Kétségkívül bebizonyosodott, hogy a malac pontosan el tud minket különíteni funkció szempontjából az életében. Tegnap elmentem ugyanis kocsmába, és kettesben hagytam őket, majd nagyjából öt órával később hazaértem. Bevetettem magam a fürdőszobába, és fogmosás közben éktelen ordítás hangzott fel, ami nem is csillapult, amíg enni nem adtam a kisebbik fiúnak. A fiúm meg elmesélte utólag, hogy a malac arcán angyali kifejezéssel szendergett végig, amíg nem voltam, vagyis egyszer pár percre felnyöfögött, de mire meleg lett a kajája, simán visszaaludt. Ezt megelőzően egész délután azt játszottuk, hogy ő egy éhező számkivetett, aki napok óta nem evett, és csak véletlenül néz ki úgy, mint akinek egy-egy fél alma van a pofazacskójában.
Szóval az a helyzet, hogy mostanra összeállt benne a kép, hogy apa nem tud gyereket etetni, ezért nem is érdemes őt háborgatni ezzel, viszont behangolta rám a riasztókészülékét, nehogy csak úgy eléldegéljünk egymás mellett mi kettecskén, hanem foglaljuk el magunkat minőségi együttléttel minden együtt töltött pillanatban, és mi is lehetne meghatóbb és jövőbemutatóbb látvány egy kisdedet etető édesanyánál. Hogy tudjam mihez tartani magam, éjszaka nagyjából kétóránként elő kellett vele adnom ezt a performanszot (minek következtében többször majdnem papírt ragadtam, hogy megtervezzem a chipie megálmodta gyerek-altatópiszoly prototípusát).
Egyelőre viszont 1:0 a gyerek javára.
És majd amikor 3 éves lesz lazán ledobja ugyanezt este: ha anya otthon van maradjon bent, míg el nem alszik, (sacc per kébé másfél óra, mert szomjaséhespisilnikellholvannakazalvósállatkáim)bezzeg ha apa fekteti le akkor puszi után szunya egyedül, hogy apa nézhesse a másik szobában mondjuk a Sport 1-et (ez amúgy opcionális)