelte az utazóspárnával, hogy le ne forduljon a kanapéról. ez olyan fél percre hatékony megoldást is jelent, de a Don az ilyesmit kihívásnak veszi, és mindig megtalálja a módját, hogy leessen. A minap amikor kettesben maradtak, mint fiúk, a földről a földre esett le az elmondásuk szerint, méghozzá úgy, hogy nagyon magasra feltámaszkodott (már csípőtől ki tudja nyomni magát), majd oldalra elzuhant. Vigasztalni is kellett, meg minden. A szoptatós párnával meg úgy kezdte az ismerkedést, hogy lendületből ráhengeredett, majd a túlsó oldalán lezuhant. Ilyen típus.



És a kakukktojás, párnátlan kép arról, hogy tanítja az unokanővére Mucit tapsolni. Annyira élvezte a gyerektársaságot, hogy ha nem lenne gazdasági válság, vennénk neki szerintem egy nagy testvért.

Ja, és megkérdeztem még S. B.-t, hogy muszáj-e a gyereknek hipoallergén tápszert adni (négy napi adag egy ezressel drágább, mint a sima), merthogy nálunk ugye csak a laktóz-intolerancia játszik, ami viszont recesszíven öröklődik, és mivel az én családomban nem fordult még elő, nagyon kicsi az esélye, hogy a gyereken kijöjjön. Erre S. B. megnyugtatott, hogy az amúgy is kijött volna már, mert a HA tápszer nem laktózmentes, és adjak a Donnak nyugodtan simát. Ma reggel kapta meg a próbaverziót, felesbe keverve, és egyelőre nem fetreng hasi görcsökkel, hanem a bárányával fetreng, pedig a tápszerre még lenyomott két kölesgolyót, némi papírt és egy porcicát. Örülünk.

Bennem mindig felmerül, hogy hogyan lehetne vajon definiálni, vagy elkapni a pillanatot, amikor a kisbabából kisfiú lesz, vagy amikor a de ügyes, sikerült levennie a zokniját-ból az a büdös kölyök megint lerúgta a zokniját. Azt viszont pontosan tudom, mikor tanult meg a Muci kanállal enni, 2009. március 19-én 16:57-kor, ugyanis előtte egyáltalán nem volt képes rá, csak azt játszottuk, hogy én betuszkolom a szájába az ételt, ő meg amit nem tud kitolni, lenyeli, azóta viszont gyönyörűen eszik, nem kalimpál, nem köpköd. A műanyag előkét viszont sajnos a szájába csűri, amitől az kajás lesz, majd beletenyerel, és a ruhájába törli a kezét, ezt megelőzendő a megfelelő helyeken kilyuggatott tescós zacskóba csomagolom a gyereket étkezés előtt.

A tegnapi nap nagy eseménye az volt, hogy belátogattunk a kórházba, ahol megjelent Timur is, illetve még egy haverkislány. Kíváncsi voltam, hogy milyen lett az "új" PIC, hááát, az jó, hogy végre a szülőszobák mellé tették, nem egy tök távoli épületbe (bár az anyukáknak így is egy magas emeletet kell oda lépcsőzniük a kórtermes szintről), viszont a másodikon van, és egy VIP-szülőlakosztályt alakítottak át PIC-cé, ami, bármennyire is VIP, azért annyira nem nagy. Oké, a 30 centis babáknak nem kell túl sok hely, de a régi részen legalább volt a nővérkéknek konyhájuk a részlegen, meg iroda, vizsgálóhelyiség, három babaszoba, ilyenek, itt meg úgy láttam, előtér van, és két helyiség, az egyik vizes (mármint csap, kád, ilyesmi). Tizenhat gyerekre. Egybenyithattak volna legalább két szülőszobát, vagy valami.

S. B. viszont a szokásos nagyon aranyos, a vizsgálat után még ki is jött velünk mindenkikkel beszélgetni, és egyrészt nevetett egy kicsit a rejtett Down-kóron (volt ugye az én parám, utána meg ezt olvastam Timuréknál, és megrémültem, hogy most az egyszer működtek az anyai ösztöneim, de hálistennek nem), meg mondott egy okosat, hogy vélhetőleg miért esett ki belőlem a Muci. Szerinte lehet, hogy lepényleválás miatt, merthogy erős vérzéssel mentem be, és belegondolva, tényleg, az elején alul volt a lepény, hathónaposan már felül, ez szerintem nem utal olyan nagyon szívós tapadásra, másrészt meg akkor (asszem, a blogba is írtam) két napig nagyon rugdosott a gyerek, ettől meg én eléggé görcsölgettem, szóval simán lehet, hogy kvázi lerúgta a Muci a lepényét. Több pálinkás kenyeret kellett volna ennem.

És végre láttam más kisbabákat is úgy közelről. Hát a Don úgy nézett ki mellettük, mint egy partra vetett bálna, mert egyrészt mindkettőnél nagyobb és kövérebb volt (soha többé nem panaszkodom arra, hogy nem elég a súlya), másrészt viszont mindketten sokkal ügyesebbek voltak nála. Timur simán ült, állt, négykézlábazott, vigyorgott nagyokat, de a kislány is fogta a saját cumiját. Igaz, hogy mindketten idősebbek nála minden számítás szerint egy-két hónappal, ráadásul a Dont le is taglózta a meleg (három dologtól tud kiborulni, ha éhes, ha álmos, vagy ha 19°C-nál több van), de a hipotónia is nagyon látszott. Na mindegy, csak kitornázzák előbb-utóbb.

Tegnap meg négy és öt között előrehozott anyáknapja volt nálunk a Mucival, igazi áttörés. Csináltam neki brokkolival kevert banánt leturmixolva (ez az a fajta kaja, amitől az emberben a viszolygás keveredik a morbid kíváncsisággal, sötétzöld, ugyanakkor banánízű, a brokkoli csak enyhe éretlen jelleget visz bele, szerintem egy jónevű étterem komoly pénzeket tudna kérni érte), és megevett három decivel belőle (harmadik nekifutásra, az első kettőnél köpködött, utána viszont majdnem izzásig hevítettem a cuccost, és úgy benyalta). Szárazföldön. Nagy részét letakartam a művelet alatt (a gyermeknek), ezért csak térdtől lefelé lett zöld. De úgy ment neki, mint ahogy eddig csak a tévében láttam, hogy nyújtom, ő tát, elnyammogja, lenyeli. Értetlenül állok a dolog előtt, bár örülök. A mai menü őszibarack lesz csirkehússal.

