Naszóval.
Volt itt sokféle reakció a gyerek zenehallgatásával kapcsolatban, és kommentnek most már sok lenne, ami felgyűlt bennem, meg egyébként is, ez az én blogom, és akkor írok bele bejegyzést, amikor akarok. Szóval én nem gondolom, hogy a gyereknek ugyanaz a minőségi zene, mint nekem, éppen úgy, ahogy ő nem Salingert élvezi, én meg nem a maci fürdiket nézegetem végig huszonötször. Szerintem a maci fürdiknek nincs irodalmi értéke, bárgyú, stb, de a malacnak most arra van szüksége, hogy színes, kontrasztos képeket nézegessen, és (majd ha érti is) olyasmivel találkozzon a mesékben, amivel tud azonosulni. Fürdeni márpedig szokott.
Zorcsi legkedvencebb zenéje mostanában a kopogás, amit ő hoz létre egy kartondoboz oldalán. Ezt kábé bármeddig el tudja hallgatni. A második legkedvencebb zenéje az ütögetős macska által létrehozott egyszerű kis gépi dallam, a harmadik legkedvencebb zenéje meg az a harangjáték, ami az oroszlános dobozból szól, ha tekerem rajta a verklit. Ezeket mindig áhítattal hallgatja. Szerintem nem véletlen, hogy a babajáték-készítők ilyen kis nagyon leegyszerűsített, negédes dalokat raknak a babajátékokba, ezektől nem lesz feszült a gyerek, viszont követni tudja a ritmusát és a dallamát. Szerintem ugyanez a kategória a babazene és a népdal is, a szomorú az, hogy én mindkettőt rühellem, de legfeljebb átmegyek a másik szobába. Palya Bea különösen irritál, mert az egy dolog, ha a parasztasszony a tarlón ilyen petőfis szinten fogalmazza meg a benne munkálódó dolgokat, de az a felnőtt, urbánus életvitelt folytató nő, aki komoly arccal olyanokat ereszt ki a száján, hogy "kimenék én ajtóm elejébe / s föltekinték nagy magos mennyékbe", az vagy retardált, vagy semennyire sem hiteles számomra, a katartikus művészi élményt mindenesetre egyik esetben sem általa fogom átélni. Ez ugyanakkor csak az én szubjektív véleményem, én festészetben sem szeretem a(z ál)naiv stílust, pedig az is egy elismert kategória, lehet, hogy aki Palya Beát, illetve a népdalokat szereti, az nálam sokkal mélyebb, vagy sokkal érzelmibb beállítottságú, tökmindegy, a katarzis nem objektív dolog. Az egyetlen határeset, amit részben be bírok fogadni, az a Ghymes, azt is csak módjával, és mert a szövege és a hangzásvilága is elég absztrakt ahhoz, hogy lekössön.
A gyerekzenét sem szeretem, egyrészt az sem tűnik nekem végtelenül őszintének és átéltnek felnőttektől, másrészt valamiért már gyerekkoromban sem szerettem. Az öcsém igen, aztán valamelyik nyáron, amikor valamelyik 100 Folk Celsiust (?) hallgatta oda-vissza ötszázszor, akkor egyszer csak szabályosan depressziós lett pár napra, mármint feszültebb és rágódósabb a szokásosnál, és a végén nagy nehezen kinyögte, hogy van az a dal a világ legrosszabb gyerekéről, és ő rájött, hogy ő a világ legrosszabb gyereke, és mindenkinek az volna a legjobb, ha ő meghalna. Na mármost abban a dalban olyasmik voltak, hogy a világ legrosszabb gyereke, nem fogad szót a szüleinek, letagadja, ha rosszat csinált, összekeveri a hét napjait, nem szeret mosakodni, szóval csupa olyasmi, ami minden gyerekkel előfordul időnként, és ami inkább a szülők hibája, ha előfordul, ráadásul a refrén valami olyasmi volt, hogy akárki lehet ez a rossz gyerek, vajon hol van, szóval szerintem gyerekeknek ilyen dalt írni szerintem egyszerűen köcsögség. És nagyon, nagyon be fogok vizsgálni minden gyerekdalt, mielőtt a sajátomat a közelébe engedném (a büdös macska például mehet).
