Mindenekelőtt szeretnék mindenkit megkérni, hogy ha valakinek van sparos/intersparos/kaiseres fenyőmatricája, viszont nincs szüksége késekre, az adja nekem légyszi-légyszi a matricáit, mert mi (használható) késekben szegény háztartás vagyunk.
Ehhez érintőlegesen kapcsolódik, hogy nem értem, a klasszikus családmodell elkötelezett szószólóinak érvelésében miért nem szerepel az a tény, hogy a gyerekeknek szükségük van apára, mert az anyák nem tudják felvágni a sütőtököt. Ja, meg azért is, mert nekem nincs elég nagy tenyerem ahhoz, hogy a fejem felett tudjam vízszintesen egyensúlyozni a malacot (vö. repülőzés), pedig erre mindig röhög.
Nevezett Malac ebben a pillanatban éppen az alsó állkapcsát próbálja markolászós technikával letépni a fejéről, azt hiszem, ideje kilépnem a tagadásból, és beismernem, hogy a folyamatos nyáladzás, szájbanyúlkálás és szörcsögés tényleg a fogzás jele. Eddig ezt azzal hárítottam, hogy túl kicsi még hozzá, de igazából csak rosszul viselem, ha felnőttesedik. A fogzástól már egyenes út vezet ahhoz a gyászos naphoz, amikor valami léha ledér lecsapja a kezemről az én kis nyuszizsiráfmalacomat (akit akkor már remélhetőleg nem így fogok szólítani).
Úgyegyébként semmi bajom a nőkkel, ma is voltak ketten, plusz egy családfő. A kisebbik pont annyi idős, amennyinek Zorcsinak lennie kellene, és olyan kacsabogár, hogy egyből feltámadt bennem a késztetés egy saját kislány legyártására (az elmúlt egy mondat során nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy véletlenül se használjam a "cuki" szót). Kaptunk olyan military casual stílusjegyeket felvonultató ruhaneműt is, meg ilyen átlátszó golyókat is mozgó nyuszikkal bennük, úgyhogy a délutánunk igazán idilli volt: Malac szerető mosollyal figyelte, milyen ügyesen, elmélyülten játszom az új szerzeményekkel.
Ezenkívül annyi hír van már csak, hogy lementem 51 kilóra, halleluja, 3 more to go, és akkor leszek a vemhesség előtti súlyomon.









Ha a piros fenyősre gondolsz és kis tétel is szóba jöhet (ami konkrétan 3 darabot jelent), egyeztessünk hogyant.