Amúgy meg imádom, ahogy napról-napra nagyfiúbb lesz a Don, mostanában már beszélget velem, mindig mond valamit, ha felveszem, vagy ránézek. És ki tudja fejezni, hogy felkelés után oda akar menni az apja Han Tengri poszteréhez, és áhítattal simogatni, meg mindig extázisban sóhajtozik a lépcsőn (egészen kiskora óta az a kedvence, pedig annál minimálisabbat még Sakamoto sem tudna álmodni, négy fehér fal, közte lépcső, mindkét végén csak kanyar után kezdődik a lakótér, úgyhogy az se zavar bele a látványba, na jó, az alján van egy kicsi ablak), szerintem az első születésnapján mindent a lépcsőn fogunk csinálni, hogy örüljön.

És a kezével már nagyon ügyesen manipulál, megtalálta például a billentyűzetemen a caps lockot, azóta azt nyomogatja, ha lehetősége van, mert csipog. De az SD kártyaolvasó még jobb móka, bár az nem csipog, viszont világít. A saját játékai annyira nem hozzák lázba, viszont mindent szeret, ami világos alapon sötét aprómintás, például az egyik kispárnám. És nagyon önzetlen, megvakarja a homlokunkat, amikor neki is viszket, meg a szájunkba nyomja a hüvelykujját, meg újabban, amikor felveszem büfiztetni, a kis öklöcskéjével veregeti a hátamat, ilyenek. Kedvünkre való gyermek.

Tegnap meg értetlenkedtünk egy nagyot a dévényes terapeutával, mert a Muci többször végigkúszott a szőnyegen (kb 2 m.) pusztán attól, hogy a nyakát masszírozta egy kicsit a lány, viszont ezt kétségbeesetten ordítva tette. Szóval az ereje megvan hozzá, hogy kússzon, a mozdulatokat is ismeri, csak depressziós lesz tőle, ami egyszerűen megmagyarázhatatlan. Még az lehetne megoldás, hogy fejben nem elég érett a kúszáshoz, de a terapeuta szerint jóval érettebb a korrigált koránál, és a többi orvos is egyöntetűen azt állítja, hogy a valós korának megfelelően értelmes, szóval meg vagyunk lőve. Remélem, hogy az üvöltés csak a hülye idő miatt volt (egész délután hol zuhogott a hó, hol sütött a nap), és előbb-utóbb rájön a gyermek azzal a kilenchónapos eszével, hogy kúszás által el lehet jutni A pontból B pontba, és az jó. Mindenesetre torna után nagyon mártírszerűen viselkedett a terapeutával, sértődötten nem nézett a szemébe, csak a szeme sarkából leste, hogy eléggé vigasztalgatják-e őt, amiért Kúsznia Kellett, meg nagyon vonakodva, nagyokat sóhajtva vette el tőle a kedvenc plüsspolipját, közben biggyesztett, pedig egyébként kedveli a csajt, tiszta nemzet színésze.

Mindenesetre most a finommozgása ugrott egy nagyot, simán kinyitja és visszazárja a popsitörlős tasakot, meg két kézzel forgat játékokat, ilyenek, remélem, hogycsak ezek miatt nem tud most a kúszáson gondolkozni.

Bajban vagyok, mert a Muci kinőtte az ágyát. A mózest mármint.

Kezdetben vala a bárhol elalvós malac, aki játszott meg nézelődött, ahol volt, majd amikor álmos lett, elaludt, ahol volt. Mivel kiságy nem nagyon férne be hozzánk, viszont a légzésfigyelő miatt nem alhatott akármin a gyermek (erről a légzésfigyelőről egyébként nem tudom, hogy fogunk majd leszokni, olyan gondosan kapcsoljuk be minden este, mintha lélegeztetőgép lenne, pedig 3,5 kilós kora óta nem volt riasztás (és akkor is csak fals, a kis súly miatt). Tisztára olyan, mint amikor attól pánikoltam be, hogy kirakták Zorcsit a kórházban az inkubátorból kabrióba, és már nem volt rajta pulsoximéter, én meg rémülten néztem, hogy most honnan tudjam, ver-e a szíve és vesz-e levegőt), úgyhogy éjszakára a mózesbe telepítettük (amit később átraktunk a dolgozószobába, mert nem tudtunk egymástól aludni, mármint én meg Zorcsi, a fiúm simán). Ez a forgás utáni időkben nagyon praktikus megoldásnak bizonyult, azóta csak ott tud aludni a Don, mert van egy ilyen fixa ideája, hogy Mindig Hasra Kell Fordulni, hason viszont nem tud aludni, a mózes viszont szűk neki ahhoz, hogy forgolódni tudjon, úgyhogy inkább elalszik.

Ez is olyan aranyos egyébként, hogy hazahoztuk a kétkilóst, és elveszett a mózesben, minden este nagy gonddal rendezgettük, hogy rálógjon a légzésfigyelő mindkét felére, most meg kinyújtva végigér benne, és alig lehet betuszkolni mellé az alvósbárányát, meg az alvóstextilpelusát.

Kiságyat nem akarok, mert nekem is van fixa ideám, mégpedig az, hogy felmászik a rácson, és leesik (az utóbbi két hétben minden egyes alkalommal megpróbálta levetni magát a pelenkázóról, továbbá tegnap negyedóra leforgása alatt eljátszottuk a kanapén, hogy először előrefelé, utána hátrafelé lemászik róla, ami azért is fura, mert még nem tud mászni, csak kizárólag akkor, ha le lehet esni valahonnan), matrac neki csak a mi hálószobánkba férne, de ott nem tudna aludni, mert zajérzékeny (illetve én is az vagyok, minden egyes sóhajtására felébredek), vagy szunyálhatna lent a nappaliban a kihajtott kanapén, de szerintem még kicsi és hipotón ahhoz, hogy arról leessen, majd ha nagyobb lesz.

Úgyhogy arra az elhatározásra jutottam, hogy veszek neki majd egy nagyobb kutyakosarat, mert az hasonlít a legjobban a mózesre, és szépen megágyazok neki benne. Azért ebből szerintem lesznek vidám sztorik felnőttkorában, hogy nem csak hogy gyerekszobája nem volt (megint csúszik az építkezés), de ráadásul kutyakosárban kellett aludnia, de nem baj, majd kiírja magából a blogjában, az olcsóbb, mint a pszichológus.

Ma érkezett el az a nap, amikor konkrétan elegem lett a Mucifélék hordozóban cipeléséből, és kenguruban vittem ki a kocsihoz. Ami nincs közel, egy kanyargós, keskeny lépcső lefelé, plusz két percnyi séta a kertkapuig (panaszkodott a grófnő), szóval így most sokkal jobb volt. Remélem, ha ezt a gyakorlatot folytatom, a vállamból is kiáll lassan a fájás.