Ami a komolyzenét illeti, azért sem rajongok, pedig gyerekkoromban hat évig zongoráztam, ehhez zeneelméletre is kellett járnom, szóval nagyjából ismerem a népszerűbb zeneszerzők munkásságát, de nem igazán érintett meg (még Csajkovszkijt szeretem a leginkább, tényleg, az olyan gyerekzene-jellegű), ez az én defektusom, nincs rá fülem. Amúgy sem szeretem azokat a filmeket / képeket / zenéket, amik csak szépek, de nem szólnak semmiről, nekem legyen az ilyesmi jól fényképezve / hangolva, de legyen története is, meg legyen benne feladvány is (például Az ember, aki ott se volt). A fiúm viszont szereti például a Halál és a lánykát (én inkább a filmmel együtt), mondtam is neki tegnap, hogy jó volna, ha én is érteném a komolyzenét, de szerinte nincs rajta mit érteni. Kiderült, hogy (legalábbis szerinte) a komolyzene nem szól valamiről, és arról nevezik el, hanem elnevezik valahogy, és akkor arról fog szólni. Szóval ezt éppen úgy fordítva fogtam meg, mint a Schrödinger macskáját, amit hosszú évekig hülyeségnek tartottam, aztán rájöttem, hogy fordítva működik, vagyis nem a kvantum olyan, mint egy macska, amelyik életben is van meg halott is (mert ez hülyeség, ilyen nincs), hanem ha a macska kvantumként működne, akkor lenne egyszerre életben is, meg nem is (és ha a kvantum macska lenne, akkor nyávogna, egészítette ki a fiúm, majd hozzáfűzte, hogy én azért szeretem őt, mert tudom, hogy képes lett volna erre érdemben reagálni, de mégis inkább valami vicceset mondott, hogy örüljek). Lényeg az, hogy a gyerekem komolyzenei nevelését inkább olyasvalakire bíznám, aki szereti a komolyzenét, és megbízom benne, úgyhogy az agnus küldjöm már linkeket, mert eddig az ő nyakában bírt Zorcsi a legtovább ellenni rajtam kívül, szóval szerintem rokonlelkek (legalábbis remélem, hogy nem a puszta testiségen alapul a vonzódásuk).
Szóval lényeg az, hogy szerintem alapból semmire sem lehet rámondani, hogy nem való a gyerenek, majd Zorcsi kiválogatja, hogy mit szeretne hallgatni (persze az én előválogatásom után, aminek során nem feltétlenül merőbena gyerek érdeke fogja vezetni a kezem, hanem a saját józan eszem és jámbor természetem megőrzésének vágya, ami másrészről szintén érdeke a gyereknek), ha a babazene a kedvenc, akkor a babazene, ha eredeti Mozart, akkor Mozart, olyan tizenhat évessel úgysem találkoztam még, aki babazenét vagy Mozartot dübörgetett volna éjjel-nappal.
Volt itt sokféle reakció a gyerek zenehallgatásával kapcsolatban, és kommentnek most már sok lenne, ami felgyűlt bennem, meg egyébként is, ez az én blogom, és akkor írok bele bejegyzést, amikor akarok. Szóval én nem gondolom, hogy a gyereknek ugyanaz a minőségi zene, mint nekem, éppen úgy, ahogy ő nem Salingert élvezi, én meg nem a maci fürdiket nézegetem végig huszonötször. Szerintem a maci fürdiknek nincs irodalmi értéke, bárgyú, stb, de a malacnak most arra van szüksége, hogy színes, kontrasztos képeket nézegessen, és (majd ha érti is) olyasmivel találkozzon a mesékben, amivel tud azonosulni. Fürdeni márpedig szokott.
Zorcsi legkedvencebb zenéje mostanában a kopogás, amit ő hoz létre egy kartondoboz oldalán. Ezt kábé bármeddig el tudja hallgatni. A második legkedvencebb zenéje az ütögetős macska által létrehozott egyszerű kis gépi dallam, a harmadik legkedvencebb zenéje meg az a harangjáték, ami az oroszlános dobozból szól, ha tekerem rajta a verklit. Ezeket mindig áhítattal hallgatja. Szerintem nem véletlen, hogy a babajáték-készítők ilyen kis nagyon leegyszerűsített, negédes dalokat raknak a babajátékokba, ezektől nem lesz feszült a gyerek, viszont követni tudja a ritmusát és a dallamát. Szerintem ugyanez a kategória a babazene és a népdal is, a szomorú az, hogy én mindkettőt rühellem, de legfeljebb átmegyek a másik szobába. Palya Bea különösen irritál, mert az egy dolog, ha a parasztasszony a tarlón ilyen petőfis szinten fogalmazza meg a benne munkálódó dolgokat, de az a felnőtt, urbánus életvitelt folytató nő, aki komoly arccal olyanokat ereszt ki a száján, hogy "kimenék én ajtóm elejébe / s föltekinték nagy magos mennyékbe", az vagy retardált, vagy semennyire sem hiteles számomra, a katartikus művészi élményt mindenesetre egyik esetben sem általa fogom átélni. Ez ugyanakkor csak az én szubjektív véleményem, én festészetben sem szeretem a(z ál)naiv stílust, pedig az is egy elismert kategória, lehet, hogy aki Palya Beát, illetve a népdalokat szereti, az nálam sokkal mélyebb, vagy sokkal érzelmibb beállítottságú, tökmindegy, a katarzis nem objektív dolog. Az egyetlen határeset, amit részben be bírok fogadni, az a Ghymes, azt is csak módjával, és mert a szövege és a hangzásvilága is elég absztrakt ahhoz, hogy lekössön.
