kicsi malac

Egyébként a fiúm végre beszél a gyerekhez. A múltkor ugyanis az Auchan parkolójában a szemére hánytam, hogy vagy azt mondja a gyereknek, hogy ZZZZzzzzZZZZZ, vagy orángután-hangokat ad ki a hasam magasságában, úgyhogy Zoárd vagy szellemi fogyatékos lesz, vagy azt hiszi majd, hogy az apja az. Én meg nem érek le a hasamig, hogy korrigálhassak, üvöltözni meg nem akarok egy nagyjából tíz centis magzattal (különös tekintettel arra, hogy ő dönti el, mikor hányunk). Szóval aztán a parkolóban az apja rákérdezett, hogy voltaképpen miért is fontos, hogy beszéljen a gyerekkel, én meg nem akartam ilyen fejlődéspszichológiai izékkel komplikálni a dolgot, úgyhogy azt mondtam, azért, hogy amikor majd kamaszkorában lázad ellenünk Zoárd, akkor az orra alá dörgölhessem, hogy pedig mi mit meg nem tettünk érte, lám, az apja már akkor beszélt hozzá, amikor meg se született, satöbbi. Erre a fiúm rávilágított, hogy ezt nyugodtan mondhatjuk akkor is, ha nem beszél hozzá, én viszont önérzetesen visszautasítottam, hogy hazudjak a gyereknek (én a passzív-aggresszív érzelmi zsarolásnál húzom meg a határt). Snitt.

Az áttörés akkor következett be, amikor otthon arról beszélgettünk, hogy milyen sok családban a gyerek körül forog minden, és megegyeztünk, hogy na ez nálunk nem így lesz, nem a gyerek fogja megszabni, mikor mit csinálunk, bár, tettem hozzá bánatosan, egyelőre velem pont ezt csinálja. Na, erre a fiúm odahajolt a hasamhoz, és szép lassan, tagoltan azt mondta neki, hogy ne gondold ám, hogy ez mindig így lesz, csak amíg ki nem jössz, én meg meghatottan hozzátettem, hogy mert akkor már meg tud verni az apád, mire ő idézettel pontosította a gyerek felé, hogy de nem ám csak úgy tessék-lássék, hanem rendesen, botokkal, szóval kezdem úgy érezni, hogy igazi család leszünk.