Mucinak ez pláne tetszett. A travel systemes hordozóra szokták mondani, hogy azért jó, mert simán lehet utazni-vásárolni-utazni-hazamenni anélkül, hogy az ember felébresztené a gyereket. Muci viszont, mint már az elején is sejtettük, az a fajta, aki egyáltalán nem bánja, ha felébresztjük, és segíthet nekünk dolgokban, különösen dolgok leráncigálásában más dolgokról. Ma, amíg beértünk, folyamatosan jobbra-balra kapkodta a fejét, nehogy lemaradjon egy verébről vagy egy rügyfakadásról, továbbá leráncigálta a kapudísz egy részét (nem baj, hol van már az advent), illetve a fejemről a napszemüveget, és az őt tartó kezemből ki a kulcscsomót. Mindezeket továbbá megpróbálta a szájába gyömöszölni, csak a biztonság kedvéért, nehogy éhen haljon, amíg felérünk.

De evés közben is hasonlóan érdeklődő természetű, én nagyon irigylem azokat az anyukákat, akiknél a hozzátáplálás sima ügy (vagyis majdnem az összeset). Muci ugye főzelékes cumiből nem hajlandó hozzáadott értékeket magához venni, marad a kanál. A kanál viszont nem etetőeszköz, hanem a világ legérdekesebb dolga, úgyhogy az etetések egy olyan számítógépes játékhoz hasonlítanak, amiben az űrhajót keresztül kell juttatni két random pályán csapkodó kar között, majd be egy szintén véletlenszerűen nyitódó-csukódó bejáraton, anélkül, hogy az űrhajóról leesne az alma-banán. Amennyiben sikerült a Kanalat átjuttatni a Kraken csápjai között anélkül, hogy belemarkolna és megpróbálná keresztben a szájába tömni, meg kell küzdeni a Szájjal. Ilyenkor nincs sok idő, mert a nyúlványok hamar megtalálják a célpontot vakon is (nem tudja valaki, mi az UNICEF álláspontja a gyermekek végtagjainak törzsükhöz való rögzítésével kapcsolatban ragasztószalag által? Ideiglenesen?), a Száj viszont vagy teljesen bezárul és vigyorog, mert jót játszunk, vagy ráharap a kanálra, és közben kétoldalt kipréseli az almabanánt a réseken. Szintén vigyorogva, mert az is jó játék.

A megoldás az, hogya kritikus pillanatban a megfelelő hangsúllyal azt mondom, hogy ÁÁÁÁÁ, a vigyorgó démon erre reflexszerűen tát, mire én az ujjammal gyorsan bezuttyintok egy adag kaját a kanálról a Szájba. Mivel a babák szája roppantul kicsi, ezt utána elismételem még olyan negyvenszer. Közben a malac egészen disznószerűvé válik attól a mennyiségtől, amit sikerül a szájából kiügyeskednie, majd a végén megkapja a kanalat játszani, aminek egyébként tökre a megfelelő végét tömködi a szájába, csak előtte mindig gondosan leszedi róla az ételdarabokat, mert milyen gusztustalan már egy ételes kanál. Ja, és az egész közben csapkodja a lábával a vizet folyamatosan, mert azt úgy kell.

Egyébként meg imádom.

Szóval van ez a videó, pár hete vettem fel, és igazából nem különösebben érdekes, mert a gyerek alig látszik rajta, illetve nincs benne komolyabb cselekmény sem. Azért nem látszik rajta jól a Muci, mert azt akartam rögzíteni az örökkévalóságnak, ahogy a láthatatlan barátaival beszélget. Rendszeresen megcsinálja ugyanis azt, hogy kipécéz magának egy mintátalan területet, falat, ilyesmi, jelen esetben a tetőtér ferde plafonját, és azzal komplex beszélgetéseket folytat le, röhincséléssel, meg minden. Szerintem amúgy nem szellemeket lát, én arra tippelek, hogy a csecsemőknél sokkal könnyebb sensory deprivationos tüneteket (bocsánat, nem tudom, hogy van pontosan magyarul, amikor megvonják az ingereket) elérni, és kompenzálásképpen hallucinálnak egy kicsit, és mivel az ember agya, főleg ilyen kicsi korban az arcok detektálására van beállítva, valószínűleg arcokat hallucinál. De ez tényleg csak egy elmélet.



(Azért arra ilyenkor is szakít időt, hogy néha egyet-egyet kedvesen belém rúgjon, nehogy mellőzve érezzem magam).

Amúgy meg a legutóbbi dévényes szeánszon kiderült, hogy nem én vagyok a hülye, vagyis alapvetően persze igen, de az orrát helyesen állapítottam meg a Mucinak, hogy különösen gyöktelen. Ez úgy került szóba, hogy kérdezte a terapeuta, hogy mit mondtak a dedről a szemészeten, úgyhogy elmeséltem, hogy az állami hatalmak már elbocsáthatónak minősítették szemileg, de S. B. mondta, hogy azért vigyem el el magánhelyre rejtett kancsalságot nézni, mert azt 5-6 éves korig lehet korrigálni, de nincs rá kötelező szűrővizsgálat. És aggódva visszakérdeztem, hogy miért kérdezi, talán ő is észrevette, hogy néha mintha bebandzsítana a Don, és erre a terapeutánk elmesélte, hogy igen, de ez nem biztos, hogy baj, csak onnan jutott eszébe, hogy ő is most vitte a lányát bandzsítás miatt, de a szemészeten azt mondták, hogy nincs baja, csak távol ül a szeme, és nem áll ki eléggé az orrcsontja, azért szalad néha össze a lánya tekintete, és látja, hogy a Muci is ilyen, hogy távol ülő orratlan, úgyhogy valszeg nálunk is ez lesz a bibi.

