Reggel, amikor bementem, Zorcsi üdvözlés jelleggel egy pillanatra rám nézett, majd visszafordult a könyve felé, és fogdosta rajta a képeket. Úgy vettem észre, nagyot borított a világképén, hogy nem csak anya, apa és a kórházi személyzet van a világon, hanem macik is. Ez láthatóan eddig ismeretlen távlatokat nyitott meg előtte, szerintem legalábbis ezt próbálta elmagyarázni nekem nyekeregve. Amúgy ezt körülbelül egy hete kezdte, hogy hangokat ad ki magából. Sírni még mindig nem sír, eddig csak akkor láttam sírni, amikor a kis csövet bedugták az orrába, akkor fél percig ordított, mint a sakál, újabb fél percig aludt, amint akit leütöttek, majd kirántotta az orrából a csövet, és goto 10. De az már nagyon régen volt, ezer éve, vagy három hete.
Szóval most is meg-megnyekkent a képet tapogatva, úgyhogy elmagyaráztam, hogy az ott a kismaci, akinek elmúlt a colonizációja, és ezért az anyukája kivehette az inkubátorból és megfürdethette. Szivaccsal. Egyébként mi is hétmérföldes léptekkel közeledünk efelé a performansz felé, mert a tegnapi öt baktériumból mára már csak négy maradt, kiderült ugyanis, hogy az egyiket kettőnek nézték, remélem, a többit is kimagyarázzák valahogy. Következő kenguruzás vasárnap.
(Ja, és abból a mellemből, amit a malac tegnap megcsócsált, ma kétszer annyi tej jött, csodatévő szája van Zorcsidani Vulkánturulnak).
Ugye megmondtuk, ugye megmondtuk??? :-D Nincs jobb motiváció a tejtermelésre, mint a baba!!! :-)