A Don ellátogatott a Pilisbe.
A három órás út során végig kábé ennyi lógott ki a kengurumalacból, és csak akkor nézett ilyen szemrehányóan, ha megálltunk. Menet közben vagy aludt, vagy derűsen bámészkodott. Mondjuk nem voltunk hosszan, a fiúmék mostanában barlangot kutatnak, és azt mentünk megnézni, oda ötven perc gyalog, ott másfél óra, vissza negyven perc, de egy kicsit aggódtam, mert Zorcsinak nincs rendes vízhatlan overálja (most viszont már tényleg veszek), de szerencsére csak az utolsó pár percben kezdett reszketni a fiúm elmondása szerint. Nyafogni akkor sem nyafogott, csak cidrizett, amikor bemenekítettük az autóba, de az ülésfűtés egy perc alatt átmelegítette, onnantól vidáman kuruttyolt nekünk a kis Muci.
A nagylánynak viszont szerintem szeparációs szorongása van az autótól, mert csak az első és az utolsó tizenöt percben nem hisztizett, a többiben eljátszotta a hattyú halálát. Odafelé nagyjából vízszintesen kellett menni, leszámítva az utolsó kb. ötven métert, ami dombra mászás, de a tizenegyéves annyira kiborult azon, hogy a hó csúszik, hogy igazából azt se tudtam, sírjak vagy nevessek. Mondjuk ha a saját gyerekemről lett volna szó, akkor egyértelműen nagyon csúnyán kiröhögöm, és azzal el van intézve, de a lánnyal szemben mindig gonoszmostoha-komplexusom van, és ezért az út első felének nagy részében fogtam a kezét, a második felében meg az örömhormonok pozitív energiatermelő hatásáról meséltem neki a hisztihormonokkal szemben (oké, kicsit leegyszerűsítettem a dolgot), meg hoztam a sapkáját. De igazából semmi nem segített, csak az, hogy egyszer csak megint a kocsi negyedórás környékére értünk, mert akkor, mintha elvágták volna, újra csacsogni kezdett vidáman, ki érti ezt. Persze lehet, hogy a fiúm hegymászós sztorija adta meg az utolsó lökést, mert amikor a gyerek azon sírt, hogy lefagy a keze, akkor átadta neki a kesztyűjét, majd nagy vidáman elmesélte a hegymászó történetét, akinek tényleg lefagyott az összes mindene, mintegy tanulságképpen.
A három órás út során végig kábé ennyi lógott ki a kengurumalacból, és csak akkor nézett ilyen szemrehányóan, ha megálltunk. Menet közben vagy aludt, vagy derűsen bámészkodott. Mondjuk nem voltunk hosszan, a fiúmék mostanában barlangot kutatnak, és azt mentünk megnézni, oda ötven perc gyalog, ott másfél óra, vissza negyven perc, de egy kicsit aggódtam, mert Zorcsinak nincs rendes vízhatlan overálja (most viszont már tényleg veszek), de szerencsére csak az utolsó pár percben kezdett reszketni a fiúm elmondása szerint. Nyafogni akkor sem nyafogott, csak cidrizett, amikor bemenekítettük az autóba, de az ülésfűtés egy perc alatt átmelegítette, onnantól vidáman kuruttyolt nekünk a kis Muci.
A nagylánynak viszont szerintem szeparációs szorongása van az autótól, mert csak az első és az utolsó tizenöt percben nem hisztizett, a többiben eljátszotta a hattyú halálát. Odafelé nagyjából vízszintesen kellett menni, leszámítva az utolsó kb. ötven métert, ami dombra mászás, de a tizenegyéves annyira kiborult azon, hogy a hó csúszik, hogy igazából azt se tudtam, sírjak vagy nevessek. Mondjuk ha a saját gyerekemről lett volna szó, akkor egyértelműen nagyon csúnyán kiröhögöm, és azzal el van intézve, de a lánnyal szemben mindig gonoszmostoha-komplexusom van, és ezért az út első felének nagy részében fogtam a kezét, a második felében meg az örömhormonok pozitív energiatermelő hatásáról meséltem neki a hisztihormonokkal szemben (oké, kicsit leegyszerűsítettem a dolgot), meg hoztam a sapkáját. De igazából semmi nem segített, csak az, hogy egyszer csak megint a kocsi negyedórás környékére értünk, mert akkor, mintha elvágták volna, újra csacsogni kezdett vidáman, ki érti ezt. Persze lehet, hogy a fiúm hegymászós sztorija adta meg az utolsó lökést, mert amikor a gyerek azon sírt, hogy lefagy a keze, akkor átadta neki a kesztyűjét, majd nagy vidáman elmesélte a hegymászó történetét, akinek tényleg lefagyott az összes mindene, mintegy tanulságképpen.
Blogtalálkozó lesz?