És most nagyon optimista kezdek lenni megint, mert a legutóbbi összejövetelen alig sírt a gyermek (olyan max 3 percet összesen), ami azt jelenti, hogy megizmosodott annyira a kritikus helyeken, hogy ne fájjon a masszázs, vagyis most már tényleg bármelyik pillanatban megindulhat. Meg ez az én lelkemnek is jót tesz, nagyon nem bírom, amikor húsz perceken keresztül keservesen bömbölt, a múltkor gondolkoztam azon, hogy ehhez a dévényezéshez azért nagy elhivatottság kell, szerintem napi olyan 5-6 óráig lehet bírni maximum a folyamatos üvöltést, meg fizikai megterhelést ép ésszel, a mi terapeutánk mesélte is, hogy délutánra már tudatosan figyelnie kell, hogy a saját gyerekeihez is ugyanannyi türelme legyen. Ugyanakkor hiányszakma, és ő is be van táblázva két hónapra előre, gazdasági válság ide vagy oda, de ehhez azért tanulnia kellett 8-9 évet (dsgm-et csak képzett gyógytornász (3-4 év) végezhet, legalább két év szakmai gyakorlattal, és maga a képzés három év), ráadásul a képzés ára is elég húzós volt, és most is évente hetvennégyezret be kell fizetniük az alapítványnak úgymond a licenszért (gyakorlatban ebből (is) tornáztatják a rászoruló gyerekeket, meg tartják fenn a helyet). Plusz a helyiséget sem ingyen adják, ahol "rendel", szóval egyáltalán nem csodálkozom, hogy ennyire drága a kezelés, de (azt leszámítva, hogya terapeutát mindketten nagyon kedveljük) azért minden szempontból örülni fogok, amikor majd vége lesz végre.

Így néz ki a Muci foggal, havas háttér előtt, az apja karjaiban szenderegve:



Most látom csak amúgy, hogy némi szempillákat is növesztett, jól van, akkor talán nem az én pillátlan szememet és két szál hajamat viszi tovább. A fogak helyzetét ma behatóbban is megvizsgáltam némi birkózás keretében, a jobb alsó határozottan kint van, a bal alsó meg már látszik az ínye alatt.

Ma családi kiránduláson voltunk mindenki nagy örömére.

A fiúm lányának tegnap volt a tizenkettedik születésnapja, és én azt terveztem, hogy becsomagolom szépen a fiúm által beszerzett ajándékát, ami egy fényképezőgép, lesz torta meg valami finom ebéd, és esetleg elviszem még moziba. Ehhez képest az autóban nyomtuk a kezébe az ajándékát, praktikus okokból csomagolás nélkül, elvittük egy olyan túrára, aminél egy sokkal lájtosabbtól is kiborult egy hónapja (kettő?), és fent Ágasváron kapott két virslit mustárral, de láthatóan mégis tök jól érezte magát, sőt, bejelentette abbéli igényét, hogy a következőre is vigyük el. A kiskamasz lányok lelkivilága kifürkészhetetlen.

A Mucinak meg ez volt a főpróbája a háromnapos nomád Padis előtt. Én attól tartottam, hogy fázni fog, unatkozik a hosszú autóút alatt, és depresszióba esik attól, hogy ilyen sokáig nem otthon vagyunk (az elmúlt nagyon sok időben alig sétáltattam, mert hol fújt, hol esett, ami őt nem zavarná az esővédő alatt, én viszont papírkutya vagyok). Ehhez képest az autóban végig aludt, vagy csendben elbeszélgetett magában (még azt sem csinálta, amit velem szokott a piros lámpáknál, hogy egyszer csak ilyen zombis kaparászás miatt tör ki engem a frász a tök csendes kocsiban, és akkor hátranézve azt látom, hogy a karmos fenevad vészjóslóan kapargatja a hordozóját), megérkezve örült a mindenkiknek (nők! gyerekek!), majd felfelé békésen nézegetett az apjára kötve (lefelé békésen aludt az apjára kötve).

Odafent mindenki evett, a Dont is beleértve, és tudom, hogy a depressziós személyek álcázott segélykiáltásai sokféle formát ölthetnek, de azt valahogy nem tudom elképzelni, hogy istentelen röhögésben manifesztálódnának, márpedig a Don másfél órán keresztül konkrétan kacagott ebéd után. Részben azért, mert kapott egy darab kenyeret, és az mindig öröm, részben azért, mert a Nővére Nézte Őt, illetve szerintem azért is, mert -- tadááám! -- növesztett legalább egy fogat alulra. Két kis recét érzek, szóval vagy egy, ami nem bújt még ki teljesen, vagy kettő, de a nullánál határozottan több (megnézni nem hagyja, eddig is csak tapogattam mindig). Nagyon meggratuláltuk őt, és az időzítése is tök jó volt, mert a fiúmat eleve feldobta, hogy a fiával kirándul, engem feldobott, hogy ha bokáig érő hóban is, de végre tavaszillat van, visszavonhatatlanul, a nagy tizenkét évest meg nem tudom, mi dobta fel, de az nagyon. Ő vette észre egyébként a tényállást, bár nem tudta, hogy ez újdonság, csak engedelmesen odaadta az öccsének az ujját rágcsálni, majd valamivel később mintegy mellékesen megjegyezte, hogy jé, hogy szúr a gyerek ínye.

Amúgy más tünetet nem tudok felidézni, mint hogy bár ma reggel hét harmincra állítottam a telefonom ébresztőjét, Zorcsi akkor már hallhatóan felkelt, és monologizált, noha soha nem szokott ilyen korán. Tegnap még tuti nem volt foga, mostanában annyira durván megrág mindent, hogy kábé kétóránként ellenőrzöm. Ha a többit is megússzuk ennyivel, hát én borzasztó boldog zoárdvazallus leszek.

Ja, meg a múltkori listából a két legérdekesebb dolgot kihagytam (mármint nekem ezek voltak a legérdekesebbek, a személyes vonatkozásai miatt, másoknak nem hiszem).

Otthonlevés - meg voltam győződve róla, hogy megszülöm a gyereket, édelgek vele másfél-két hónapot, és visszamegyek dolgozni bejárós módon, legalább félnaposba, mert én szeretek bejárni, utálok otthon ülni egyedül, kell a normális, felnőtt emberek társasága.

Ehhez képest most is itthon vagyok, és persze van a torna, meg az orvosokhoz rohangálás, de ezeket meg tudnám oldani félnapossal. És nagyon hiányzik a bejárás, és a múltkor, amikor beugrottam a munkahelyemre, majdnem sírtam a gyönyörűségtől, és elkértem a céges pecsétet, hogy én pecsételhessek le dolgokat, meg felvettem a telefonokat, ilyenek. Viszont a Mucin határozottan látom, hogy ő még nem érett arra, hogy otthagyjam nélkülem minden nap fél napokra, a bölcsi ki van zárva, meg amúgy is olyan kicsit majomszerű kapcsolatban vagyunk, hogy egész nap egymás közvetlen közelében tartózkodunk. És ki puszilgatná a combjait pelenkázás közben, ha nem velem lenne?