A gyerekzenét sem szeretem, egyrészt az sem tűnik nekem végtelenül őszintének és átéltnek felnőttektől, másrészt valamiért már gyerekkoromban sem szerettem. Az öcsém igen, aztán valamelyik nyáron, amikor valamelyik 100 Folk Celsiust (?) hallgatta oda-vissza ötszázszor, akkor egyszer csak szabályosan depressziós lett pár napra, mármint feszültebb és rágódósabb a szokásosnál, és a végén nagy nehezen kinyögte, hogy van az a dal a világ legrosszabb gyerekéről, és ő rájött, hogy ő a világ legrosszabb gyereke, és mindenkinek az volna a legjobb, ha ő meghalna. Na mármost abban a dalban olyasmik voltak, hogy a világ legrosszabb gyereke, nem fogad szót a szüleinek, letagadja, ha rosszat csinált, összekeveri a hét napjait, nem szeret mosakodni, szóval csupa olyasmi, ami minden gyerekkel előfordul időnként, és ami inkább a szülők hibája, ha előfordul, ráadásul a refrén valami olyasmi volt, hogy akárki lehet ez a rossz gyerek, vajon hol van, szóval szerintem gyerekeknek ilyen dalt írni szerintem egyszerűen köcsögség. És nagyon, nagyon be fogok vizsgálni minden gyerekdalt, mielőtt a sajátomat a közelébe engedném (a büdös macska például mehet).
Ami a komolyzenét illeti, azért sem rajongok, pedig gyerekkoromban hat évig zongoráztam, ehhez zeneelméletre is kellett járnom, szóval nagyjából ismerem a népszerűbb zeneszerzők munkásságát, de nem igazán érintett meg (még Csajkovszkijt szeretem a leginkább, tényleg, az olyan gyerekzene-jellegű), ez az én defektusom, nincs rá fülem. Amúgy sem szeretem azokat a filmeket / képeket / zenéket, amik csak szépek, de nem szólnak semmiről, nekem legyen az ilyesmi jól fényképezve / hangolva, de legyen története is, meg legyen benne feladvány is (például Az ember, aki ott se volt). A fiúm viszont szereti például a Halál és a lánykát (én inkább a filmmel együtt), mondtam is neki tegnap, hogy jó volna, ha én is érteném a komolyzenét, de szerinte nincs rajta mit érteni. Kiderült, hogy (legalábbis szerinte) a komolyzene nem szól valamiről, és arról nevezik el, hanem elnevezik valahogy, és akkor arról fog szólni. Szóval ezt éppen úgy fordítva fogtam meg, mint a Schrödinger macskáját, amit hosszú évekig hülyeségnek tartottam, aztán rájöttem, hogy fordítva működik, vagyis nem a kvantum olyan, mint egy macska, amelyik életben is van meg halott is (mert ez hülyeség, ilyen nincs), hanem ha a macska kvantumként működne, akkor lenne egyszerre életben is, meg nem is (és ha a kvantum macska lenne, akkor nyávogna, egészítette ki a fiúm, majd hozzáfűzte, hogy én azért szeretem őt, mert tudom, hogy képes lett volna erre érdemben reagálni, de mégis inkább valami vicceset mondott, hogy örüljek). Lényeg az, hogy a gyerekem komolyzenei nevelését inkább olyasvalakire bíznám, aki szereti a komolyzenét, és megbízom benne, úgyhogy az agnus küldjöm már linkeket, mert eddig az ő nyakában bírt Zorcsi a legtovább ellenni rajtam kívül, szóval szerintem rokonlelkek (legalábbis remélem, hogy nem a puszta testiségen alapul a vonzódásuk).
Szóval lényeg az, hogy szerintem alapból semmire sem lehet rámondani, hogy nem való a gyerenek, majd Zorcsi kiválogatja, hogy mit szeretne hallgatni (persze az én előválogatásom után, aminek során nem feltétlenül merőbena gyerek érdeke fogja vezetni a kezem, hanem a saját józan eszem és jámbor természetem megőrzésének vágya, ami másrészről szintén érdeke a gyereknek), ha a babazene a kedvenc, akkor a babazene, ha eredeti Mozart, akkor Mozart, olyan tizenhat évessel úgysem találkoztam még, aki babazenét vagy Mozartot dübörgetett volna éjjel-nappal.
hallgassatok metált, mindenképpen. legyen mondjuk Isis, az jó ideje megfog engem is. te önkényanyablogger.