Amikor hazahoztuk a gyereket, folyamatosan azon aggódtam, amikor itt volt az ágyban, hogy majd ráfekszünk jól, és agyonnyomjuk. S. B. ugyan mondta, hogy a nem ráfekvés nagyon durva anyai ösztön, viszont ezt kivételesen kétkedve fogadtam tőle, mert én nem vagyok az az ősanya-típus, a zsiráfra is rá szoktam feküdni időnként.
Ehhez képest mióta a gyerek itthon van, bár nem mellettem fekszik éjszaka, nagyjából vigyázzállásban alszom, mert úgy érzem, hogy mégis. És majdnem minden éjjel felriadok arra, hogy úristen, itt felejtettük az ágyban a gyereket, és kiszabadítom a takaró alól (a) a kispárnámat, (b) a zsiráfot, (c) a fiúm fejét, hogy berakjam a mózesbe. Ennek a merev alvásnak, és a tegnapi több tonnányi könyvpakolásnak (sajnos, ha a könyvekről van szó, kicsit kényszeres vagyok, szigorúan nagyság szerint szeretem tartani őket, amihez most több százat (ezret?) sorbapakoltam, hogy biztos jól legyenek a polcon) meglett az eredménye, hajnalra olyan lumbágóm támadt, hogy halkan nyüsszögve vittem le Zorcsit enni, ráadásul a fiúm elutazott/utazik megint valami hegyre, vidám hétvégének nézünk elébe.
Mindenesetre az előbb azon kaptam rajta a gyereket, hogy a zsiráf orrából próbál szopni (miután kapott tőlem egy csomó csecsemőknek való, kicsi, nagyon színes, puha, készségfejlesztő játékot, természetesen a rejtőszínű, hatalmas zsiráfomhoz vonzódik leginkább), amire a zsiráf nagyon büszke volt, és mondta, hogy én pihenjek csak nyugodtan, majd ő ellátja a gyereket pár napig, de azért egyelőre megpróbálok inkább én gondoskodni róla, így is mindig aggódom mindenféle miatt, mint például, hogy szeret-e minket ez a gyerek, vagy csak eltűr, és várja, hogy végre önálló lehessen, meg hogy miért nem beszél hozzám a fiam, illetve hogy tetszik-e neki a traktoros rugi, vagy megsebzem a lelkét, ha abban viszem vásárolni, úgyhogy egyáltalán nem hiányzik, hogy azon kezdjek töprengeni, engem tekint-e az anyjának, vagy a zsiráfot (azt hiszem, ideje lenne emberek közé mennem (vagy valami nagyon kemény könyvet fordítanom legközelebb)).
Ehhez képest mióta a gyerek itthon van, bár nem mellettem fekszik éjszaka, nagyjából vigyázzállásban alszom, mert úgy érzem, hogy mégis. És majdnem minden éjjel felriadok arra, hogy úristen, itt felejtettük az ágyban a gyereket, és kiszabadítom a takaró alól (a) a kispárnámat, (b) a zsiráfot, (c) a fiúm fejét, hogy berakjam a mózesbe. Ennek a merev alvásnak, és a tegnapi több tonnányi könyvpakolásnak (sajnos, ha a könyvekről van szó, kicsit kényszeres vagyok, szigorúan nagyság szerint szeretem tartani őket, amihez most több százat (ezret?) sorbapakoltam, hogy biztos jól legyenek a polcon) meglett az eredménye, hajnalra olyan lumbágóm támadt, hogy halkan nyüsszögve vittem le Zorcsit enni, ráadásul a fiúm elutazott/utazik megint valami hegyre, vidám hétvégének nézünk elébe.
Mindenesetre az előbb azon kaptam rajta a gyereket, hogy a zsiráf orrából próbál szopni (miután kapott tőlem egy csomó csecsemőknek való, kicsi, nagyon színes, puha, készségfejlesztő játékot, természetesen a rejtőszínű, hatalmas zsiráfomhoz vonzódik leginkább), amire a zsiráf nagyon büszke volt, és mondta, hogy én pihenjek csak nyugodtan, majd ő ellátja a gyereket pár napig, de azért egyelőre megpróbálok inkább én gondoskodni róla, így is mindig aggódom mindenféle miatt, mint például, hogy szeret-e minket ez a gyerek, vagy csak eltűr, és várja, hogy végre önálló lehessen, meg hogy miért nem beszél hozzám a fiam, illetve hogy tetszik-e neki a traktoros rugi, vagy megsebzem a lelkét, ha abban viszem vásárolni, úgyhogy egyáltalán nem hiányzik, hogy azon kezdjek töprengeni, engem tekint-e az anyjának, vagy a zsiráfot (azt hiszem, ideje lenne emberek közé mennem (vagy valami nagyon kemény könyvet fordítanom legközelebb)).