Járóka - erről előzetesen meg voltam győződve, hogy mekkora nagyszerű találmány, tisztaságban van benne a gyerek, biztonságban, és nem mellesleg én is végezhetem mellette a dolgom. Most meg az van, hogy el nem tudnám képzelni a járókáztatást. Először is napközben két emelet között rohangászom fel-le, fél napig mindenképpen egyedül lenne a Don, én meg pár percre sem nagyon szeretem a látókörömből kiengedni, és nem a biztonság miatt. Egyszerűen valahogy szükségünk van arra, hogy mindketten benne legyünk egymás aurájában, akkor is, ha így nem annyira higiénikus a minden. Másrészt meg a Don a játékaival elvan pár percet, az apja dolgaival egy kicsit többet, de igazán azt szereti nézni, amit mi csinálunk, akkor is, ha csak a billentyűzetet csapkodjuk, vagy ilyesmi. A teregetést például egyenesen imádja. Én meg sokkal nyugodtabban tudok úgy dolgozni, hogy ott van mellettem, eljátszik, ha elejti az akármijét, akkor oda se figyelve vissza tudom neki adni, satöbbi. (És még mielőtt megint félreértené valaki, nem akarom én a járókát leszólni, biztos nagyon jó az is, de a koraszülöttség miatt eleinte egész nap figyelni akartam a Mucit, hogy nincs-e baja, aztán ebbe szoktunk bele, és most már nem tudom elképzelni, hogy változtassak ezen).

Ja, meg volt egy olyan is, hogy az apja leette Mucit (aki a krémszínű úrigyerek-hálózsákjában tartózkodott) málnás joghurttal (az önéletrajzom "hogyan voltunk tökéletes szülők" fejezetéből ezt a részletet majd megpróbálom kihagyni), én meg először egy kicsit kétségbeestem, utána elővettem a Dr. Beckmann Folt Ördögöt Tejre, Tojásra és Fehérjére. Ezt még Isolde ajánlotta valamikor évekkel ezelőtt kommentben, azóta nem próbáltam ki, csak ott hevert a sarokban, most viszont ráuszítottam a málnás joghurtra, és csak néztem, ahogy a szemem előtt tűnik el a rózsaszínség. Kimondottan ijesztő volt, én arra számítottam, hogy majd mosás után esetleg, de nem, azonnal hatott. Nem tudom hogy csinálja.

A másik meg, hogy megint tele lett a gyermek kakája ilyen apró, fekete pöttyökkel, mintha bolhát evett volna, vagy nem tudom. Ennek egyáltalán nem örültem, mert mostanában olvastam (nem a kismamaijesztgetős könyvekben, hanem a Genetika tankönyvemben) az egy gén - egy enzim elmélet kapcsán, hogy milyen dolgokból lehet megállapítani a génhiba okozta köztes enzimhiányokat, és a fekete pöttyök is közöttük voltak. Azután szerencsére eszembe jutott, hogy tegnap délután hogy elmerengtem a banánon, hogy jé, ez magos, pedig nem mindegyikben látszik, és hogy a múltkor is banán után volt feketepötty-riadó.

(És nagyon halkan jegyezném meg, hogy esetünkben mindenképpen a dolgozó anya mellett szól az, hogy szombaton adtam le az aktuális könyvet, most lazázás van, erre a gyerek először Down-kóros lesz, utána génhiba miatt enzimhiányos, nem szabad az én szabadon csapongó elmémet kiengedni a szigorúan megszabott keretek közül).

Fejlemények vannak.

• Muci ma elfarolt egy métert a polifoamon.
• Muci ma előre megfontolt szándékkal levette a zokniját a lábáról (kézzel).
• Muci ma megevett egy fél banánt leturmixolva kanállal (nem emlékszem már, ki javasolta, hogy a kádban etessem, de nagy ötlet volt, így egyáltalán nem kaptam szívszélhűdést attól, hogy a Don férfiasam megtörli a száját a kezével, majd szétkeni az egészet a mellkasán, ő meg örült, hogy jó hosszan rúghatja a vizet. Mondjuk azt még mindig nem érti, hogy mire jó ez az egész, de vigyorog és tát, ha mondom, hogy ÁÁÁÁÁ).

Őrület.

Egyébként nekem ez a gyerekvállalás dolog mindig olyan borzasztó lehetetlennek tűnt, én nem vagyok az a típus, akinek gyereke lesz, a világon legjobban a szüléstől félek (na jó, a medvék és a cápák után), nem szórakoztat különösebben a gyerekek társasága, a szoptatás szerintem perverz dolog, és amúgy is túl egocentrikus vagyok ahhoz, hogy az egész napom egy másik ember jóléte körül forogjon, azzal együtt, hogy azért valahol mindig is akartam gyereket (akin szórakoztató pszichológiai kísérleteket lehet végrehajtani). És igazából mindenki azt mondta ezekre a dolgokra, hogy á, akkor már nem is úgy fogom gondolni, hát, van, amiben igazuk lett, van, amiben nem.

Terhesség - erre úgy gondoltam, hogy átmeneti állapot, majd összeszorítom a fogam, és túlélem, miközben igyekszem nem zavartatni magam attól, hogy egy másik valaki is van a testemben. És nagyjából így is lett, leszámítva, hogy hála a hormonoknak, nem kellett nagyon összeszorítani a fogam, spontán is tök vidáman voltam rosszul, és az idegentest-érzés is csak a 4-5. hónapig zavart.

Szülés - a fejemben ugye ez volt a világ legrosszabb dolga, ezért is akartam a Telkiben szülni, hogy mindenképpen úgy menjen minden, ahogy akarom, és ehhez még mosolyogjanak és ugráljanak is körülöttem. Továbbá meg voltam róla győződve, hogy az első jeltől számítva rohanni kell majd a kórházba, mert mindjárt kiesik belőlem a gyerek (emiatt elég sokan röhögtek rajtam, és nyugtatgattak ironikus hangnemben). Ami történt, az az volt, hogy a szülés tényleg a világ legrosszabb dolga, amihez képest nem a Telkiben szültem (ott nincs koraszülött PIC), viszont tényleg rohanni kellett a kórházba, mert az első jeltől számítva két órán belül kiesett belőlem a gyerek úgy, hogy még visszaküldeni is megpróbálták, hát, így jártam.

Babakelengye - annyira nagyon nem értettem, hogy mit izgulják agyon az anyukák, amikor józan számítások szerint mindent be lehet szerezni azalatt a pár nap alatt, amíg a baba még a kórházban van, de mivel az internetnek nagyjából minden csücskében felelőtlen, gondatlan, érzelmi hulla jellegű anyáknak voltak titulálva azok, akik nem folyamatosan babaholmikat vadásztak, ezért úgy gondoltam, biztos tudnak valamit, amit én nem, és majd olyan 7-8 hónapos terhesen én is elkezdem. Azután úgy esett, hogy valóban azalatt szereztünk be mindent, mialatt a gyerek a kórházban volt (és ez akkor is ment volna, ha csak pár napot van ott). Na jó, a bölcsőt előre megvásároltam, de csak mert olyat akartam, amit manapság már nem gyártanak, és ehhez vaterázni kellett, meg a frissterhes elsőgyerekes nők minden öntudatával vettem pár babaruhát is (ez egy-két hétig nagy flash volt, hogy jogosan turkálok a minicuccok között, azután már annyira nem kötött le).

