Hát az van, hogy nem lenne belőlem túl jó haditudósító. Az volt ugyanis, hogy amikor este bementem a gyerekhez, hálistennek éppen kifelé nézősre volt fektetve, és nyitogatta a kis szemét, úgyhogy mondtam neki, hogy Zoárd, én vagyok az anyád, ő meg erre határozottan rám fókuszált (ez még olyan három másodperces projekt nála), majd odanyúlt az oxigénes csőért (hivatalos nevén tubus), és elkezdte kirángatni az orrából, mint aki azt válaszolja, jól van anya, ezt még kiveszem, és mehetünk. Az én mínusz (legalább) kéthónapos gyermekem. Én meg ahelyett, hogy lekameráztam volna, hívtam a nővért, hogy csináljon valamit, a nővér bebugyolálta a jobb karját (ezt még egyszer eljátszottuk, mert öt percen belül szabadult az elszánt razbojnyik), én pedig megbeszéltem vele, hogy holnap úgyis kiveszi a csövet doktornő. És akkor játszottunk, fél kézzel fogdostam, másikkal a fiúmnak fotóztam Zoárd ötezer pofácskáját, komoly műsort lenyomott ugyanis, ami ahhoz képest, hogy reggel még a nyálbuborék volt a legnagyobb kunsztja, nagyon komoly fejlődés (bár én már reggel is nagyon büszke voltam rá). Eképzelhető, hogy nem is egy agysebész lesz belőle, hanem rögtön kettő.
Agysebész rulez!
Sok boldogságot, anyuka! :)