A közelmúltban találtam végre egy normális programot, ami bármilyen képből csinál keresztszemes mintát (és kilistázza a színkódokat mindenféle fonaltípusra), úgyhogy a tegnapi napom nagy részét keresztszemes hímzéssel töltöttem. Ez azért lényeges, mert mindig így képzeltem el magam, hogy amikor terhes leszek meg kisbabás, akkor otthon ülök és hímezgetek, csak eddig nem nyílt rá esély, annyi volt a munkám, meg igazából most is annyi, de azért ezt az egy napot engedélyeztem magamnak, szóval most már ez is letudva. Kép sajnos nem készült.
Malacon én már nem tudok kiigazodni, rejtély ő nekem, tegnap napközben egész nap dödögött meg visítozott, megpróbáltam lerakni a mózesbe, de még egy óra múlva is nyomta a szövegét felháborodottan (nagy találmány a légzésfigyelő adóvevője, ennek segítségével sikerült megdöntenem a kvantumelméleti törvényt, hogy a megfigyelés már magában megváltoztatja a megfigyelt dolog tulajdonságait, szóval anélkül hallgathatom a földszintről, mi van a gyerekkel, hogy felverném őt eközben a jelenlétemmel), akkor levittem, applikáltam kis testét a játszószőnyegre, és ott egész békésen elvolt, már amennyiben közvetlenül mellette ültem a hímzésemmel, különben sikított.
Aztán a késő délutáni kaja után sem volt hajlandó nyugovóra térni, úgyhogy gondoltam, megfürdünk (ez azért többes szám, mert tényleg együtt szoktunk), és ezúttal ez komoly harc volt, mert Zé meglátta a mellem, és gondolta is, hogy ezzel az információval kezdeni kellene valamit, úgyhogy dühödten pattogott a mellkasomon hason fekve, olyan cici után kutatva, amiből szopni is lehet, és ezen egyre jobban felhergelte magát, mert ilyenem nincs, és pár perc alatt tisztára olyan lett, mint egy őrjöngő cápával keresztezett támadó kobra, én meg eközben a fél kezemmel próbáltam úgy tartani, hogy se vízbe ne kerüljön az arca, se oda ne vágja a fejét a kád széléhez, a másik kezemmel pedig igyekeztem lemosdatni (mosdatókrém bedörzsöl, lemos). Szerintem nagyszerű anya vagyok, és helyén vannak a prioritásaim, mert a gyerek ugyan néhol mosatlan maradt, viszont sehol nem fulladt meg.
Nem tudom, mennyire jön át, hogy igazából büszke vagyok, amiért kezd kinyílni és önálló akaratot fejleszteni a malac, de így van.
Azután megjött az apja, malac persze rögtön édesen gügyögő kis mintagyerekké változott, mint ilyenkor mindig, majd családilag eltávoztunk a boltba pelenkáért. Otthon aztán az apja mondta, hogy leteszi a gyereket, gondoltam jó, milyen aranyos, azután még elvoltunk ezzel-azzal, majd váratlanul elaludtam, és hajnali egykor ébredtem arra, hogy még mindig nem bőg a malac, hogy éhes. Akkor megnéztem, és édesdeden aludt, de muszáj volt röhögni meg fotózni, mert amikor én lefektetem, akkor levetkőztetem kezeslábasra, gondosan elrendezem a légzésfigyelő felett, körétekerem a puha takarót, arra lazábban rá jön a könnyű nyári pléd, a tetejére a kék kockás macis huzat ellen, odarakom a kis kezéhez a morzsolgatós macit, jóéjtpuszi, szunya, ehhez képest a fiúm kabátostul bevágta a mózesbe, a takarói összegyűrve, lábacskák rájuk felpolcolva, amit csak azért láttam, mert a gyereken keresztbe lazán át volt vetve a kocsipléd, más semmi, abból is alul-felül kilógott, malac meg nagy büszkén, olyan "mi, férfiak, így alszunk" arckifejezéssel ott szuszogott az egész közepén. Ábra:

Fent maradtam, hátha mindjárt ébred, de nem, este 9-től reggel 4-ig aludt, mint a bunda, majd 10-ig megint, lehet, hogy gyermekgondozási-tanfolyamot kellene indítania a fiúmnak, mert valamit nagyon tud.









a férfiak tényleg így alszanak :)
(ps: nem osztod meg a kedves olvasókkal, hogy melyik ez a program?)