Nem lesz időm semmire - mindenki azzal riogatott, hogy a gyerekkel annyit kell törődni, meg annyira felszaporodik a házimunka, hogy nem lesz időm se dolgozni, se hajat mosni, vagy mittudomén. Én meg úgy voltam vele, hogy dolgoznom muszáj lesz, legfeljebb felveszek valakit háztartási segítségnek.

Ez mondjuk már nekem az elején is egy kicsit gyanús volt, hogy egyrészt a főállású anyák azt állítják, hogy a gyereket kvázi Folyamatosan Nézni Kell, nem lehet mellette hajat mosni, satöbbi, másrészt meg azért aludni ők is alszanak valamikor minden bizonnyal, a nem alvásba ugyanis pár nap után belehal az ember, tehát legalább alvás közben nem nézik, és akkor miért nem lesz baja a gyereknek? Az ilyen time out, hogy addig nem ér félrenyelnie, vagy mi van? Egy hajmosás nagyjából 5 perc a kád fölé hajolva, ennyit miért nem lehet az alvásidőből lenyisszantani?

És biztos minden gyerek más, de nekem az derült ki, hogy egyrészt simán lehet a gyerek mellett háztartani, még élvezi is, hogy nézheti, másrészt az enyém még mindig immobilis nagyrészt, tehát simán ott tudom hagyni a játszószőnyegén, vagy a mózesben, vagy a bölcsőben egy fürdésnyi időre, harmadrészt olyan is volt már, hogy a hordozóban magammal vittem a fürdőbe, amíg hajat mostam, szóval minden jel mellett megoldható a dolog, más kérdés, hogy ha folyamatosan bömbölne a Muci minden éjjel, és kialvatlan lennék, akkor valószínűleg nekem sem a hajmosás lenne az első számú prioritásom, de akkor sem az lenne a bajom, hogy nem tudok hajat mosni, hanem hogy nem tudok aludni. Szóval szerencsére Muci és a háztartás mellé azért befér egy olyan napi nettó 6 óra munka segítség nélkül is. (És egyébként itt tenném hozzá, hogy azért megértem a nyavalygósabb anyukákat is, mert amikor éppen pár napig nincs munkám, sokkal hisztisebb és fáradtabb vagyok, továbbá még felkelni sincs akkora motivációm reggel. A magyar állam helyében én nem segélyeket meg jövedelempótlást osztogatnék (kivéve a beteg és a több kisgyerekes szülőket), hanem adómentessé tenném (az alkalmazó részéről is) azoknak a jövedelmét, akik kisgyerek mellett vállalnak táv- vagy részmunkaidős munkát. Ez sokkal kevesebbe kerülne az államnak (konkrétan semmibe), és depressziós kismamából is sokkal kevesebb lenne, de csak egy ötlet).

Szoptatás - ezt máig sem értem, mármint az oké, hogy ideális esetben a gyerek számára a legjobb táplálék a saját anyja teje (túlsztárolni azért nem akarnám, mert az evolúció nem a legjobb megoldásra törekszik, hanem a legjobb ár/érték arányra, az evolúció olyan szempontból kicsit köcsög, hogy simán belefér neki, ha az anyukák felének meghal a gyereke, feltéve, ha a többinek 4+ utódja életben marad szaporodásképes koráig, nekem viszont nem férne bele, hogy a rosszabbik felében legyek. Ugyanakkor az evolúciónak eddig sokkal több ideje volt táplálékfejlesztésre, mint a tápszergyáraknak, illetve utolérhetetlen előnye, hogy az evolúciónak minden egyes gyermek esetében személyre szabott gyártóegység áll rendelkezésére), viszont a kéthónapos dicső anyatejes periódusunk alatt egyszer sem érzékenyültem el a dologtól. Az egyetlen jó az volt benne, hogy amikor a gyereket szoptatásra érettnek nyilvánították, VIP-es anyuka lehettem, ott ölelgethettem legálisan félórákig, viszont minden különösebb szívfájdalom nélkül hozzátápláltam, amikor éhes maradt, és nem attól éreztem magamat jó anyának, hogy anyatejes, hanem attól, hogy nem éhes a gyerekem. És minden nagyrabecsülésem azoknak, akik hosszabban tudják a saját babájukat szoptatni, én utáltam az egész koránkelést, hatvan percig fejőzést, fájdalmat, kényszerivásokat, bénázást a gyerekkel, mindezt három óránként, és nagyon megkönnyebbültem, amikor már harmadik napja egy csepp sem jött belőlem, és lelkifurdalás nélkül abbahagyhattam. Hálistennek a Muci rendkívül egészséges típusnak bizonyult (el ne kiabáljam).

A gyerekek unalmasok és idegesítőek, továbbá egy kicsit ijesztőek - gondoltam én előtte. És ez így is van. Mármint a másokéi*. A saját gyerek a világ legérdekesebb, legvidámabb, legaranyosabb dolga (és a kakija is rózsaillatú). Játszani meg kimondottan szórakoztató vele.

Reggeli rutin - ez hülyén hangzik, de számomra ez tűnt a legijesztőbbnek. Hogy nem lesz az a finom visszaalvás, hogy reggel kelni kell, etetni, oviba-iskolába vinni, nem lehet azt mondani, hogy jaj, csak még öt percet, és szépen, komótosan nekikészülni a napnak.
Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy amíg bejártam dolgozni, nyolckor keltem, komótoztam, háromnegyed tízkor indultam, most meg Muci kilenc körül elkezd énekelgetni, valamikor áthozza az apukája, és akkor egy kicsit elhentergünk még itt ketten vagy hárman, majd szépen lemegyünk, és megetetem. Abbéli igényét, hogy vigyem el óvódába, eddig nem jelezte. Na jó, az nem kellemes, hogy én csak fél tizenegy felé jutok reggelihez, különösen, mivel vacsorázni nem szoktam, de ennyivel még hajlandó vagyok kiegyezni.

Elmenés otthonról - a babával, mint kiderült, kicsit körülményesebben bár (+15 perc indulásonként), de mindenhova el lehet menni így kocsival, kivéve kocsmába és moziba. Ha kocsmába, vagy moziba akarok menni, akkor meg rábízom az apjára.

Összegezve, valahogy nem nagy cucc az egész gyerekesdi, kábé olyan, mintha egy időigényesebb kisállata lenne az embernek, a legtöbb félelmetesnek tűnő dolog simán túlélhető vele, meg igazából szórakoztató is (vegyen Ön is gyereket).


* Na jó, a másgyerekei közül is van olyan, akit szimpatikusnak találok, de leírhatatlan a különbség a sajátgyerek és a másé között. Arra engem soha senki nem figyelmeztetett, hogy a gyerekét úgy alapból szereti is az ember.

Mostanában rám tört a legújabb para, hogy a Muci esetleg Down-szindrómás, csak senki nem vette észre. Ettől többek között azért ijedtem meg, mert az összes többi csecsemőnek van orra (Mucinak kicsi korában konkrétan nem volt orrnyerge, csak egy kis gomb az arca közepén két lyukkal, azóta lett valami kis alibi-orrnyerge, de a kétnaposok is simán lekörözik), továbbá a Donnak meglehetősen mandulavágású a szeme, és állandóan vigyorog, meg kedves. De azóta hálistennek meggyőztem magam, hogy valószínűleg észrevette volna a dolgot aközül a pár tucat orvos közül valamelyik, amelyiknek a kezén átment (de hátha csak azért nem szóltak, hogy ne essen rosszul, szólal meg az emberben a kisördög), a szeme az apjának is olyan, az enyémről nem is beszélve, az orra pisze, hát istenem, amiatt meg hadd ne érezzem már rosszul magam, hogy jó gyerek.

Amúgy minden továbbra is rendben, a Don kedvenc szórakozása újabban, hogy engem rugdos, bár ez ilyen mértékben szerintem már függőség. Az apja azt mondta, hogy hagyjam, mert olyan keveset rugdoshatott belülről, a Könyv azt mondja, hogy ezzel készül fel a járásra (bár a Könyvbéli sanyarú sorsú csecsemők a járókát rugdossák, nem az anyukájukat), engem meg nem zavar, mert olyan kedvesen vigyorog rám közben.

Tegnap egyébként megint kipróbáltam a kanállal etetést (főzelékes cumiból azóta sem hajlandó pépeset), és csodák-csodája, ment is, bár nagy fintorgások közepette. Ráadásul, amikor mondtam a Mucinak, hogy ÁÁÁÁÁ, ő is mondta, hogy ÁÁÁÁÁ, bár a vigyorgástól ez nála inkább EEEEE volt, utána viszont nagyon hamar megtanulta, hogy ez egy Aljas Anyai Trükk, de a játékot nem akarta abbahagyni, úgyhogy onnantól a fogatlan száját szorosan összeszorítva azt vigyorogta vissza, hogy MMMMM. Mindegy, egy hónap kihagyás után megette az egész adag gyümölcsöt.

Érdekes egyébként, hogy mennyire másféleképpen viszonyul hozzánk a gyermekkorú. Az apjának panaszkodtam viccből a múltkor, hogy rám soha nem vigyorog akkorákat, mint rá, pedig én pelenkázom, és etetem, én szórakoztatom, én viszem huszadszor is vissza a cumiját, mire a fiúm azt válaszolta, hogy mindez a babának jár. És valahol tényleg ez van, hogy a baba engem a hűséges vazallusának tekint, és nekem mindig ott kell lennem körülötte, de ha az apját meglátja, akkor már a tápszer sem érdekes, meg semmi, hanem fülig érő vigyor van, mert akkor őt a levegőbe fogják dobálni, vagy a lábánál fogva lóbálják, vagy hülye hangokkal szórakoztatják, márpedig ezeknél a dolgoknál a világon nincs jobb. Szerencsére a fiúmnak is a muci a kedvenc bárkije, pusztán azért is minden nap megdicséri, hogy fiúnak született, meg a játszáson kívül még ő kelti és ő fekteti, továbbá a múltkor, amikor a kisebbik nem volt hajlandó azonnal elaludni, akkor szórakoztatta még egy óráig, hogy lecsihadjon, szóval jól összepasszolnak, na.

Újabb érvvel gazdagítottam a Muci leendő "miért jobb fej az anyukám nálad, te Másik Nő" listáját: az anyám rugdosta magát a lábammal, amikor elfáradtam.

(Jól van na, esküszöm, hogy amikor nagycsoportos lesz, akkor nem fogom helyette megrugdosni a néniket a buszon, mert tudom, hogy az egészséges jellemfejlődés része, hogy egyedül, segítség nélkül hajtsa végre a maga elé tűzött feladatokat, de az a kedvenc játéka, hogy engem gyepál, és szegénykém még kicsi, és elfáradt, és annyira nevetett, amikor megfogtam a lábát, és helyette rugdostam magam).

Megint bénaanya voltam (de legalább jóindulatú, kedves lány vagyok, még ha kicsit hülye is). Tegnap már erősen törtük a fejünket a dévényes terapeutával, hogy miért nem kúszik ez a gyerek, amikor elég erős hozzá, elég régóta gyakorolják, itthon is sokat van hason, meg minden. Megállapodtunk abban, hogy biztos nem tudja, hogy kúszással el lehet érni dolgokat, és hogy egyáltalán, a kúszás jó dolog, ezért nincs motivációja. Aha.

Azután ma reggel egy halvány kis fény kezdett derengeni a fejemben, miközben elérzékenyülve figyeltem, hogy játszik kis magzatunk a parkettán. Ugye az van, hogy akartam neki polifoamot venni, azután visszarettentem, mert van ötezer játszószőnyege, pokróca, illetve személyesen is megtapasztaltam az öcsém leányának puzzle típusú gyerek-polifoamját, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem lenne egy vidám gyerekkor az olyan, amiben anyát hetente kétszer a sárgaházban kell meglátogatni (borzasztó nehéz ám kirakni egy bonyolultabb házikót!). Szóval lényeg az, hogy gondoltam, megvárjuk, hogy kússzon a Muci, és majd akkor kap egy decathlonos nagy polifoamot, addig elég neki a játszószőnyeg.

És akkor reggel feltűnt, hogy ez a gyerek bizony teljesen szabályos kúszó mozdulatokat csinál, csak azért nem halad, mert ugye a pokróc alatta parkettán van, ő meg annyira még nem erős, hogy ekkora mértékű viszkozitással is harcba tudjon szálni, úgyhogy inkább csak úgy elmolyolgat a játékaival rajta. Kérésemre ekkor a fiúm lehozott egy akármilyen polifoamot, és ráhelyeztem a gyereket, aki először simán elharcolta magát a tukánig, utána meg a notebookomig, aminek kedves szokása szerint kihúzta a tápkábeljét, és megpróbálta átharapni. Nem nagy távolságokról van szó egyébként, olyan harminc centikről, de a nullához képest a harminc centi is gyönyörű, úgyhogy nagyon meg lett dicsérve (bár jelzésértékűen azért megemlítettem neki, hogy részben ezért nem lett végül görényem, mert az elrágja a kábeleket, de szerintem a gyerek tudja, hogy őt nem vennék vissza az állatkereskedésben, szóval most már azt csinálhat, amit akar).

Én meg egy kicsit hülyén éreztem magam, amiért gátoltam idáig a mozgásfejlődésben, de asszem, majd úgy gondolok a dologra, hogy feltaláltam a hordozható gyerek-kúszópadot (a futópad mintájára, az úgyis olyan trendi manapság). Ha a tv-shopot érdekli esetleg, még egy ideig tudunk szerintem ilyen videókat csinálni, hogy mosolyogva megérkezünk, egyik hónom alatt a gyerekkel, másik alatt a pokróccal, egy mozdulattal összeillesztem őket, gyerek vigyorogva teper öt percig helyben, utána megint a hónom alávágom őket, átmegyünk öt méterrel odébb, és megismételjük a mutatványt, közben arról mesélek, hogy mennyire egyszerű így az életem, mert a gyerekem folyamatosan edzésben van, ugyanakkor nem kell kergetni, de természetesen ez csak a Nasa által kifejlesztett technológiával készült SuperSlip(tm) jegesmedvés pokróccal működik (lányoknak rózsaszínben is!), amelyhez igény esetén kis felárért egy nm SuperSlip(tm) (űrtechnológia!) parkettát is biztosítunk, kérjük, hívjon még ma a megadott számon.

Tegnap volt Don Muci kilenc hónapos (korrigált hat). Éljen, éljen.

Fizikai paraméterek: hossza 72 cm (ezt nem volt egyszerű kiderítenem, mert a Don folyamatosan kivette a kezemből a szalagot, hogy a száját is megmérje, úgyhogy lehet, hogy hosszabb, a legkisebb értékelhető adatot vettem alapul), súlya 7300 gramm üresen (reggel, kaki után, kaja előtt), szóval a könyv szerint nyeszlett, de most mit várjak, az apja se egy hájpacni.

Fogak száma: nulla, nil, zilch, zero, én már letettem róla, hogy valaha is foga legyen (október óta az összes karhatalom közvetlenül a találkozásuk után kijelenti róla, hogy ez a gyerek bizony fogzik, de eredmény semmi). Az én egyik bölcsességfogam viszont félig kijött februárban, az is valami.

Evés: a nagyfiú csak tápszert (Beba 2 HA bifiduszanyámkínjával, napi 1-1,5 l négy adagban), illetve szilárd dolgokat hajlandó enni, úm. kiflivéget, kenyérhéjat, kölesgolyót, párolt zöldséget, illetve banánt. Viszont mivel nincs foga, ezekből nem képes mennyiséget fogyasztani. A fogak hiánya egyébként nem gátolja abban, hogy keményen ráharapjon dolgokra; az ujjamat nemsokára el fogja törni pusztán állkapocsból, a banánból nagy darabokat leharap, majd megijed attól, hogy banán van a szájában, és messze köpi, meg a múltkor az apja májkrémes szendvicsére is ráharapott, majd csak állt ott hökkenten, mint egy eltévedt cápa. Viszont az apjától nem hajlandó tápszert se fogyasztani, csak olyan százakat (tőlem 250-400 az adagja), se senki mástól, mindenki mással csak játszás van, meg vigyorgások.

Beszéd: egész komolyakat beszél már, persze babanyelven, de az most nagyon megeredt. Hosszan magyaráz nekünk, a plüssöknek, a falnak, akárminek. Ha beszélgetek valakivel, akkor nagyon örül, udvariasan megvárja a lélegzetvételnyi szüneteket, és akkor ő is belemondja a magáét. Most döbbentem rá egyébként, hogy ő nem fog olyat mondani, hogy mama, vagy papa, mert mi se mondunk ilyet előtte, szóval valószínűleg a muci lesz az első szava. Mindenesetre nekem hosszan szokott mememememézni, az apjának meg bebebebebézni. Csukott szájjal is simán tud dumálni, meg cumival a szájában is.

Nagymozgás: a dévényes terapeuta szerint most már bármelyik pillanatban elkezdhet kúszni.

Finommozgás: az tök ügyesen megy, marokkal, két ujjal, megfogni, forgatni, "A" tárgyat "B" tárggyal ütögetni, lerángatni, lelökni, felnőttkönyvet lapozni, csimpaszkodni, lámpát 85%-os sikerességi rátával kapcsolni, sőt, most nemrég megmutattam neki, hogy anyát (ez én vagyok) nem karmolásszuk, hanem szép finoman simogatjuk az arcát, és azóta szép finoman simogatni is tud (na jó, ez beletelt pár napba). De végre érdeklik játékok, főleg az, ami zörög, zenél vagy zsiráf.

Társas készségek: ezen a területen nagyon készséges. Továbbra is extázisban van, ha csak valaki ránéz, szereti, ha puszilgatják, akár én, akár az apja, akár a plüssök, vagy ha bárki mást puszilgatnak a közelében. Ha direkt neki beszélek, akkor visszabeszél. Amikor tegnap az apja artikulálatlan hörgések kíséretében beletömött a saját szájába egy egész fánkot (hogy engem szórakoztasson), akkor nagyon nevetett, szóval a humorérzéke lassan a miénkkel egy szintre ér (ez ugye nem jelent sokat, de mégis). Azt is imádja, ha a hasát majdmegesszük. Puszi gyanánt megnyalja az arcunkat. Mindenkivel tök jól elvan, amennyiben az illető lehetőleg nő, mosolyog rá, és szép dolgokat mond neki, esetleg kukucsolni is hajlandó.

Alvás: éjszaka olyan 12 óra, nappal meg két etetés között 1-1,5 órák. Mamabarát gyerek.

Egészségügy: a köcsög ekcéma hol előjön, hol eltűnik, de az határozottan segít, ha nincs melegben a Mucc.

Amúgy meg a február így utólag a felnőttbaba-ruhák és a beszédfejlődés hónapja volt, én nagyjából végigdolgoztam, meg tiszta plötty is vagyok így tél végére, Muci viszont hálistennek nem tűnik depressziósnak, csak mintha szerzett volna pár láthatatlan barátot, akikkel akkor is beszélgethet, ha én dolgozom. A március viszont a mi hónapunk lesz.

Muci majd megszereli: